„A modern világ legnépszerűbb forradalmi vezére”

Eretnek történészi látásmóddal párosul John Lukacs világnézeti konzervativizmusa, az író, esszéista, elemző lenyűgöző köteteit jelenteti meg újra a Helikon Kiadó sorozata.

Hitler volt „a modern világ legnépszerűbb forradalmi vezére”, aki őszintén „hitt a népszuverenitásban”, és aki a demokratikus kor főszereplője lett. Ezt nem neonáci, hanem a vérfagyasztóan következetes antifasiszta szerző, John Lukacs állítja. A Budapesten született, zsidóként üldözött Lukács János a második világháború után emigrált, és Amerikában élte le hosszú életét, 2019-ben halt meg, 95 évesen. Ott lett John Lukacs néven híres – nagyon konzervatív és nagyon szabálytalan – történész. Tavaly volt születésének 100. és halálának 5. évfordulója, ebből az alkalomból nyitotta meg a Helikon Kiadó a Lukacs-sorozatát. Igen jól tette: ennek a rendkívüli életműnek számos kötetét nem adták még ki magyarul, ami pedig megjelent, már régóta nem kapható.

Lukacs reakciósnak nevezte magát. Patrícius történészként, az elenyészett „arisztokratikus kor” embereként létezett a modern világban, a populizmus korában. Számára a tömegdemokrácia és a tömegdiktatúra egylényegű, mert mindkettőnek az alapja a populizmus, amelynek lényege az inkompetens tömegre, annak érzelmeire, zsigeri indulataira, meggondolatlan gondolataira építeni. A „demokratikus kor” az összefüggések átlátására, a szempontok mélyebb elemzésére alkalmatlan, rövid távú, infantilis közgondolkodás diadala, amely pusztító hatással van a világra.

Felfogásában a populista diktatúrát nem az különbözteti meg a populista demokráciától, hogy egy kisebbség akaratát erőszakolja rá a többségre, hanem az, hogy – lévén diktatúra – lényegesen sikeresebben érvényesíti a többség zsarnokságát a kisebbség felett.

 „A harmincas évek 1933 utáni szakasza a legtöbb német számára napfényes időszak volt; egy egész nemzedék megőrizte emlékezetében. A koncentrációs táborok, a német zsidók elnyomása, a náci propaganda fülsértő közönségessége csak egy elkeseredett kisebbség számára volt fájó gondolat; de mindez eltörpült amellett, hogy Hitler megteremtette a jólétet, naggyá és egységessé tette a nemzetet.” Ezzel szembesíti a világot Lukacs a Helikon-sorozat első, A történelmi Hitler című kötetében. Konzervatív, antimaterialista történészként elutasítja azt a közkeletű vélekedést, hogy a történelmi folyamatokat a gazdasági, társadalmi tényezők határozzák meg. Hisz a tudat, a szellem erejében, és a modernitás egész korára kiterjeszti azt a tendenciát, amely a nácizmushoz, a vészkorszakhoz hasonló jelenségekhez vezethet.

Remek író, kiváló esszéista, izgalmas elemző, lenyűgözi azokat is, akiktől a világlátása idegen. Világnézeti konzervativizmusa eretnek történészi felfogással párosul. Kételkedik abban, hogy a történettudomány tudomány-e egyáltalán. Osztja Jacob Burckhardt véleményét, miszerint „a történetírásnak igazából nincs módszere, kivéve egyet: olvasni kell tudni”. Meggyőződése, hogy a történészek többet tanulhatnak az irodalomból, mint az akadémiai világban mozgó kollégáiktól, akiknek kevesebb az ismeretük a mindennapi életről. A történetírás jövője című esszékötetében ezt írja: „Nagyon is lehetséges, hogy a huszonegyedik században a legjobb és legnagyobb történetírók nem diplomás szakemberek lesznek, hanem művelt, nagy tudással és képzelőerővel megáldott »amatőrök«.”

A sorozat második kötete, a Budapest 1900 fontos és kedves a magyar olvasó számára. Itt igyekszik Lukacs a város és a kor szép és gazdag leírásában megragadni a magyar történelem jelentős (és baljós) fordulópontját. Egy apró példa, hogy a szerző mennyivel közelebb áll a szépirodalomhoz, mint az academic writinghoz. Munkácsy Mihály 1900 tavaszán lezajlott temetésének napjáról csak ennyit ír: „…a tömeg lassan szétszóródott az ibolyaszínű alkonyatban. Budapest főútvonalain kigyúltak a fények. Árnyékukban nyomban borszagú, éjszakai életre kelt a város, rekedt hangjai betöltötték a tátongó éjszakát.”