Népszabadság, 2000. június 24.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
A társaság. Így nevezték egymást Gold Mihály baráti körének tagjai, valamikor 1944-től kezdve egészen mindmáig így: társaság.
Társaság volt ez, igazi, alapvető, lényeges, életre szóló, most már mondhatjuk azt is, szinte szent.
Gold Mihály — arányos felépítésű, hullámos fekete hajú, legendásan szép zöldeskék szemű zongoristagyerek — 1934-ben, tízévesen iratkozott be a reformátusok Lónyay utcai gimnáziumába, 1938-tól ezzel párhuzamosan a Nemzeti Zenede növendéke is volt, és maradt azután is, hogy 1942. május 15-én leérettségizett. Zongoratanára itt elébb Makai Ernő volt, majd az érettségi után Lakatos György.
Ezzel adott is volt a két ősforrás, a két iskola: a református gimnázium és a Nemzeti Zenede, ami körülbelül a mai konzervatóriumnak felelt meg. Ehhez aztán persze még járultak egyéb magok, körök, vonalak — egy bridzsparti, egy Gellérthegyi muzsikuscsalád, egy szegedi vonal, egy légvédelmi üteg, egy munkaszolgálatos csapat stb.
A guru tehát Lakatos György volt, akit mindenki Gyurikának szólított amúgy. A társaság tagjainak fele az ő tanítványai közül került ki.
Lakatos Gyurikát a jóisten is bálványnak teremtette: csodagyerekként indított — tízévesen lett filmsztár, Nemecseket alakította egy 1923-as adaptációban, tizenegy évesen pedig már Mozart d-moll koncertjét szólózta a Zeneakadémián. Gyönyörű férfi lett, sugárzó művész, hullámos, fekete hajú, kék szemű, könnyed és elegáns. Gyakorolni alig gyakorolt, csudásan improvizált, késő romantikus muzsikát komponált, külhoni versenyeket nyert, tanítványait kisasszonyozta, urazta.
A Nemzeti Zenedének 1937-1944, a főiskolának 1937-1940 között volt tanára. Innen származásbeli problémák miatt tanácsolta el Horthy Miklós kultuszkormányzata.
A külföldön is — amíg volt külföld — gyakran fellépő művész a pesti Csikágóban lakott, szüleivel egy Szinva utcai, gangra néző kétszobás lakásban.
Az ő papája volt az, aki — mivel otthon, a lakásban rá nem gyújthatott — mindennap ebéd után vette cipőjét, kabátját, kalapját, homlokon csókolta asszonyát, azt mondta, „lemegyek elszívni egy szivart, anyikám”. És lement a Szinva utcára, elszívott egy szivart, aztán visszament, így tett több mint huszonöt éven át. Aztán egy szép napon evett, felöltözött, homlokon csókolt, lement, és nem tért vissza az életben többé soha. Évekkel később érkezett tőle a tengerentúlról valami kósza hír.
Ekkor azonban fia, Lakatos György már nem élt — harmincegy évesen, 1944 decemberében elvitte a gyomorrák. (Testvére egyébként pedagógus lett, neves.)
Lakatos tanítványaiból tevődött össze a társaság tagjainak első csoportja, magja, az ő megszólítása — kisasszony, illetve úr — lett az általános megszólítás a társaságon belül. Lakatos művészet-, művész- és embereszménye lett irányadó mindannyiuk számára, tőle tanulták, hogy másnak kell lenni, mint a többi, tőle, hogy mindig választékosan kell fogalmazni, öltözködni, zongorázni, élni, tőle, hogy kritikára, sikerre sokat adni nem szabad soha, hogy szerelemről nem illik beszélni, hogy levelet írni kispolgári dolog, hogy ironikusnak lenni, Fradi-meccsekre és Millenárisra kijárni viszont muszáj.
Lakatos Gyurika szellemi árnya mindvégig ott lebegett a társaság felett, őbelé voltak szerelmesek a nő tagok, a fiúk sokáig őt próbálták görcsösen beérni.
A társaságnak legfontosabb embere, központja Morcsányi Gyurika szintén Lakatos-növendék volt. Gold Mihály 1938-tól, tehát tizennégy éves korától ismerte, és ettől kezdve szerette, csodálta Morcsányit. Együtt csinálták végig 1944-et is, Morcsányi mint katonaszökevény, Gold mint frissen kinevezett zsidó. A furcsa, öntörvényű, depresszióra hajlamos, Podmaniczky utcából való, 1945-ben huszonnégy éves zongorista volt az első, aki levált Lakatosról. Egyrészt elkezdett nem hordani csokornyakkendőt, másrészt elkezdett gyakorolni. Morcsányi nem magát akarta megmutatni, hanem a darabot. Morcsányi tökélyre tört. Ennek érdekében 1946 őszén Párizsba utazott. Margarite Long legendás kurzusára, majd elég szép karriert — utálta-e szót — futott be. Valamikor a hatvanas évek végén abbahagyta a koncertezést, mert nem érezte magát tökéletesnek. Csak lemezfelvételeket készített, de azokkal sem volt megelégedve, azt is abbahagyta hát. Még egyszer, egyetlenegyszer hazajött, elköszönt, evett egy káposztás cvekedlit, visszament Párizsba, és meghalt agydaganatban.
A társaság másik oszlopa Misi gimnáziumi évfolyamtársa, Mezőssy Tamás, akivel a közös angolórákon ismerkedtek össze. Tamás igaz, jó fiú volt, teli segítőkészséggel, amit nem is fojtott el magában soha. Az apja szállodáiban cseperedő szabolcsi dzsentrigyerek panziószobája lett a társaság egyik kultikus helye. Tamás rajongott a művészekért, de hangszere, professiója nem lévén, művészekkel foglalkozik mindmáig, impresszárióként, hangversenyrendezőként maradt ifjúkori és későbbi barátainak igaz segítője.
A társaságnak természetesen volt törzstagja, a szintén Lakatos-tanítvány Schlossbauer Jenő. Híres muzsikuscsaládból való, derék, vidám, trágár és igaz fiú, aki járkált a panzió halljában, és efféle versezetekkel szórakoztatta hallgatóit: Ézsaiás próféta kiment a pusztába / Kőkemény zebraszart enni vacsorára. / Lenne csak énnékem piaszter ezernyi, / basznék én tinéktek prófétának lenni! / Elmennék Mekkába, megbasznám Rebekát, / Vörösre paskolnám hófehér valagát! / Nü, de mert énnékem piaszterem nincsen, maradok próféta, bassza meg az isten…
Aztán nemzetközi hírű Bartók-kutató lett Connecticutban.
Muzsikusvonalon kötődött a társasághoz Garaczi Pali és barátnője, későbbi neje, Cserkúti Aliz. Mindketten hegedűsök voltak. Szegény családból indultak, Aliz édesapja közrendőr volt. Életük nagyobb részét Lausanne-ban töltötték el — a bajokig boldogan. (A kishivatalnok apától való Garaczi testvére költő volt egyébként, ötvenhatban a Klauzál téren ölték meg, igaz nevét, emlékét tábla örökíti ott.)
A társaságnak fontos tagja volt Mírkó Lajos.
Mirkó féllábú apja a Singer és Wolfner vezérigazgatója volt, a Magyar Könyvkereskedők Országos Egyesületének elnöke. A kis Lajos úgy félt apjától, hogy fölment a láza, mikor a szobájába lépett. A család Szegedről volt való, Mirkó nagybácsikája zongoraművészként lett neves. Mirkó szép, szabályos, Spencer Tracy-arcú bölcsészfiúként indult, 1947 körül tökmagot rágva mászkált a panzió halljában, Kafka-kötettel a hóna alatt, és azt mondogatta: „Holnap nem jövök… kezdek dolgozni… Addig egy kis konyakot, ha lehetne, a szerkesztő.” Feltétel nélkül hitt Molnár Ferenc zsenialitásában, és abban is, hogy tíz év elteltével túlszárnyalja mesterét — ő lesz a század legnagyobb írója, természetesen angol nyelven! Mirkó 1948-tól Bécsen, Párizson át Münchenbe került, a Szabad Európa munkatársa lett, írt pár angol nyelvű novellát talán, de nem írta meg sem a nagy regényt, sem a kicsit, emiatt megsértődött a világra, haza nem látogatott soha, megszakított minden nexust a többivel. Az ezred utolsó évében halt meg, persze rákban.
Virág Tomi is inkább „kültagja” volt a társaságnak, csodálatos ember amúgy, apja legendás könyvkiadó, inkább könyvművész, az első háborúban hadipilótaként zuhant le ezerötszáz méter magasról, a második háborút már nem várta meg, az első zsidótörvény kihirdetésének napján a Széchenyi fürdőben szájba lőtte magát. Tomi a Kasztner-akció keretében járta — és szerette — meg Svájcot, visszatérve Pesten Klemperer asszisztense lett, később a debreceni színházban működött, annak legendás korszakát alapozva meg, majd pesti és végül a zürichi opera állomásai jöttek a rákig, ugye.
Kültag volt még Bárdy Andris, aki együtt munkaszolgálatoskodott Gold Mihállyal és Maxival, és aki apja könyvkiadóját örökölte. Az államosítás után segédmunkás lett, majd közgazdászprofesszor.
Mirkó számára egy időben igen fontos volt Héjjas Daisy, egy textiles leánya, roppant vörös hajú hölgy, aki szintén zongorázott, és egy időben Mezőssy Tamást is mély lelki válságba sodorta. Daisyre persze Schlossbauer is szemet vetett, de hát egy igaz társaságban természetes az ilyesmi. Daisy később egy amerikai emberhez ment feleségül, Párizsban él, és a társaság tagjaival mindvégig tartotta-tartja a nexust hűségesen.
Héjjasnak komoly konkurenciát jelentett Kovács Heddy, akinek legendásan szigorú papája volt, és akinek tanára, Lakatos Gyurika után, annak hasonmásával volt rövid ideig nexusa — ő volt az első nő Gold Mihály életében tehát. Heddy 1946 végén Morcsányivai ment ki Párizsba, Margarite Long kurzusára. Ha már együtt voltak, egy kicsit össze is házasodtak Morcsányival, de nem nagyon.
Fleischer Böbét egyszerre négy fiú tüntette ki érdeklődésével, és mivel mind a négy értelmes, értékes, érdekes fiú volt, muszáj volt Böbének keresnie egy ötödiket.
Böbéért rajongott: Maxi, a nyelvész, Mirkó, a bölcsész, Virág Tomi, a muzsikus és Lőw, a rabbi. Így lett Böbe az orvos Grosz Péteré.
1948 óta boldogan — a maguk módján boldogan, de hát ki nem úgy boldog, a maga módján — élnek Stockholmban, rákkutatók, egy időben ők osztogatták a Nobel-díjakat, mostanság Grosz Péter esszéket ír, szépeket, Böbe pedig szenvedélyesen e-mailezik a világ minden pontján szép számmal élő ismerőseivel, barátnőivel, barátaival, és persze mindenekelőtt a társaság megmaradt tagjaival.
Persze rajtuk kívül is volt még kültag számos, tagok barátai és kültagok barátai, ismerősök, kollégák, szülők, testvérek, barátok, rokonok; mint minden társaság, végtelen volt ez is, végtelen időben, és hamarosan — 1946 végétől kezdve — térben is.
A társaság tagjainak döntő többsége 1948 után elhagyta Magyarországot. Itthon mindösszesen négyen maradtak: Gold Mihály, Neumann Maxi, Bárdy András és Virág Tomi. E négy maradó olyat tett aztán, ami addig a társaságban nem volt szokásban: kommunista lett — ki így, ki úgy, ki egy időre, ki életfogytig, de az.