Kuci-kuci

Kuci-kuci — mondta Romlaky Böske, és megveregette fia hátát, jobb tenyérre!, erőteljesen, úgy, ahogy szokta mindig, Misi kicsiny gyermekkora óta.

Igaz, a huszonnégy éves Gold Mihály nem volt éppen már gyerek.

Szüleinél is csak azért lakott még, csak azért nem kerestek önálló otthont Erzsikével, mert úgy gondolták, pár héten, legfeljebb egy-két hónapon belül barátaik után utaznak, elhagyják az országot ők is.

De előbb még le kellett diplomáznia Gold Mihálynak.

Elvégezte már a Zeneakadémiát, sajátosan ugyan, mert a főtárgy- és a kamarazene-órákon kívül öt éven át soha egyetlenegy órát személyesen jelenlétével meg nem zavart. Egyszer majdnem bement Kodályhoz, de amikor az ajtót kinyitva azt kellett konstatálnia, hogy egy meglett, felnőtt férfiember a Zeneakadémia patinás épületének legpatinásabb tantermében, a legnagyobb komolysággal éppen azt fejtegette, miszerint, hála isten makk is van, majd meghízik a kis kan, akkor csöndesen visszalépett, és betette az ajtót.

A Kodály-szolmizálást egyébként is mélyen megvetette mindig, úgy tartotta, hogy az árt a fülnek és hülyíti a zenét tanuló gyereket.

Gold Mihály ahogy átzongorázta magát a gimnáziumi éveken, ugyanezt tette a főiskolán is — 1946 tavaszától, elsőéves korától folyamatosan hangversenyezett.

1946. május 22-én, vele egykorú barátja, Karda Gedeon — Gida — dirigálása mellett a Székesfővárosi Zenekarral a nagyteremben eljátszotta egy estén Beethoven Esz-dúr és Brahms d-moll zongoraversenyét. A terembérleti díjat Kun Imre hangversenyrendező markába Mezőssy Tamás perkálta le — az inflációra való tekintettel kemény Napóleon-aranyakban.

A kritikák elismeréssel szóltak az előadásról, de hiányolták Gold Mihályból a belső tüzet, átélést, inspirációt, erőt, szenvedélyt.

Még ugyanezen hónapban föllépett Misi a tanára, Lakatos Mór emlékére rendezett hangversenyen, mely elé Keresztúry kultuszminiszter mondott bevezetőt, majd június 15-én Nyíregyházán szonátáztak Garaczi Palival. 1947 januárjában tanárával, Izmaeli-Kiss Bélával játszott kétzongorás Mozart-koncertet, március 26-án Liszt A-dúr zongoraversenyét Narancsikkal. Majd következett a genfi verseny, amely akkoriban a legrangosabb zenei versenyek egyike volt.

Gold Mihály Garaczi Pál társaságában szeptember 27-én érkezett Genfbe. Előtte útba ejtették Bécset, ahová Mirkó Lajos és Feuer Ricsi már nyáron áttették székhelyüket, természetesen azzal a — nemsokára meg is valósított — szándékkal, hogy mennek onnan majd tovább. Genfben Garaczi a selejtezőkből, Gold Mihály az elődöntőből esett ki. A hátralévő két genfi napot hármasban töltötték Mezőssy Tamással, aki csak a kedvükért rándult Párizsból át. Két napon keresztül csak egyről volt szó: menni vagy maradni. Gold rábeszélte barátját, Garaczit a kinnmaradásra, ő viszont hazajött a diploma és a nő miatt.

Kuci-kuci — Genfben a diplomakoncert műsorából is játszott, Brahmsot és Beethovent. Érezte Gold Mihály, hogy jó úton jár, de még sokat kell fejlődnie, mélyülnie. Elraktározódott benne egykori tanárának, a már súlyosan beteg Lakatos Mórnak a mondása. „Gyönyörűen játszol, Misike, de még nem adod véredet…”

Kuci-kuci — nem érezte jól magát Gold Mihály, nem érezte magát jól már hetek óta, köhögött, tüdeje szúrt, mindig fáradtnak érezte magát, le is fogyott, rendszertelenül vagy sehogy sem evett, elég sokat ivott, rengeteget dohányzott.

Kuci-kuci, ideges is volt, vívódott, menjen vagy maradjon, mély hatást tettek rá újonnan került kommunista barátai, mindenekelőtt pótatyái, Dachauból visszatért nagybátyja, Schőn Sándor és Kovács Ferenc, a moszkvai emigrációból a Vörös Hadsereg őrnagyaként hazatért zeneszerző, de agitálta, térítette Erzsike évfolyamtársa, Bogya Iván is, továbbá régi társaságából a nyelvész Neumann Maxi is.

Menni vagy nem menni. Cinikus polgárnak vagy harcos kommunistának lenni — volt választanivaló elég. Világjáró művésznek, mindenütt-hon világpolgárnak lenni, vagy konzervdoboz-hazába zárt hűséges magyarnak.

Kuci-kuci — ütögette hátát anyja, akitől majd megőrült melleslegesen, de aki mégiscsak az anyja volt, no meg Misi zongorája is ott állt, otthon, a gróf Teleki Pál utcai, gangra nyíló lakás belső szobájában. Ott gyakorolt Misi, miközben beszűrődött a süket nagymamának, Gojszinak csacsogása a külső szobából, a még működő „fűzőszalonból”, ahol szerencsésen életben maradt lipótvárosi úriasszonyok próbálták a melltartót, a mídert, a pelotte-ot.

Kuci-kuci — köhögött Gold Mihály, de verte a zongorát, érezte, hogy kezében van a lehelőség, ez az ő műsora volt, Brahms Händel-variációi, az utolsó Beethoven szonáta, a  111-es és Schumann C-dúr fantáziája.

Sokszor játssza majd mindhárom darabot, a Brahms-variációkat roppant energiával, elementáris erővel, a 111-est gyakran teszi majd utolsó számnak, nagyon nagy csöndet tudott csinálni néha a végén, torokszorító csöndet.

A Schumann-fantáziát is játszotta nemegyszer, szépen keretezett ez a darab: ez volt a diplomakoncert műsorán, és ezt játssza majd utolsó hangversenyén is.

Akkor már, 1989. március 8-án nem a nagyteremben, nem is a kicsiben, csak a Vörösmarty utcában lesz a koncert, a növendékhangversenyek rendes helyén.

Mozartokat és Schumann-fantáziát játszik majd ezen az esten, az utolsón, ezzel búcsúzik a zongorától, tehát az élettől Gold Mihály, a C-dúr fantáziával.

Abból a C-dúr fantáziából a mindenbe való végső belenyugvás sugárzik majd, fájdalmas búcsú árad majd az ősz hajú, kicsit görnyedt, lehunyt szemű, nagyon fáradt és nagyon szép zongoraemberből, vagy emberzongorából. Mert Gold Mihály — hiába küzdött vele szakadatlanul — mégiscsak egy volt hangszerével, hozzánőtt ahhoz egészen, teste folytatódott a zongorában, ebben a csudaszép, fenséges, méltóságteljes és titokzatos bútordarabban, amellyel abban az utolsó Schumann-fantáziával elindult egy olyan különös, éteri úton, amely útra csak azok merészkednek, akik már nem törődnek azzal, hogyan s miként térnek vissza erről az útról, és hogy egyáltalán visszatérnek-e. Kicsiny volt a terem már, és ebben a kicsiny teremben is kevesen ültek, de e kevesek többsége tudta, érezte: Gold Mihály ebből a C-dúr fantáziából nem tért vissza többé. Nem is volt nagy taps, nem is volt siker, csak a zene volt, csak a zene maradt, a végére csak ez maradt, ami ő volt egészen, a tiszta, magányos, fájdalmas, elmondhatatlan zene.

De akkor még mindez messze volt, akkor még csak gyakorolta a C-dúr fantáziát Gold Mihály, gyakorolta még csak a búcsúzást és a halált, sokkal inkább érezte át még az induló részeket, a diadalt, a nekiveselkedést. Csak az zavarta a gyakorlásban, hogy köhögött, köhögött igen erősen.

Kuci-kuci — mondta Böske, és megveregette fia hátát.

Kuci-kuci, ismételgette, mert Misi nem hagyta abba a köhögést, egyre jobban köhögött. rákönyökölt a hangszer tetejére, úgy köhögött, majd egyszer csak öklendezni kezdett, és szájából egy jó adag sötét vér ömlött a fekete-fehér billentyűkre rá.

Így maradt itt Gold Mihály.

Bächer Iván