Népszabadság, 2000. július 1.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Elég sok meggy megmaradt minap.
Hozott valaki vagy ötkilónyit, azért lett. Meggyet nemigen vesz az ember, én speciál még soha a büdös életben meggyért pénzt ki nem adtam. Meggy az kerül, meggyet kapni szokás, legrosszabb esetben szedni, vagy pedig nincsen meggy, az sem egy tragédia, föltéve, ha más van.
Került meggy tehát, bőségesen, elvonult a vendégsereg, s hétfőre magam maradtam falun egy jó gyerekkel meg jó három kiló meggyel. Az előbbivel nem volt különösebb baj, de a napok múltával a meggy kezdett, ha nem is romlani, de korosodni lassan. A hűtőbe nem fért, sajnáltam volna oda betenni is, a konyhában állt a tálban, és ott érett, érlelődött szemmel is láthatóan, sötétedett, mélyült, borult bíborba, fordult feketébe szép színe a meggynek, lassan savanykás cefreszag is kezdett lengedezni, ha pedig kezemet elhúztam a tál felett, kisebb muslicaraj lebbent sértődötten a plafon felé.
Gondoltam, nem lesz ez így jó, kárba vész a meggyem, a gyerek nem eszi, nem meggyes, én sem eszem, mert én meg egyáltalán nem vagyok semmilyen gyümölcsös, nagyritkán bekapok egy banánt, ha ég a gyomrom, mert a banán arra jó ír legalább, az égő gyomorra.
Most nem volt banán, szerencsére a gyomrom sem égett, meggy volt, de attól viszont már a fejem főtt.
Állottam, és néztem egyre a mind állottabban álló meggyhegyre.
Kidobni nem volt szívem, megörököltem paraszt — esetleg más egyéb — őseim mentalitását, ételt kidobni nem szabad, minden maradékot fölhasználok, lefagyasztok, befalok, olyan is a gyomrom, mint a moslékos pléhvödör, mindent kibír, savanykás vetrecére hajazó egyhetes pörkölt, selymesen nyákos kéthetes saláta neki meg se kottyan, mindent kibír a gyomrom, ami, ha hébe-korba ég is, bizony nem a maradék koszttól ég.
No, csütörtökön aztán eldöntöttem: csinálok pitét.
Ehhez tudni kell, vagyis ha nem is kell, de lehet, hogy sütni egyáltalán nem tudok, főzni legalább szoktam, de sütni még szokni se szoktam.
Mindenesetre nekiláttam a meggyet magozni. Ültem a verandán és magoztam, magoztam, magoztam. Persze teli lett minden, abrosz, ruha, kutya, gang meggylével, meggycafranggal, egy meggymagga] és még egy meggymaggal. Mire végeztem a magozással, persze roppant ideges is lettem, ilyenkor, például magozáskor ugyanis, mindig hatalmába kerít egy olyan érzés, hogy tulajdonképpen nem ezzel kellene töltenem az időt, például magozással. Mindegy, megvoltam a meggyel. Jöhetett a tészta. Vagyis a szakácskönyv, ugye. Átlapoztam párat, s végül Az ínyesmester szakácskönyve mellett döntöttem.
Szeretem Magyar Eleket, kolléga volt az Est lapoknál, írta hétről hétre a koszt-cikkeket majdnem fél évszázadon át, miközben írt vezércikkeket, tárcákat Budapestről, színi- és képzőművészeli kritikát, sport- és lóversenytudósítást, és melleslegesen hosszú ideig a legszínvonalasabb magyar napilap felelős szerkesztőjeként is ténykedett.
No meg verseket is írt, igaz, azokat inkább csak fiatalabb korában. Tiszavirágok, ez volt verseskötetének címe. Újságíró verseskötethez való cím, ugye.
Szeretem ezt az Ínyesmestert, Magyar Eleket, a derék kollégaelődöt, akinek minden sorából a békebeli redakciók mára már semmivé foszlott hangulata szüremkedik.
Pár napja az istállóban — mert olyanom is van — felstószolt régi újságkötegből bukkant elő egy 1945-ös Képes Figyelő, Magyar Eleknek itt volt az utolsó munkahelye, ide írta utolsó receptjeit, amíg csak 1947-ben — mondhatnánk, épp jó időben — ki nem hull kezéből a toll. Ebben a 45. decemberi lapszámban — ára volt 1600 pengő — még föllelhetők receptjei, s nem is akármilyen receptek ezek, de melaszreceptek, melaszos keksz, hadi linzertészta, el is tettem magamnak, most ugyan éppen nincsen szezonja a melasznak, de ki tudja, mit hoz a holnap, szegény Magyar Elek se gondolta, amikor elkezdte a maga polgári receptjeit írni valamikor a századfordulón, hogy sütőtökből való fánkkal végzi egyszer, amelyet — ha van — megszórhatunk cukorral, de anélkül is elég édes.
Szeretem Magyar Eleket, a családja is színes, regényes, miniszterelnök nagyapa, színidirektor fiú, miniszter unoka.
Egyszóval az ő meggyes pitéje mellett döntöttem.
Még gondoltam is, szép: egy hírlapíró megcsinálja egy másik hírlapíró meggyesét.
Neki is veselkedtem az intenciókat követve. Mindenekelőtt tíz deka vajat tettem egy tálba, és kezdtem habzásig keverni. Kezdtem volna, de mivel? Próbáltam habverővel, de két mozdulat után üres lett a tál, az egész vaj belecsimbókozódott a verő ágbogába. Leügyeskedtem kézzel, mire a kezem ágbogán lett mind a vaj. Gondoltam akkor, hogy egy gyors, határozott mozdulattal beleverem a tálba a vajat. A gondolatot tett követte. Aztán hívtam a kutyát, felmostam, mentem a boltba másik vajért. Másodjára már minden habozás nélkül hagytam a habozást, rögtön a habozatlan vajhoz adtam 10 deka cukrot, 6 tojássárgáját, 7 — azaz hét — deka lisztet, ahogy írva volt. 3 deka zsemlemorzsát, csipet szódabikarbónát, fahéjat és egy fakanállal kevertem, kevertem, kevertem, amíg csak szép sima nem lett. Akkor fölvertem a hat tojás fehérjét, szépen sikerült az is, meg is lepődtem. Hozzákevertem a kulimászhoz a habot, összevegyítettem alaposan, gondosan. Kikentem egy tepsit vajjal, és készültem a masszát beleönteni. Kanalat fogtam és rögtön gyanút is. Kevésnek tűnt nagyon a massza. Egy öklömnyi sárgállott a tálnak alján. Még egyszer megnéztem a sillabuszt, láttam, a szerint jártam el, gondoltam, hátha majd megdagad a sütőben a tészta, szétterítettem tehát a masszát a tepsiben.
Nem volt könnyű, de végül jutott mindenhová, igaz, úgy lehetne mondani, megkentem egy tepsit tésztával hártyavékonyan. Rászórtam a magozott meggyet, hiba nélkül, és az egészet a sütőbe toltam.
Amíg sült, ücsörögtem a konyhában, és lapozgattam a szakácskönyveket. Megnéztem vagy nyolc pitereceptet, ahány, annyiféle volt, de 30 deka lisztnél egyik sem adta alább. Kikinyitottam a sütőt, és egyre inkább elhatalmasodott bennem a felismerés: valami elírás forog itt fenn.
Mikor szép barna lett, kivettem, hagytam hűlni kicsinyt, megszórtam cukorral, és mivel vágni nem lehetett, nem volt mit, az alja pedig odaégett-ragadt, s mása nem is volt, csak alja, elővettem két faszedőt, hogy a tepsi ne menjen tönkre legalább, s nekiültünk két oldalról a gyerekkel kaparni.
Kapargattuk, vakargattuk a barnás morzsalékot, amelyben bánatosan töppedtek a fonnyadt meggyszemek, kapargattunk, vakargattunk, és én mondtam a hökkenését nem mutató — mert már benevelt-szegény gyereknek mentegetőzve, hogy nem én tehetek róla, nem is a nagy Magyar Elek — ez a meggyes bizony egyszerűen sajtóhiba áldozata lett.
Végül is két újságíró közös meggyesének illő sorsa ez.
És akkor még ki tudja, mi lesz a gyerekből.