Tánc - Erkélyjelenet

Új nő a láthatáron! — kiáltotta el magát, ahogy a panzió halljába lépett, Mirkó, a bölcsész, aki a világ legnagyobb írója akart lenni, de nem lett az, de ezt akkor, 1946. november 5-én persze nem tudhatta, szegény.

Az Irányi utcai panzió halljának egyik sarkában a tulajdonos, Ali bácsi kártyázott két öreg belvárosi zsidóval. Átellenben, az Irányi utcára néző nagy ablaknál Ali bácsi fia, Mezőssy Tomi, a leendő impresszárió ultizott barátaival, az akkor még zongorista, később magát amerikai Bartók-kutatóvá kinövő Schlossbauer Jenővel és Garaczi Palival, aki hegedűsnek indult, de karmester lesz Svájcban belőle.

— Ki keféli meg? — kérdezte Jenő, anélkül, hogy a lapokból felnézett volna, — Szűz még — újságolta Mirkó. — Akkora fülbevalója van, mint egy bantu törzsfőnök nagynénijének.

Erre már mindannyian felfigyeltek. — Ki hozza? — Maxi. A Francia Intézetben szedte föl. — Francia a bige? — Majdnem. Algériában élt, vagy hol. — Mit keresett ott? — Nem tudom. — És mit keres itt? — Miért, mi mit keresünk itt? — Hogy néz ki? — Maxi azt mondja, hogy használható. De keresztény. Nagyon. Nem szereti a biboldókat. — Igaza van. Keresztény, szűz és fülbevalója van. Mit találjunk ki neki? — Csináljunk kuplerájt megint? — Az már volt. Különben is a kupleráj Kovács kisasszony nélkül nem az igazi.

Ere az időre megkezdődött a társaság fogyatkozása. Elsőnek Kovács kisasszony, Kovács Hédy zeneakadémista utazott ki Párizsba, osztálytársával, Morcsányival 1946 őszén. A tervek szerint egy-két éven belül követték volna őket a többiek is: Gold Mihály, Schlossbauer és annak barátnője, a szintén zongorista Zsuzsika is, de a nem muzsikusok, Mirkó, Mezzőssy is készüllek elfele.

Gold Mihály valóban meghökkent kicsinyt, amikor Böbe — egy levél nyomán meghozta a társaságba a hírt: a Párizsba utazott Morcsányi és a vele tartó Kovács Heddy egymásra leltek. Morcsányi Misi legjobb barátja volt. Kovács kisasszony pedig az — addig — legjobb szerelme. Kovács kisasszony teljességre törve, szisztematikusan haladt tehát: mindannyiok imádott tanára. Lakatos György után annak két legjobb tanítványát is szép egymásutánban kitüntette kegyeivel.

Ki fogja Misi heverni ezt is — vetítette előre a jövőt Mezőssy. — Szerintem már kiheverte, ultimó — tette hozzá Schlossbauer. — Úgyhogy nyugodtan megcsinálhatjuk a kuplerájt.

Estére megcsinálták a kuplerájt tehát.

Mire hét órakor Maxi megérkezett a panzióba az algíri nővel, már elő volt készítve minden. Tamás tágas szobájába léptek — Tamás apja panziójában lakott —, ahol a három fiú kártyázott lankadatlanul.

De azért most fölállt mindhárom szemrevételezni az új nőt, aki magas volt, vékony, vállig érő fekete, hullámos hajú, vidám mosolyú és csudálatosán krumpliorrú. Tót orra volt neki. Milyen más orra is lehetett volna?

Végigjárt a hallban, mindenkivel férfiasán kezet fogott, és bemutatkozott: — Malovecz Ehrzsébet, Malovecz Ehrzsébet…

Az új nőnek súlya volt, sugárzása, ereje. És csodásan raccsolt. Mirkó találta föl magát legelébb. — Egy konyakot, kisasszony?

Erzsike ivott. A fiúk visszaültek. Erzsébet még gyanútlanul, Maxi már gyanakodva feszengett.

Megbeszélés szerint szólalt meg a telefon. — Legyen szíves, kedves Malovecz kisasszony, fölvenni, olyan a lapom, hogy nem áll módomban elhagyni az asztalt — szólt Mirkó oda. — Halló, itt a… Milyen panzió?… Hreneissaince panzió! — A madamme-mal beszélek? — recsegett a készülékben Schlossbauer rekedtes hangja. — Csak az iránt érdeklődnék, kedves kisasszony, ha lenne oly szíves tájékoztatással szolgálni, elmúlt-e már a Szopós Maca szájzára.

Malovecz Erzsébet elvörösödött, és letette a kagylót.

— Ki volt az? — kérdezte Mirkó,

Neumann Maxi odasúgta Erzsikének: — Mondtam, hogy ugratni fognak ezek a marhák. — Egy uhr éhredklődött egy az önök táhrsaságába tahrtozó hölgy egészségi állapota felől.

— Egy konyakot a kisasszonynak?

Erzsike ívott.

Nyílt az ajtó, beléptek a lányok, Böbe és Daysi narancsszín és lila és vörös ruhában, amelyből hol itt, hol olt villant ki szép lábuk, mert szép lába volt mindegyiknek, milyen lába legyen egy huszonegy-huszonkét éves lánynak, ha nem szép?

— Megjöttek a lányok a továbbképzésről! — Mit tanultatok, lányok? — És hol van a Szopós Maca?

Egy kis hatásszünet után Daisy szepegve mondta: — Nagy baj történt, szegénnyel.—Jézusom! — Megfulladt a szóbelin.

Egy konyakot a kisasszonynak? — A kis khurvákat nem kínálja? — És a kedves kisasszonynak, mi a szakmája, ha szabad tudnom? — kérdezte Daisy, és Erzsike arcába fújta a füstöt. — Össze! felvételizett a színművészetire — jegyezte meg Maxi.

Erzsike összeszorított szájjal sziszegte oda Maxinak: — Azért sem leszek többé etrangere. Jamais! Jamais! Soha többé. Soha! — Nyugi, nyugi — súgta oda Maxi.

Ekkor belépett a szobába Gold Mihály. Megállt az ajtóban, ránézett Malovecz Erzsikére. És meglátta.

Furcsa dolog ez is, a meglátás. Amikor az ember meglát valakit. Amikor először látja meg azt, aki abban a pillanatban még idegen egészen. Furcsa dolog ez. Annyi embert lát az ember. De egészen más meglátni valakit, aki nélkül pár hét múlva már nem leszünk elképzelhetők, és nem leszünk azok pár hónap, pár év, pár évtized elteltével sem, olyan embert meglátni először, akivel aztán végigcsináljuk az egészet, mindennek dacára persze, mert az egészet együtt végigcsinálni csak mindennek dacára lehet, de Gold Mihály és Malovecz Erzsike mindennek dacára végigcsinálták az egészet, amit akkor még nem lehetett tudni, de lehet, hogy egy kicsit igen, hogy abban a meglátásban már benne volt minden, ami aztán elkövetkezett.

— Malovecz — vakarta meg orrát Misi. — Jó név. — Jó tót — bólintott Erzsike komolyan. — A magáé se hrossz. — Úgy kaptam apámtól. Mást se nagyon. — Én sok mindent kaptam az én apámtól, de speciel a nevemet nem. Malovecz az anyám neve. Én ugyanis töhrvénytelen gyehrek vagyok — mondta Erzsike dacosan, és meglehetősen inadekvátan.

Ekkor nyílt az ajtó, és valaki bekiabált: — Daisy, Böbe! Kuncsaft van! — Nyugodtan abbahagyhatjuk — legyintett Böbe. — Ez nem olyan.

— Egy konyakot, Malovecz kisasszony?

Este tizenegyre Erzsike rosszul lett. Kitántorgott az erkélyre szegény. Gold Mihály ment utána. Erzsike az erkély vaskos kőszegélyére könyökölt, és kihajolt az Irányi utca fölé. Gold Mihály hozzálépett.

— Mi van, Malovecz kisasszony, nem bírja a piát? — Nem tudom. Még sosem ittam. — Úgy érti, hogy még soha nem ivott alkoholt? — Úgy. Nagyon hrosszul vagyok.

Erzsike öklendezni kezdett. Arcán könnyek csorogtak. Gold Mihály jobb kezével megfogta, és megszorította homlokát, baljával átölelte Erzsike vállát. — Hányjál, csak kisanyám, hányjál csak szépen, nyugodtan.

És Malovecz Erzsébet hányt szépen, nyugodtan.

És Gold Mihály el volt bűvölve ettől. Attól ugyanis, hogy ő még nőt ilyen szépen hányni nem látott soha. Gyönyörűen hányt Malovecz Erzsébet. Gyönyörűen, nőiesen, finoman, mondhatni franciásan hányt.

Nos, hát két történetnek végtelen szála itt és így akadt és fonódott össze végérvényesen.

Az esküvőre egy jó évvel később. 1948. január 9-én került sor, a költségeket Virág Tomi állta, a koszt káposztás kocka volt.

Az esküvői képeket Malovecz Erzsike rajzolta saját kezűleg — fotográfusra nem tellett, meg különben is: az efféle nyárspolgári dolgokat mélyen megvetették.

A szülők az eseményről utólagosan kaptak értesítést.