Népszabadság, 2000. augusztus 17.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor kenyérből kétféle volt? Barna és fehér. És örülni kellett, mert abból kétféle volt legalább. Persze barna ritkábban került, mint fehér, a barnát keresni kellett, tudni, hol, mikor kapható, kapcsolatokat kellett építeni ki érte. De más döntenivaló nem volt kenyérügyben.
Most bezzeg oda kell figyelni a kenyérre nagyon. Annyiféle van. És nagyon nem mindegy, milyet vesz az ember. Sokféle a kenyér, de kevés, nagyon kevés az igazán jó a sok közt.
Mindenekelőtt: a legtöbb mai kenyér puffasztva van. Az ilyen kenyér első blikkre guszta, fényes, telt, ropogós. De várj vele csak egy-két órát, és elveszti mindjárt állagát. Mikor szelnél egy karéjjal belőle, széthullik, foszlik, morzsolódik, nem marad belőle más, csak a haja, pár rongyos cafat, s kétmaréknyi morzsa. Azt aztán kenheted.
Igazán jó, igazi fehér kenyérről Pesten nem is nagyon tudok. Olyan kenyérről, ami még három-négy nap múlva is az. Kenyér. Nálunk nem sok kenyér fogy, de azért szeretem, ha mindig van, az megnyugtat. Az a praktikus tehát, ha rozskenyeret veszek, az tovább eláll, arról nem is beszélve, hogy jobban is szeretjük.
Új világot élünk, kapható már rozskenyér is sokféle és mindenütt. Mégis: a kenyérbeszerzés nagy körültekintést igénylő, komoly vállalkozás ma is. Vegyük például az én esetemet.
Ott kezdődik a probléma, hogy mikor menjen ki kenyérért az ember.
Belátom, hogy ez a probléma speciális: nemigen kell időre mennem sehova, időmet magam osztom be. De hát bérmunkás vagyok, írásra kötelezett munkatárs, külön kis apparátus számolja minden megjelent soromat, s jelez azonnal, ha alulteljesítem a tudományos precizitással kikalkulált normát. Na most, komolyabb kenyeres reggel kerekedik föl. Viszont komolyabb írásra kötelezettnek is délelőtt kell teljesíteni a penzumot. Így aztán az ember vagy elmegy a kenyérért, vagy ír arról. De a kettőt együtt, egyszerre bajos csinálni. Ráadásul — s ez megint speciális probléma — én nemigen tudok csak le-, el-, felmenni — ha én egyszer elmegyek, akkor én el vagyok menve.
Például kenyérért.
Mert itt Pesten legelőször is a sarki boltba megyek, amely Cili névre hallgat, s amelyről sok jót el lehet mondani, de amely bolt kenyérben nem igazán erős. Van persze tíz-tizenötféle is, bagett, kukoricás, tartós, házi, miegymás, van rozskenyér, abból is több típus. De igazán komoly kenyér nemigen van itt. Olyan, amiért az ember áldoz, amiért messziről is elmegy, amilyenről beszélni lehet, sőt kell aztán, olyan kenyér nincsen itt. Konstatálom ezt általában, s megyek is tovább kosarammal a Dunába, a körúti nagy boltba, amely Rotschildra magyarosított ugyan, de én csak a régi nevén nevezem, mely név még az állami kereskedés fénykorában rögzült bennem, amikor rekeszekből képzett kakasülőn trónoló felvigyázó leste a tolvajokat itt, és az évtizedekig szolgáló boltvezető külön és ingyenes szolgáltatásként a renitens vevőket rendszeresen verte.
Itt mostanában sokféle kenyér van, van rozskenyér is mindenféle fajta. De itt meg általában vérszemet kapok. Ugyanis egyszer — nagyon kora reggel! — vettem igazi, savanykás oroszos rozskenyeret is, ami valami felséges volt. Azóta itt mindig azt lesem, s nemigen adom alább. Ha nincs, szontyolodom, s megint csak járni kezd agyam, mivel vigasztalódhatok. Ilyenkor legtöbbször eszembe ötlik, hogy elsőrangú rozskenyér van a Lehelen odakinn, s már megyek is, szállok fel a trolira és indulok. Odakinn a piacon aztán persze megrészegedem… De ez már egy másik probléma, a piac.
Így aztán, ha én reggel kilenckor leugrom egy kiló kenyérért, akkor tizenkettő előtt ritkán térek meg haza. Ráadásul elég gyakran megesik, hogy a kenyér nélkül, mert arról közben elfeledkezem. Lehet még menni délután kenyérért, de akkor már csak egy-kétféle van, az utolja, igazi kenyér nincsen már biztosan.
Falun a helyzet egyszerűbb. Ott a kenyeret íratni kell. Elég tehát csak délután kimenni érte. Igaz, kétféle kenyér van csupán, de abból az egyik elfogadható, kukoricás, két napig a célnak megfelel. De igazi kenyér, olyan, amilyen a Wekerle-telepi Vereckei közben lévő péknél termett gyerekkoromban, olyan kétkilós, hatalmas, aranyló, gusztusos hasadékokkal barázdált, belül puha, rugalmas, tömör, és legtöbbször tűzforró, szinte még gőzölgő kenyér a simontornyai sütödében szerezhető be, a híd mellett. Az kenyér, és az is marad három-négy napig. Az aztán zsírral, zöldpaprikával többet ér, mint akárhány gyertyás vacsora egy akármilyen puccos restaurációban.
No, hát így elvagyok a kenyérrel is.
Utóirat: Hogy ezeket lekenyereztem, utána indultam kenyérért. Cilinél — késő délután — gyönyörű, súlyos, kockakőnyi oroszos rozskenyérre leltem. Nem is tudtam mit kezdeni magammal egész estelig.
Bächer Iván