Népszabadság, 2000. július 27.

ÍZ-LELŐ

BÄCHER IVÁN

Sok minden tud benne lenni egy ebédben.

Egy nagy, nagyon nagy ebédet olvastam nemrégiben.

Nagy írónak nagy regénye végződik evvel az ebéddel, egy ebéd leírásával, egy ebéd történetével, egy ebéd elmesélésével.

Persze a vaskos könyvben — ami tulajdonképpen két könyv, vagy ikerkönyv, párkönyv, már bocsánat — rengeteg mese van, hiába, ide jutottunk, rákényszerült a mesélésre a szerző, aki pedig sokáig mesetagadó volt, egy egész, sokosztályos mesetagadó iskolának atyaistene.

Most aztán jól kibabrált az övéivel.

Bevitte őket a nagy, sötét, posztmodern erdőbe, aztán ő egyszer csak sarkon fordult, kisétált onnan, és odahagyva övéit, szépen, szisztematikusan és — most másként mondom: — szépen, nagyon-nagyon szépen, mint aki közénk ült, elkezdett mesélni.

A fölfoghatatlanul sok kis mese, a rengeteg mese-diribdarab, mesesziporka egyetlen hatalmas családregénnyé áll össze, szép-, ük-, nagy- és mindenekelőtt aparegénnyé, nagy aparegénnyé.

Ez a regény végződik tehát egy ebéd leírásával.

Eddig is lehetett tudni, hogy szent dolog az ebéd, hogy az ebédben mindig minden benne van, hogy például az ebédek szép lassú züllése az ebédező emberiség szép lassú hanyatlását tükrözi hűen. De ez után a könyv-, s ez után az ebéd-mese után ez még jobban tudható.

Nem véletlen, hogy ez a nagy aparegény nem az apa halálával végződik, hanem ebéddel, az apa addigra már meghal számtalanszor, mire nekilát ennek az ebédnek. Pedig amúgy a könyv második részében meglehetős kronologikus rendben követik egymást a történetek, mégis: egy ebéddel zárul a könyv, vagyis egy ebéddel zárul le minden, egy ebédben mutatkozik meg legélesebben, minden szörnyűségnél, halálnál érvényesebben, hogy többé kevésbé mindennek vége van.

Mert formátlanná vált a világ.

Pedig hát semmi különös az egész.

Valamikor a hatvanas években, szokott menetrend szerint rokon érkezik odaátról, Bécsről, aki az akkor dívó sajátos rend szerint kuponokat vásárolhat, melyekért külön erre a célra kijelölt éttermekben különleges gasztronómiai kiszolgálásban részesülhet.

A rokon — „rokon” — ez is egy kicsit mást jelent itt, ebben a családban, ahol minden szónak egy kicsit más lesz az értelme, mint más családban, mert ez a csaIád egy kicsit más, mint a többi, minden család más, persze, persze, de ez másabb egy kicsit. De éppen ettől a másságtól világosodik meg hirtelen és élesen, hogy milyen, milyen volt, van, lesz a többi. Tehát a rokon az övéinél kosztolván, távozása előtt átadja kuponjait a bennszülötteknek, akik — az apa vezérletével, s élve a nyelvtudás előnyeivel — hatalmas kuponebédet csapnak az étteremben.

Egy nagy történelmi proletárcsalád megebédel, leebédel, irgalmatlanul agyonebédel egy világrendszert. Igaz, közben belepusztul maga is.

Ennél részletesebb rezümé erről az ebédről nem adható, ennek az ebédnek meséje el nem mesélhető. Még csak azt lehet említeni talán, hogy békacomb volt, büdös békacomb, kárpótként kapros zalai rákragu és orosz pezsgő, és konyak, minek következtében a papa — aki amúgy is hajlamos már ekkoriban erre — becsippent kicsinyt, s miközben ez az apa az utcán randalírozik, és majdnem elmegy a nőjéhez, de aztán akkor éppen mégsem, az olvasó lassan megérti, vagyis hát nem ért meg semmit, megérzi, de ez se pontos, megéli, no mindegy, azt, hogy miért és hogyan lett itt minden nagyobb formátumú apa szükségszerűen megfoghatatlan, mint valami káprázat, csapzott, fáradt, ivott eszű, aki közben mégis volt. És a hátával megtartotta a templomot.

Sok minden tud benne lenni egy ebédben.

Bächer Iván