Népszabadság, 2000. augusztus 24.
BÄCHER IVÁN
Bizonytalanul mozgok Pest városában — Budára meg már át sem merészkedem.
Autóba nem szívesen ülök, az én idegrendszerem rongált már ahhoz, autóbuszra, villamosra nincs sok okom kapni, no meg persze a jegy árát is sokallom. Inkább csak gyalogosan mozgok, de csak a legszűkebb körömben — ha a Körútig kijutok, már nagy kalandom van aznap.
Ráadásul egyedül kosarazom Újlipóciát, legfeljebb kutyával, aki a megszokott útvonaltól eltérést nemigen enged. Pár éve még volt egy páratlan öreg sétapárom, akivel hetente kétszer, háromszor battyogtunk sehová — ő itthagyott.
Magam téblábolok a flaszteren, bizonytalanul, tétován.
Érthető tehát, mennyire fölvillanyozódtam, amikor kedden telefonozott Péter barátom, hogy pénteken menne a Klauzál térre néhány palack kóser szilvát venni — nem szegődnék-e mellé útitársnak.
Hát hogyne szegődtem volna.
Egész kedden, szerdán, csütörtökön csak a péntek járt az eszemben. Hogy micsoda kalandnak nézünk elébe akkor. Amikor majd belevetjük magunkat Erzsébetváros egzotikus, buja rengetegébe.
Aztán eljött a péntek, ha lassan is, de el.
Dél körül indultunk, s előbb kötelességtudó, meglett apákként a dolgot intéztük el — a Klauzál utcai kóser borozó volt első állomásunk. Sokszor megénekelt, csodás hely ez, amely fél évszázada mit sem változott. Illetve most volt egy apró változás: elfogyott éppen a kimért bor, épphogy jutott nekünk még két-két deci. De pálinka, pálinka az volt, Péter föl is szerelkezett vele, mehettünk tova.
Drága boltos barátom, Schwartz úr volt a következő stáció, aztán — Terézvárosba csapva át — az Írók boltja, aztán a Dzséró — csupa kipróbált, otthonos, remek hely.
De most nem részletezném az itt tapasztaltakat, hallottakat, pedig mesélhetnék sokat, elég legyen csak a pár hónapja bevezetett új parkolási renddel kapcsolatos máris gazdagon burjánzó folklorisztikára utalni.
De a legnagyobb élmény ezúttal az út volt, a hazaút.
Kettő körül — értelemszerűen egy kicsit már fáradtasan — vonultunk a Liszt Ferenc téren által, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy — útban Újlipótváros felé — beugrunk még a Hunyadi téri piacra is, hátha jut még ott némi maradék, fáradt fasírozott nekünk.
Adynak fázós szobra alatt valami hirtelen belesárgállott szemünkbe.
Láttuk: egy riksa áll ott.
Mentünk tovább, mert menősek vagyunk.
De aztán meg is torpantunk hirtelen. Megtorpanósak is vagyunk ugyanis.
— Mi volt az?
— Riksa — vontam meg vállamat. Méghozzá hétfő. Riksa? — hökkentem meg hirtelen.
Péter már be is fejezte a torpanást, s már fordult is vissza, a riksa felé.
Akkor már egy percnyi kétségem sem volt afelől, hogy mivel megyünk haza.
Két perc múlva legördült a járdáról velünk a riksa.
Megvártuk a zöldet, átmentünk az úttesten, az étteremnél, amely egykor a Wagner, később pedig a Nyugati névre hallgatott, s mára el lett a pesti néptől rabolva.
Szépen elindultunk a kerékpárúton a Nagymező utca felé.
Elég sok közöm, sőt barátommal közünk — közte számos közös köz is — van e tájhoz, Liszt Ferenc térhez, Nagymező utcához, ezekhez. Sokféleképpen róttam már itt utat, kisföldalattin, buszon, biciklin, motoron, kocsin. Zötyögtem itt el platóra tett fotelen trónolva fenn. S persze megszámlálhatatlanul mentem itt gyalog, mentem baráthoz, hölgyhöz, rokonhoz, öreghez, mentem itt dolgomra sietve, mélán bandukolva, látástól félve, magamról mit se tudva. Mentem itt ablakon kiesve, teljesen szétesve és nagyon kétségbeesve. Mentem itt pizsamában, klottgatyában, talán még szmokingban is.
Mentem én itt már mindenféle módon.
Csak riksával nem.
Riksán még nem hajtattam végig a Sugárúton soha.
Pedig ez az igazi.
Mindig így kellett volna és eztán mindig csak így kéne menni, riksán.
Ez a közlekedési alkalmatosság való Pesthez, csak ez, a riksa.
Szépen, ütemesen haladunk, sokkal gyorsabban, mint ha gyalog igyekeznénk, de nem oly gyorsan, hogy ne lenne időnk mindent s mindenkit szemügyre venni, ami és aki utunkba kerül. Fedett kasztniban ülünk, de mégsem elzárva a külső világtól, lehet köszönni, beszélni, kiabálni, nem úgy, mint a suhanó BKV-akváriumokból. Ha ismerős közelít, előre lehet szólni, s akkor meg lehet állni, kiszállni, kezelni — most például Forgách Andrást volt módunk üdvözölni nyájasan. Meg lehet állni bárhol és bármikor. És mi meg is álltunk, boltnál, hentesnél, szóval mindenütt, ahol lehetett, vettünk sört az útra, lányoknak virágot, benn is voltunk, kinn is voltunk, úton is voltunk és mégis, mintha otthon.
A riksán még dolgozni is lehet, legalábbis a magamfajtának. Kikérdeztem útközben a fiút, aki előttünk s mivélünk szorgosan tekert szegény. Egyetemista, nyári munkája ez, a riksakulizás. Háromszáz forint az órabére. Nem könnyű kenyér, mert a hosszú láncra nem tudtak sebváltót buherálni rá. Egyelőre öt kocsi fut a városban két hete. Egyórai fuvar egy személynek 1500, kettőnek 2800 forintba van.
Egész más riksáról a nyári város, nyílt, nyájas, barátságos. Polgártársaink megállnak a járdán, kilépnek a boltból, állnak, néznek, vigyorognak, és vidáman intenek.
Riksáról nézvést olyan a város népe, mint egy nagy család.
Riksáról úgy tűnik föl a város, mintha lakható lenne.
Ráadásul a riksa olcsóbb, mint a taxi, nem zabái benzint, nem szennyez levegőt — csak Budára menni bajos vele.
És — tapasztalhattuk — aki riksán hajtat végig az utcán, arra azonnal buknak a pesti nők.
Bächer Iván