Népszabadság, 2000. augusztus 19.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Esterházy Péter jól bevitte az erdőbe övéit, akik nincsenek ugye kevesen.
Belevitte-vezette követőit a posztmodern, vagy milyen, mindenesetre jó sűrű erdőbe, ahonnan alig látni valamit kifelé, bevitte követőit, hódolóit, tanítványait, kommentátorait oda, a sötétbe, hogy aztán ő egyszer csak elegánsan — hogyan is tudna ő másként csinálni bármit is — kisétáljon onnan.
Egy nemzedéket vett rá a szövegírásra, szövegelésre. Egy egész iskolát nyitott, amely megtagadta a történetet, az anekdotát, a mesét. Miután iskolateremtő munkáját bevégezte, Esterházy Péter fogta magát és nekilátott mesélni. Történeteket írni, egészen pontosan egy történetet írni, jelesül az övét.
Köztudomású a dolog, mondhatni közhely, amitől nem kell félni, hisz lám, már Esterházy sem fél tőle, szóval, közhely, hogy aki ír, az mindig csak egy könyvet ír.
Esterházy is egy könyvet ír, ezt írta eddig is, csak skálázott, ujjgyakorlatokat végzett, elrejtette, belebugyolálta mindenféle szövegekbe történeteit, dunsztolta, érlelte azokat, tartogatta jobb időkre, vagyis hát, hogy pontosak legyünk, rosszabb időkre. (Mert a rossz idő a jó írás ideje — lásd a dudás ügyét, ugye.)
Esterházy egy dolgot írt és ír: az Esterházyságot. Amiben nagyjából-egészében minden benne van, ne is kezdjük el talán sorolni most. Minden. Na jó, majdnem minden.
Esterházynak meggyőződése: ami az Esterházyakkal történt, az történt Magyarországgal. El kellett hát mondania. Azt, ami történt. Vagyis a történetet.
Mert megtörténnek, megtörténtek vele is a dolgok. „Szép lassan minden megtörténik az emberrel” — írta volt ő maga egyszer. És amikor minden megtörténik, az a történet.
Amit meg kell írni. Muszáj megírni.
Látszik, ahogy küzdött az anyaggal — s alighanem még küzd majd tovább is — a rengeteg történettel, figurával, hogyan rendezze el azokat, hogyan csináljon rendet az Esterházyak háza táján, persze segítenek neki a minduntalan fölbukkanó, megidézett kollégák, a már már családtagok, elsősorban Goethe és Thomas Mann, a két öreg Esterházy, ugye.
De még így sem mindig boldogult, nem is lett tökéletes a regény, mint ahogy regény tökéletes nem is lehet soha, tökéletes csak szöveg lehet, a regényt elviszi a mese svungja, a regény az emberibb dolog annál, hogy tökéletes lehessen.
Érződik a kínlódás ezen a regényen, szinte látja az olvasó, ahogy formálja, reszelgeti, csiszolgatja, rendezi, teszi ide-oda történeteit, próbálja „szövegesíteni” is, de mindhiába: amikor odaér, hogy mást már nem tehet, Esterházy Péter egyszer csak elkezd mesélni, elmeséli szépen a történetet, példának okáért párbeszédekkel tagolva — mert ha párok beszélnek, akkor azt úgy írja már le, párbeszédben, mert azt úgy kell leírni, a dolgokat pedig le kell írni pontosan, mást nem lehet csinálni velők, a dolgokkal, mert ha nincsenek leírva, azok, a dolgok, akkor abba belepusztul az ember. A megíratlan dolgok ölnek, ugye.
Esterházynak — már a neve is mutatja — nagy története van, nagy könyvet kellett hát írnia.
A Harmónia Caelestis nagyon nagy regény.
Pontosabban kettő. Kettő, ami egy.
Az elsőben megírta az Esterházyak történetét, pontosabban írt azokból egy jó csokorral, körbeírta a családot, körbe és keresztül-kasul, majd a mindenféle figurákat, a különb-különbféle Esterházyakat, és nemcsak azokat, a mindenféle apákat, és nemcsak apákat, férfirokonokat, és nemcsak azokat egységesen átkeresztelte édesapámra.
Édesapámra magyarosítottak az Esterházyak e könyvben. És nemcsak ők.
Ez egy ötlet, ami mondjuk, nem rossz.
A második regényben, a másik félregényben ilyen ötlet nincsen. Mondjuk, az se rossz.
Mindenesetre eleinte adódik fejtörés, lehet nyúlkálni lexikonok, históriás könyvek után — lehet, de nem muszáj. Célravezetőbb például a második rész végeztével újra kezdeni az elsőt, úgy sok minden megvilágosul.
Esterházy eleinte csapong a mese közben, csapong térben és időben, fecserészik, kiszól és beszól, és nem utolsósorban anekdotázik, anekdotázik, uramistenem, hát ide jutottunk!
Nem fél a közhelyektől, nem ér rá félni, megélésben van ugyanis, sodorja a mese őt, piszlicsáré dolgokra ideje nincsen, sodorja őt a mese árja.
Az Esterházyságban minden benne van — ebből indul ki a szerző, és a könyvet olvasva igazat kell neki adnunk. Rengetegféle, -fajta, formájú, színű, anyagú darabkából áll össze a tabló, a részek külön is élvezhetők, spekulálhat az ember olvasás közben, ámulhat, csóválhat fejet és a végén, persze legjobb, ha félrevonul.
Hogy a rengeteg sok mindenből csak egyet említsünk: a szerző regényében skrupulus nélkül „zsidózik”. Nem hiszem, hogy a magyar irodalomban nem antiszemita nem zsidó mert volna valaha is így „zsidózni”. A kötetben két ízben is előadódik olyas jelenet — egyik sem rövidke —, amelyben — a la Settembrini-Naphta — egy Esterházy és egy zsidó beszélget. Egyik jobb, mint a másik. Mármint a jelenet. És azt keli konstatálni, hogy Esterházy nem szereti a zsidókat. És teljesen igaza van. Miért kellene őket szeretni?
A könyvben — hisz egy a könyv — visszaköszönnek már ismert Esterházy-történetek, figurák, momentumok, mondatok, egész egykori szövegek.
Csak véletlenszerűen: esett már szó a honvédségbe bevonult Olcsó Könyvtár kötetekről, csak a Próza iszkolásában még szövegbe vannak felstószolva a kis sárga könyvek, itt viszont már szekrényben vannak.
Vagy a — ma Ausztriában lévő — kastély leírásával nem vesződött újra Esterházy Péter, szépen átvette azt A mámor enyhe szabadsága címet viselő írásából. Átemeltetett egy egész bekezdés, szó szerint, pontosabban majdnem szó szerint. Mert az utolsó mondat a korábbi verzióban még így hangzik: „E ház képe mintha végtelen magasságból belém zuhant volna, s mikor belül földet ért, széttöredezett.” Ugyanez a mondat ismétlődik most is, csak épp az utolsó szó változott át széttörött-re.
Nem mindegy, ugye. Alapos szerzőről van szó, akinél egyenként vannak a szavak meggondolva.
De a Mily dicső a hazáért meghalni című írás is ismételtetik, és irodalmárok az idők végezetéig spekulálhatnak ezután azon, hogy vajon a Fuharosok szövege az erősebb-é, vagy annak a „nyersanyaga”, amelyet itt, a könyve végén Esterházy Péter elmesél nekünk, elmesél úgy, ahogy volt, elmeséli egyszerűen, „rendesen”, úgy, hogy arról tulajdonképpen már nincsen mit mondani.
Mert van egy pont, nem tudni pontosan, hol, itt vagy elébb, de van, ami után már nincsen mit mondani tovább. A könyv utolsó pár száz oldalával kapcsolatban érvényét veszti minden okoskodás, elemzés, a szomorúság és a szeretet áttöri gátját minden megfontolásnak, itt már nincs mit hozzászólni, itt már nincsen mit elemezni. Esterházy Péter, a finom formaművész itt már nem formázott meg semmit. Mert a fontos, a legfontosabb dolgokat — ha van, ha nincs — biztos kezével maga a jóisten formázza meg.
Ez már nem szöveg, nem dolog, nem struktúra, ez már valami egészen más. Ez már valami olyas dolog, amit nem lehet fölérni ésszel, és nem is kell, pontosabban nem azzal kell fölérni.
Esterházy Péter túlírta — (élte-halta) — magát minden okoskodáson.
A könyvnek érezhetően nincsen vége egyébként, csak utaljunk A szív segédigéi-nek utolsó mondatára: Mindezt majd megírom még pontosabban is, van még dolga Esterházy Péternek, megtörtént vele minden, bármi, van már mit írnia bőven, kívánjuk neki, hogy sem ővele, sem az övéivel ne történjék már semmi megírható.
Bächer Iván