Sziget 2000

Elég sok mindent nem szeretek.

Nem szeretem például a tömeget. Nem vagyok tömeges. A tömegtől félek. Mit félek, iszonyodom. Ha csak tehetem, és általában tehetem, kerülöm nagy ívben. Ha csak egy kisebb tömeget meglátok, már iszkolok is. Rám a tömegtaszítás törvénye érvényes.

A társaság, az jó, az még elmegy valahogy. Néhány ember, persze csakis régi, kipróbált, akit időtlen idők óta ismerünk. Öt-hat jó ember, az még elviselhető. Három-négy. Még inkább kettő. Bár az se kevés. Az is túlzásnak tetszik néhanap.

De hogy több száz, ezer, több százezer, pláne emberből, az nem nekem való.

Nem szeretem a tömeget, de különösen nem szeretem annak egy speciális alfaját: a sort. Le-, ki-, elmaradok inkább. De sorba be nem állok. Én éltem oly korban is, amely soros volt. Oly korban, amelynek lényegéből fakadt az ember ember által való sorba állítása.

Nem szeretem a sort, mert ahol sor van, ott rögtön van soronkívüliség is. Azt se szeretem. Ha csak meglátom a három betűt, VIP, proletár- és parasztőseim heves vére buzdul föl ereimben, aminek szóbeli nyilatkozásom stiláris színvonalának meredek zuhanásában mutatkoznak meg konzekvenciái.

Nem szeretem továbbá, ha motoznak, nem szeretek kezemen kötőt viselni, sem nyakamon lefegőt.

Nem szeretem a Pepsi-Colát. Nemhogy nem szeretem, nemhogy soha a büdös életemben nem is ittam, de már a buta címkéjét, ha látom, düh fog el és utálkozás. A nevének hallatán pedig, pepsi, ha csak meghallom, pepsi, ezt a gusztustalan, pepegő, sziszegő, sesegő, nyálas szót, hascsikarás kerít hatalmába.

Nem szeretem aztán a port, a piszkot, s nem szeretem a füvet sem. Nem szeretem, ha a korzót, melyen sétámat megejtem, végeláthatatlan klozetsorok szegik. Nem szeretem az al-lé allét.

Nem szeretem a dilettantizmust. Nem szeretem, ha a csacsogó csapos csak csapolni nem tud. Ha a kiszolgáló minden tételnél elrohan a sillabuszból puskázni az árat. Nem szeretem, hogy ha két cent rumot kér az ember, akkor a fiatal pincérkislány közli, hogy nagyon sajnálja, de nem tartanak Centrumot. Azt se szeretem, ha egy deci Unicumot kérek, kér valaki, akkor szeme kerekre nyílik e lánynak, szája tátva lesz, és döbbenten kérdi, micsoda, deci, unikum, meg van ez gondolva jól, biztosan?

Nem szeretem a bóvlit, az Ászok sört és a kotonsztrapacskát.

Nem szeretem nézni, ahogy a suttyó a bunkót veri. Nagyon nem szeretem a tar agyú őrző védőket. Kicsit nem a bölcsészlányok bánatos egyenfeketéjét. Nem szeretem a sok idegen arcot, nem szeretek botlani folyton ismerősbe. Nem szeretek sétálni, nem szeretek földön ülni, nem szeretek már akkor, mikor teli poharam emelem a számhoz éppen, elaludni rajtaütésszerűn.

Nem szeretem a zajt, a ricsajt, a fülsiketítést sem.

Nem szeretem ennek a zajnak alapalfaját, a rockzenét, a bítet, fankit, a metált, a mit tudom én mit. Ez az egész zenei kultúra, amelyben egymást követő embernemzedékek, embermilliárdok élnek, és amelynek lényege, hogy háromnégy akkordot hogyan s miként tudnak hangosabbá gerjeszteni ügyes villanyszerelők, ez az egész énnekem kimaradt. Nincs. Nem is volt, nem is lesz.

Összesen ha három könnyűzenei együttes nevét ismerem. Az egyik az Illés, de arról azt mondta valaki, hogy már megszűnt. A másik az Apostol, amelynek vezetője apukám tanítványa volt. A harmadik a Tengs-Lengs, mert van egy barátom, akinek egy, ám megbocsátható hóbortja van: Tengslengsre járni.

Nemigen szeretem továbbá, ha egy mégoly gigantikus, de mégiscsak vidám, fiatalos rendezvényen mindenki mindent kizárólag pénzért csinál.

És mindez még semmi ahhoz képest, hogy mennyire nem szeretem a felolvasásokat.

Aki szokott olvasni, az olvasson. Aki írni szokott, az írjon. Ha már rászokott. De minek összekeverni a dolgokat? Hisz oly ritka, hogy aki szokott, az tud is írni. Hát még az milyen ritka, hogy aki írni is és olvasni is szokott, az mindkettőhöz értsen.

A felolvasás, az általában kínos ügy nagyon.

Ráadásul a felolvasók ösztönösen megérzik, hogy valami teljesen képtelen dolgot művelnek akkor, amikor felolvasnak. Ezért aztán kitalálnak valamit.

Sokféle fölolvasó ismeretes ezért.

Van az önolvasó, aki a publikumra mit sem ad.

Az ilyen a színpadon leül. Diplomatatáskából vesz vaskos kéziratköteget elő. Szépen elrendezi azt asztalán. Harákol kicsit, esetleg szemüveget ölt, és nekilát. Föl nem néz, nem is észleli alant a rökönyödést. Csak olvas és olvas és olvas fölfelé. Olvassa ennen magát, a szöveget, a művet, a műegészt. Olvas és olvas és olvas szakadatlanul, fáradhatatlanul és irgalmatlanul.

Az önolvasó súlyosbított esete a hallhatatlan önolvasó

Ez azt találja ki, hogy halkan olvas. Egészen halkan. Halkan, monoton, konokon, ugye, éreztetve ezzel is, hogy ő nem a hang-, hanem a szellem erejével hat, hogy ő túllép e mai kocsmán, hogy ő éteri magasságokban jár, ha ír. Hát még hogy ha olvas, noch da zu fölolvas.

Az ilyen fölolvasó azt érezteti, hogy ő halhatatlan és örök. Mit számít az hát, ha momentán nem hallható.

De van olyan is, amelyik üvölt, mint az állat! Ezt találja ki. Hogy felordító lesz. Mert aki ordít, arra odafigyelnek. Aki ordít, arra odafigyel még az is, aki már csak saját ingerküszöbén csetlik-botlik által, aki tétován tekereg, tohonyán toporog, aki lábán már nem is áll, csak bűvölve lebeg, lóg, lefeg, röpül és zuhan, akit kirúgtak már maga alól a napok óta feszt fogyasztott szeszek, borok, sörök és más célszerű szerek.

A felordító gyakran próbál egyéb szolgáltatásokkal kedveskedni az ő publikumának. Törekvése általában stiláris kompromisszumokban mutatkozik meg. Ő a trágár pornografomán. Produkciója idején a hallgatóság polgári nevelést kapott tagjai alig győzik kapkodni fejüket a mindenféle mindenfelé repkedő szervek és freccsenő nedvek elől.

Van aztán olyan is, artist, aki felolvasni kizárólag erős alkoholos befolyásoltság állapotában szokott. Ezt találja ki. Föltámolyog. Zsebéből koszos cetlit halász elő. Azt leejti. A papír után bukik. Tápászkodik. Közben kegyetlenül káromkodik, csuklik, köpköd, böfög. Aztán csak nekikezd. Meg-megakad, silabizál, rögtönöz. Ha mulatságosat írt, akkor fetreng a röhögéstől. Rázza a zokogás, ha drámai anyagot hozott. A harmadik flekknél sörért szalajt. Úgy a felolvasás közepe táján, két szó közt elalszik. Horkolni kezd, majd váratlanul a közönség sorai közé zuhan, és ott sajnos és szükség esetén él durvább effektekkel is.

Nem is marad el soha a siker.

Nem marad el, már csak azért sem, mert a közönség általában a felolvasó vagy felolvasók legszűkebb híveiből, feleségeiből, szerelmeiből, szeretőiből, barátaiból, kifejlett esetben szerkesztőiből és kiadóiból tevődik össze. A belterj fölvonul, hogy megtekintse a felolvasót. akit nap mint nap láthat egyébként.

Sok mindent nem szeretek, hadd ne soroljam tovább.

Mit szeretek hát?

Ezt a Szigetet, ahol most voltam először, és ahol felolvastam ezt, ezt például nagyon szeretem.

Nem tudom, miért. Nem is tudom, mi tartja össze ezt az egészet. Hisz nincsen köze itt semminek semmihez. Nem lehet azt mondani, hogy a diákoké ez a sziget, még csak azt sem, hogy a fiataloké. A középosztály az meg mit se mond nekem. A nemzedék az minden korban inkább csak mítosz, legenda volt, mintsem valóság. De most aztán végképp nem lehet róla beszélni. A pénz az csak a rendezőket fogja össze, őket viszont jól, imponáló szervezettségre sarkallva.

De ezt az egészet, a Szigetet nem abroncsolja össze semmi eszme, semmi gondolat, semmi közös ügy, ténykedés, hovatartozás.

Csak egyetlenegy dolog talán, ami az esetek többségében rövid, rohadt, büdös, átkozott és rongyos — lehet, hogy az egészet csak ez az egy dolog tartja össze, ez az egy dolog, amit mégiscsak meglehetősen szeretek.