Csallóköziek

Pista bácsi csallóközi, Megyercsen, pontosabban a falutól másfél kilométerre, a komáromi vasútnál, egy tanyán született 1931-ben.

Módos parasztgazdálkodók voltak az ősök, húsz egy tagban lévő, saját és még tizenkét holdnyi bérelt földet műveltek, neveltek jószágot, gyereket, szépen, ahogy kell, ahogy ez szokás volt századok óta.

Azt kell mondani, hogy a szokott ritmust még az első háború, sőt még Trianon sem borította föl, legalábbis nem fenekestül. A cseh éra alatt mindenki maradt a helyén, csinálta dolgát tovább, a gyerekek jártak magyar iskolába, legfeljebb az volt a változás, hogy a meglehetős magyar vidékre szlovák kolóniák is települtek, no meg hogy a papát Prágába hívták be katonának.

Onnan azonban a csatoláskor elbocsátották, magyar honvédként, légvédelmi tüzérként vonult be már Munkácsra, Kolozsvárra, Szabadkára.

Közben a gyerek járt a tótokkal együtt fölszámolt — tehát egykori — tót iskola épületébe, és végezte testvérével, árva unokatestvérével a paraszti férfimunkát, háborús gyakorlat szerint, ugye. Ez a gyakorlat olyannyira általános volt, hogy a gazdátlan mezőgazdaság érdekében a vége felé még valamiféle parasztleszerelésre is sor került, így úszta meg a papa a hadifogságot. Mivel véletlenül a gyereket sem hurcolták el leventének, együtt volt a család az átmeneti idők alatt, amikor egyszerre háromféle pénz volt forgalomban: a cseh korona, a magyar és a szovjetek állal behozott, úgynevezett vörös pengő.

Persze indult, pontosabban folytatódott a bolydulás, „büdös magyarozás”, visszatértek az elzavartak, elzavarták az őket elzavarókat, de elébb még kifizettették velük a költségeket, a lakbért, a kárt. Aztán polgári dekrétumok szellemében a szegényebb, kisbirtokos magyar gazdákat terelték össze és deportálták a németlenített Szudéta-földre, zavartakat zavarva a zavartak helyére. Aztán megjött Pista bácsiékhoz is a papír, hogy menni kell.

A csehszlovák embertelenség mégsem volt olyas, mint a német vagy magyar, a cseh, ha barbár, akkor is polgári barbár — legalább mindent lehetett vinni, mindent, de mindent fölpakoltak a magyar katonai teherautókra, majd onnan Komáromban a vagonba, három marhát, négy lovat, csikókat, borjakat, szekeret, szerszámot, ekét, malacot, tyúkot, gerlét, méhcsaládot — tizenegyet szám szerint —, kutyát, macskát, bútort, ruhát, ágyneműt, terményt, lábast, eszcájgot, mindent, mit rejtett a kamra; kolbászt, sódart, lekvárt, befőttet, tavalyról megmaradt kis lecsót.

Tizenegy teljes vagont töltött meg a családi cókmók.

Tűzifát különösen sokat pakoltak, úgy hallották, az Alföld lesz az úti cél, Tótkomlós jelesül, de végül Keszőhidegkúton állt meg a szerelvény, rengeteg erdő szélinél.

Gyalogmenetben értek a faluba, ide, ahol az Európában ekkoriban általános munka már lassan bevégeztetett, megtörtént az alföldi és bukovinai telepesek bevonulása, németek összevetése, elzavarása, részleges visszaszivárgása, megtörténtek a fontosabb verekedések, gyilkolások, ki-ki elvette akkurátusan, ami a másé volt egykoron — Pista bácsiék az utolsó felvonásra érkeztek meg.

Mindenesetre le lettek mocskos cseszkózva azonnal, nyilván, hogy otthon érezzék magukat.

Kicsit kezdett összerázódni a falu, a kétezres lakosság ha lélekre nem is, de számra a régi lett, sok fiatal volt, nagy élni akarás, egymást érték a bulik, a bálok, a pinceszerek, két kocsmából szólt a danolás hajnalig, és persze beindult a munka is, Pista bácsiéknak tizenöt hold jutott a házzal, Pista bácsinak még asszony is került, csinos, fiatal telepes lány.

Aztán akik voltak büdös magyarok, mocskos cseszkók, lettek rohadt kulákok hirtelen. A nem kellőn beszolgáltató papát bíróság ítélte kényszermunkára, a katonafiútól elvették fegyverét, apa is, fia is rab lett, rabmunkás, egyik építette Várpalotát, másik Újpestet. Mellesleg Pista bácsi kommunistává kupált apósa volt a főellenség, ő jelentgette fölfelé ennen családjának tagjait. Közben folyt szép szóval, szép bezárásokkal, szép lábra taposásokkal, szép pofonokkal a közösbe szervezés is falun, ahol a többség még sokáig ellenállt, 1956-ban széthordták, ami mégis közös lett, de 1960-ra már nem volt apelláta — aki paraszt volt, annak falun nem volt maradása több. Pista bácsi nekiindult építeni a szocializmust, elébb a 31-esekkel, majd a 43-asokkal húzta és húzta fölfele Nagytétény, Kazincbarcika, a Vizafogó, a Centenáriumi-lakótelep és legvégül Káposztásmegyer házait.

Családi életet élni így persze nehéz, hiába volt a két gyerek, az asszony elhidegült, majd elfáradt és leesett a hostelről végül, új asszony került, de őt pár évre rá a szíve vitte el. Általában: meglehetősen általános lett a meghalás: papa, mama, testvér — kiszaggatott gyökerekkel élni bajosabb, hiába.

Pista bácsi 1991-ben ment nyugdíjba, 5200 forinttal.

Végigcsinálta a kárpótlási hercehurcát ezután, persze nemigen maradt kellő papír, kétévente tagosítgattak itt, aztán, amikor mégis került nyom, akkor a testvér jussát nem adták ki Pista bácsinak, azt rótták föl a hivatalban, miért nem készített végrendeletet az öcs arra az esetre, ha példának okáért halála után még egy kárpótlás beütne.

A kapott jegyeket 70 százalékért adta el Pista bácsi, az egész fürdőszobára persze nem futotta a 74 ezer forintból, ennyi lett húsz holdból, sőt harminckettőből, ökörből, borjúból, bikából, lóból, szekérből, házból, papából, mamából, egymást követő parasztnemzedékek egész életéből, ennyi: két ágy, egy kád és néhány csaptelep.

Pista bácsi öt körül kel, kicsit kapálgat, bogarászgat a kertben, elkészül, és útra kél. Jó húsz perc, míg leér, megveszi, amit kell, a fél kenyeret. Beül aztán szokott helyére, háttal a pultnak, onnan jól látni mindent, s hallani. Dél előtt visszasétál, falatozik kicsit, ledől, fölkel, és indul vissza lassan. Hátát a pultnak veti, hallgat, figyel, diskurál. Arcán mindig mosoly, szívében nincsen harag, csak Gyulával, csak azzal a Gyulával nem állnak szóba, Gyulával, aki olt ül mindig a sarokban, éppen vele szemben a helyén, nem szólnak egymáshoz, nem is köszönnek.

Oknyomozó lennék ugyebár, kérdtem az okot tehát, gondolván, valami múltbéli sérelem lapul a harag mögött, kérdem, tán bántotta egykor egyik a másikat, egyiknek apja a másiknak apját, egyik komisz volt, elfoglalta a házát amannak, lenémetezte, komcsizta tán? Ugyan, mondta Pista bácsi erre, földik vagyunk. Gyula is csallóközi, Megyercsről, jól ismerem kölyök korából, szüléink, nagyszülőink is jóban voltak, ismertem anyját, apját, asztalos volt, olyan ágyban alszom most is, amit ő csinált, közös a sorsunk, együtt lettünk kiebrudalva, platóra, vagonba téve, lemagyarozva, lecseszkózva, lekulákozva, ki semmizve, jóban is voltunk évtizedeken át. De most nem vagyunk. — De miért? — kérdezem, mire ő mondja: — Nem tudom, csak. És ezt mondja fojtottan sziszegve Gyula is, miközben öklével a levegőbe csap: — Nem tudom, de utálom, ha csak meglátom, a gyomrom összeszorul, utálom, utálom, utálom ezt…

És így ül egymással szemben, köztük két asztal vagy egy, így ül a két öreg, a két csallóközi, egyik a saroknak, másik a pultnak vetve hátát, így ül mindennap, kora reggeltől délig, és déltől estelig.