Népszabadság, 2000. augusztus 26.
BÄCHER IVÁN
Találkoztam egy kedves, ősrégi — tehát ifjúkori — barátommal, aki író lett történetesen, noch dazu, posztmodern. Ez a barátom diskurálás közben azt találta mondani: „Én fütyülök rá, hogy tetszik-e valakinek, avagy sem, hogy olvassa-e valaki, avagy sem, megírom, amit akarok, és a többi nem érdekel.”
Elgondolkodtam ezen. Mármost, hogy szokott elgondolkodni valamin az ember? Úgy, hogy magára gondol. Én például arra gondoltam, hogy én bizony ezt, ezt a ráfütyülést, nem engedhetném meg magamnak.
Több okból sem. Egyrészt, mert akkor fölkopna hamar az állam. Ha olyat írnék, ami tökéletesen érdektelen. Ha csak olyat. Írok olyat, nyilván, óhatatlanul, de nem csak. Újságba ugyanis azt nem lehet nyakló nélkül tenni. Az újságot el kell adni ugyanis.
Másrészt, sajnálnám most már azt a különleges érzést elveszíteni, ami az olvasókkal való állandó kapcsolatból fakad. Örökös kontroll alatt állok. Vagyis írok. Cserébe igyekszem kiszolgálni olvasóimat. Ha lehet, nem nehezíteni az olvasást. Nem írni zavarost, nem írni hosszast, bekezdésekkel könnyíteni az olvasást, nem fárasztani irdatlan szövegtömbökkel a szemet. A posztmodern szerint a művész az, akit a nem művészek nem értenek meg. Nem akarok művész lenni. Hírlapíró, az akarok lenni. A posztmodern azt mondja, a világ zavaros, zavarosan kell tehát írni is. Én azt mondom, lehet, hogy a világ zavaros, de annál inkább tisztán, szabatosan kell legalább írni benne. Igazán nem én találtam ki e programot: szép szóval lázadni a világ ocsmánysága ellen. Élni nehéz.
Olyat kell írni hát, ami segít élni. Mert és harmadrészt — és ez a legfontosabb azért sem tudnék írni, csak úgy, bele a vakvilágba, olvasóra mit sem adva, mert olvasó vagyok magam is. Nem tudnék létezni könyvek nélkül immár. Engem is könyvek segítenek élni, és nem csupán segítenek, életem részei már a könyvek. Most körülnézek asztalomon, a szobán, s konstatálom. Könyvek vesznek körül, körülbástyáznak a könyvek — konkrétan is, és persze nem csak úgy.
Jobb kezemnél Hasek, például. Mert én azzal ünnepeltem meg István király csontdarabkájának hazatértét, hogy újraolvastam Svejk eszmefuttatását a szűzanya tejéről, amit az Orsolyák őriztek kolostorukban, s amitől a benesovi árvaház lakói olyan hasmenést kaptak, amilyet még nem látott a világ. Nekem a bölcs Hasek „hülye” Svejkje segít elviselni a világ döbbenetes stupiditását.
Bächer Iván