Tánc - Majdnem

Menni vagy maradni.

A magyar értelmiség, a magyar polgár előtt a huszadik században legalább négyszer merült föl drámaian e dilemma. Egyszer 1919-1920-ban, másodszor 1938—40-ben, harmadszor 1947—1948-ban, negyedszer pedig 1956-ban.

1947 végére ez a kérdés az akkor huszonhárom éves Gold Mihály számára eldőlni látszott. Minden amellett szólt, hogy — ahogy mindenki hívta őt — Misi a munkaszolgálat okozta törés után ígéretesen újrainduló pályafutását Párizsban folytassa, pontosabban alapozza, kezdje meg.

A családjától Misi addigra már elszakadt egészen. Gyakorolni és aludni ugyan még hazajárt az Október 6. utcába, de ez utóbbi miatt inkább csak hébe-korba, lelkileg pedig már nem volt köze semmi, sem Goldokhoz, sem Romlakyakhoz — legalábbis úgy tűnt föl akkor.

Egy-két újabb embert leszámítva — akiknek hatása azonban kisvártatva sorsdöntőnek bizonyult — kint volt már majdnem mindenkije, minden embere, akit igazán szeretett, kinn volt már szinte az egész ifjúsága akkor.

Elsőnek 1946 szeptemberében Morcsányi Gyurika, a társaság központja utazott Párizsba, ahol Marguerite Long kurzusának hallgatója — és persze egy csapásra fénylő csillaga — lett. Vele tartott Kovács Nelly, aki szintén Longhoz iratkozott be, és aki pár évre nem csupán szakmailag szegődött osztálytársa mellé.

A következő év nyarán Mirkó Lajos és Feuer Ricsi ment a szovjet megszállást nyögő Bécsbe, ahová akkor még gond nélkül lehetett hurcolkodni át — onnan a továbbmenetel volt bajos. Majd 1947 szeptemberének legelején elhagyta Magyarországot Mezőssy Tamás is.

Ő lett végül a társaság kinnlevőségének motorja, lelke, őrangyala, ő volt — amíg lehetett — az összekötő kapocs az otthon maradottakkal. Anyagi támasz volt, pénzlelőhely és pénzfelhajtó, impresszárió, lelki istáp — kivéve persze azon periódusokat, mikor ő szorult vigaszra, támaszra éppen.

Ő készítette elő Gold Mihályék helyét.

Intézkedett mindenekelőtt Gold ügyében is a párizsi magyar követségen, ahol az 1947. június 6-án lemondott Auer Pál helyét Károlyi Mihály vette át. Mezőssy azonnal megpumpolta az „Elnök urat” 6000 frank erejéig Morcsányi érdekében, akinek ezért cserébe hetente kétszer el kellett játszania az Este a székelyeknélt és az Allegro barbarót. Gold Mihálynak is elő lett készítve egy-két diplomáciai fogadásra való Liszt-rapszódia.

Mezőssy az ő Misi barátjának küldött leveleiben tételesen fölsorolta a párizsi kimenetel ellensúlyozhatatlan előnyeit: Long megtanítja tökéletesen zongorázni majd Gold Mihályt, akinek lehetősége lesz állandó, kisebb, két-háromszáz fős közönség előtt való állandó szalonzenélésre, ami a legjobb rutin szerzési mód. Később lehet átjárni olasz-svájci turnékra is, és egyáltalán: Párizsban a légkör összehasonlíthatatlanul alkalmasabb a fejlődésre, még az anyagi nehézségek ellenére is, egyszerűen azért, mert idegenben van az ember, mert senkire se számíthat, csak magára. Meg őrá, Mezőssyre. Meg a többi barátra persze. Ami az anyagiakat illeti, a Jóinttól Párizsban biztosan ki lehetne húzni hatvan-nyolcvanezer frankot, és ez a kezdetekhez bőven elég lesz, különösen, mert nem kétséges, hogy Misi Párizsban a legjobb növendéknek számítana. Párizs kell, Párizst elszalasztani bűn, Párizs elengedhetetlen állomás egy muzsikus szempontjából, hajtogatta leveleiben Tamás. Minden el van intézve. Long vár, ez a zseniális vénasszony már széltében-hosszában meséli, hogy jövőre remek kurzusa lesz, mert többek között Morcsányi egy nagyszerű zongorista barátja is jön Magyarországról. A gyakorlás kérdése könnyen megoldható. Hozzávetőlegesen havi 1500 frankot kell rá számítani, de organizálják — ez volt és maradt Tamás leggyakrabban használt szava — az esetleges olcsóbb megoldást is. Jönni kell, ki kell jönni, már utánanéztek mindennek, a legfontosabb franciául beszélni, zenélni csak azután kell, néhány kis darabot mindig kézben kell tartani szalonzenélés céljaira, itt elsősorban Granados és De Falla jön számításba, de magyarnak feltétlenül tudni keli néhány Bartók- és Kodály-számot is. A gyors érvényesülésnek továbbá fontos feltétele egy ismeretlenebb zongoraverseny tudása, lehetőleg orosz vagy angol szerzőtől. Garami Ernő például az angol rádió egyik vezetőjének, legjobb barátjának borzalmas koncertjét játszotta mindenfelé. Végül — írta Tamás — a jó megjelenés fél siker, tehát ápolni kell a külsőt és óvni az egészséget.

Gold Mihály 1947 őszén részt vett a genfi zenei versenyen, ahol a középdöntőbe jutott. Itt rábeszélte hegedűs barátját, Garaczi Palit, a kinnmaradásra. De ő maga hazatért. Úgy tervezte, leteszi a diplomakoncertet még, és ott volt persze még az asszony, a huszonegy éves Malovecz Erzsike, aki az építészmérnöki kar harmadéves növendéke volt.

Ami Erzsike dolgát illette, Tamás már organizálta azt is, Párizsban két, a pesti műegyetemnek megfelelő intézet volt, Erzsike bármelyiket hallgathatja önállóan és megszerezheti az építészmérnöki oklevelet.

Őt se sok minden fogta vissza.

Franciául még mindig jobban beszélt, mint magyarul, a Baross utcai családról férje radikálisan szakította le, apja Algériában élt, anyja pedig, lányát elveszítvén, eldöntötte már, hogy szintén visszatér oda. Erzsikének különben is ekkor és eztán mindhalálig egy kötöttsége volt: Misi. Erzsike egyemberes nő volt, az ő Misije bármit tehetett, ő kitartott mellette később, évtizedek múltán is rendületlenül, hát még most, az elején.

Készen állt az elmenésre ő is.

Gold Mihály tehát 1947. december 22-én, miután sikeresen eljátszotta diplomakoncertjének szép műsorát, 1948 januárjában feleségével, Malovecz Erzsébettel együtt elhagyta Magyarországot. A kurzus elvégezése után 1950-ben, a genfi versenyen robbant ki legelébb, Liszt-játékát fölülmúlni nemigen bírta senki, az ötvenes években különben is — ha ügyes volt az ember — nem volt rossz üzlet magyar pianistának lenni a művelt Nyugaton. Néhány nagyon-nagyon sikeres év után aztán valahogy megtört Gold Mihály lendülete, a magával hurcolt lelki adottságoktól persze a szabad világban sem szabadulhatott, a derű, a fölszabadult tánc, a rondó nem volt való neki, a pódiumon való folytonos élethalálharcot pedig a legtöbb impresszárió nem látta kifizetődőnek. De a végen Gold Mihály néhány japáni kurzus segedelmével mindvégig biztosítani tudta a havi hat-nyolcezer dolláros betevőt, s boldogan élt, míg meg nem halt.

Malovecz Erzsike az egyetem után eleinte nehezen találta meg helyét, a komoly irodákban nem szívesen láttak nő építészmérnököt, de végül is tehetsége, fantáziája, eredetisége és csodálatos munkabírása győzedelmeskedett. A legnevesebb tervezőiroda vezető tervezője lett, sokszoros dollármilliomos, számos párizsi középület, megszámlálhatatlan magánvilla Európa- és Amerika-szerte, no meg a tokiói nemzeti uszoda terveinek elkészítése fűződik nevéhez.

Gold Mihálynak és Malovecz Erzsébetnek két szép gyermeke született odakinn, Eugene és Suzanna. Ők már franciák lettek egészen, „sajnos nem beszélni magyar” — mondogatták, mikor egyszer ellátogattak Budapestre is. Mindkét gyerek sokáig tanult zenét, de muzsikus végül csak a hegedűs Suzanne lett. Ő Amerikába települt át, egyetemen tanított, melyből szépen megélt, és gyakran koncertezett is a kisvárosban, ahol amerikai családjával élt. (Férje számitógépes szakember lett, és nagy horgász, kétméteres lazacokat fog a Yuconból.)

Eugene-ből a családban volt írók, hírlapírók vére ütközött ki végül, a Sorbonne elvégzése és pár évnyi tanítás után egy irodalmi lapnál helyezkedett el, de hamar szabadult, s azután már csak írásaiból élt. Roppant szorgalmas volt, hisz különben nem vitte volna sokra ott, szorgalmas és szívós, évente írta az újabb és újabb regényeket, melyek az emberi lélek mélységeit és a latin nyelvek rejtelmeit kutatták.

Őnála végre szárba szökkent és kibontakozott az a családi tehetség, amely annyiszor bicsaklott, tört meg addig.

Eugene-t végre nem húzta le a keleteurópaiság nyomorúságos sara, ő nem lett sem kommunista, sem soviniszta, sem fasiszta, őt nem zárták se ki, se be soha, tehetségét nem forgácsolta szét, nem fuserálta el, vagyis nem adta el bagóért, nem lett rabja sem szerkesztőségi robotnak, sem alkoholnak, a heroinnal is csak mértékkel élt, egy nagy európai művészhez illőn.

Maga maga menedzselésének igazi mestere lett, fiatalon már hat nyelven beszélt, huszonöt éves korától minden délután leveleket írt, vagy azokra válaszolt, később persze faxozott, még később imélezett, később egy, még később két titkár segedelmével.

Eugene későn házasodott, de akkor egy dél-franciaországi hercegnek gyönyörű lányát vette el, ötvenhárom-szobás kastélyban lakott, dolgozószobájának terasza a tengerre nézett. Élete derekától a neves író, akinek műveit ötvennél is több nyelvre fordították le, saját kis repülőgépével járta a világot, egzotikus helyeken fordult meg. Alaszkában készített interjút medvevadászokkal példának okáért, később India szerelmese és kultúrájának értője lett, hat könyve is megjelent e távoli, titokzatos kultúráról. Eugene sokat utazott és sok felé, és persze mindenütt tartott szeretőt is, ha nem is sokat, de egyet biztosan.

A magyarul mit sem tudó Eugene Gold többször adott interjút a Népszabadság párizsi tudósítójának, udvariasan dicsérte a magyarokat, s a magyar irodalmat mindenekelőtt.

A hercegnő egyébként két gyermeket szült Eugene-nek. A nagyobbik, a lány történész lett. Neki harmincéves korában hirtelen föllobbant érdeklődése a családi múlt után, elutazott Budapestre is, de hiába nyomozott, nem talált semmit. Az egyik távoli rokon elmondta neki, hogy az öreg Romlaky Anna után maradt vagy nyolcládányi fénykép, kézirat, napló, levél, miegymás, de el kellett égetni mind, mert rengeteg helyet fogott. Az ifjú történész dolgavégezetlenül tért Párizsba, haza.

Így volt.

Majdnem így lett.