Tánc - A banda

A banda. Így nevezték magukat a lányok, az Országos Nőképző Egyesület Veres Pálné Leánygimnáziumának VII. a osztályos tanulói.

Ebbe az osztályba járt Malovecz Ezsike is, aki — sajátos családtörténeti okok folyományaként — iskoláinak nagyobb részét Algériában végezte, 1942. július 3-án fejezte be a Lycée de Jeunes Fiiles d’Alger negyedik osztályát, mely tényről Budapestre utazásuk előtt, augusztus 12-én egy kis cetlin kapott igazolást. Pár nappal később, anyjával, Malovecz Arankával visszautaztak Budapestre. A háromtagú család fejét, Sprentzl Gyulát — terveik szerint pár hónapra, valóságban hat kerek évre, hátrahagyták a napfényes Algír városában.

Erzsike a pesti belváros iskolájában 1943. február 3-án tett különbözeti vizsgát, általában igen közepes, magyar nyelv és irodalomból pedig épphogy elégséges eredménnyel.

Tanulmányait ebben az iskolában folytatta osztályfőnöke Szőke Ilona volt — egészen 1944 tavaszáig, amikor is a tanév időnek előtte véget ért. Erre az időre Malovecz Erzsike már színjeles tanuló volt. A diákok eredményeit 1944 áprilisában az akkor szokásos év végi vizsga mellőzésével lezárták, és szélnek eresztették őket.

Malovecz Erzsikének és évfolyamtársainak az érettségihez ki kellett várniuk a háború végét.

A banda tagjai ekkortól levelezéssel tartották egymással a kapcsolatot.

És nem csak egymással.

Alighanem felülről vezérelt, iskolai kezdeményezésre a lányok gyöngybetűvel teliírt lapjai fronton lévő — egyébként ismeretlen — harcosokat is bátorítottak. A katonák aztán jobbadán válaszolgattak is, agyonpecsételt, tábori postai egyenlapon, melynek tetején apró betűs kopf tudatta, hogy Magyarország igazsága és áldozatkészsége teszi győzedelmessé fegyvereinket.

Íme két levél:

 
Front, 1944. VI. 8-án.

Kedves Kisasszony!

Hálásan köszönjük az eddig Általa indított postánkat, és kérjük, hogy továbbra is vigyázzon a C-801-cs küldeményekre, hogy azok hiánytalanul és mielőbb kezünkhöz kerüljenek.

Isten áldását kérjük továbbra is munkájára, szeretettel küldjük üdvözletünket és kézcsókunkat. Kodály Lajos szkv, Tóth Andor tiz. Balogh János őrvezető, Daróczi János szkv, Fókász István szkv.

1944. VI. 7-én

Kedves Erzsike!

Tudom, meglepődve veszi lapom, de hát nekem is kell írnom valakinek, mivel Maga küldött nekünk ugyan postát, de nekem nem volt benne, csupán csak a levelek tetején lévő kis cédula jutott nekem a maga aláírásával. Szerény ember lévén ezzel is megelégedve, s most arra kérve, hogy máskor ne csak ezt küldje, hanem mellékeljen a levelekhez a részemre egy Maga által írt levelet is.

Remélem, hogy gyakran fog postát indítani, hogy legyen nekem mindig. Bocsánatát kérve. Kézcsókkal Dóry Sándor. őrv.

A lányok egymásnak már vidámabb leveleket írtak, s azokat aztán köröztették is egymás között.

Garami Gitta Tiszaroffon múlatta a nyarat. „Jól vagyok — írta a lányoknak. — Pillanatnyilag megüt a guta, mert randa idő van. Esik, és rém nagy szél van. De hát, volt ez rosszabbul is, lesz még jobban is. Tiszaroffon remek élet folyik. Képzeljétek el, ma éjszaka 2 óra felé arra ébredek, hogy szól a cigányzene. Ösztönösen nyúlok a rádióhoz azzal, hogy lezárom, mivel azt gondoltam, hogy nyitva felejtettem, ekkor azonban, halk neszre leszek figyelmes, és nehezen, félig még alva kisütöm, hogy ez a roffi aranyifjúság őrült meg, és ad nekem szerenádot. Rém nehezen kikászálódtam, s odamentem az ablakhoz, ahol diadalordítással fogadták álmos arcomat.

Aranyos társaság van itt együtt. Az intézőről akartok bővebb felvilágosítást? Jó pofa. A falu összes leányzója bele van szédülve, de hát őt ugye nem nagyon érdekli a kastélyon kívüli társaság.

 
Reinhardt Marietta Rákosligetről küldte lapjait:

1944. júl. 19.

Jövő hét vége felé szándékszunk végleg beköltözni, tehát arra szeretnélek kérni, hogy ha idén ismét szánsz egy pár órát tanításra, akkor vegyél fel engem is a jelentkezők közé (francia, algebra) természetesen olyan feltételekkel, mint bárki mást. Azt hiszem heti három óra lenne szükséges.

Amit múltkor írtál nekem, az szörnyű nagy teljesítmény volt. Egész meg voltam hatva. Nahát, tudod, főleg a viccektől: a gimnazista vicc, meg az asztalos, rengeteget röhögtem.

Egyébként tudod, hogy miért nem harapja le a pék a kifli végét?

Mert akkor nem tudná eladni!

Ha nagyon sok csinos német tisztet akarsz látni, akkor gyere ide, mert itt vannak elegen. Csak még én is nagyon nehezen értem őket, mert a legtöbb porosz, és olyan a kiejtésük, hogy egy-egy szót néha többször is meg kell kérdezni, de azért jó hogy vannak.

Sok-sok puszi.

 
Lelkes Enikő Pestújhelyről jelentett április 30-án:

„Én hála istennek még eddig élek. Közelünkben ugyan nagyok voltak a légi csaták, de csak repeszek potyogtak az udvarba. Az aztán rengeteg. A határunkban 3 gép zuhant le, néger ejtőernyősök szálltak ki belőle. A cigány megnősül. Nászéjszakája van. A feleség csendben tűri a dolgokat. Megszólal erre a cigány! Hát, anyjuk, te nem is vagy szűz, hogy nem is jajgatsz? Hát jajgatni is kell — így az asszony. — Jaaaajjj! Leveled minél előbb várom. Enikő.”

 
Czeglédi Ági osztálytárs Léváról küldött vidám sorokat:

„1944. május 7.

Kedves Erzsike!

Nem tudom, mi a fene akadályoz meg Téged abban, hogy írjál nekem?

Te kis taknyos! E zord kezdet után engedd meg, hogy közöljem Veled, nagyszerűen érzem magam. Most káromkodik, de költözködik mellőlünk a zsidó asszony. Eddigi főbérlőnk, 4 szoba boldog tulajdonosa megy. Vivat! Biztosan érdekel, hogy már egészséges és teljesen fitt vagyok. Bár a múlt héten mindennap hánytam, heveny nikotinmérgezés miatt. Ráadásul az Apám minden félórában megpofozott. Most kíváncsi vagyok, hogy van-e már Pesten gettó, hogy át tudtad-e vinni Frédikét az érettségin, hogy találtatok-e már lakást. Az utóbbira csak annyit édes öregem, hogy most vagy soha. Sokszor csókol. Ági.”

A banda fiúkapcsolatai zömmel a Madách gimnázium derék — és persze szigorún csak keresztény diákjaiból verbuválódtak.

Malovecz Erzsike első szerelme, Frédi is innen volt való.

Schäffer Frédit Erzsike 1944 márciusának végén ismerte meg, a Diákkaptár néven szerveződő diákszövetkezeti mozgalom egyik összejövetelén.

Frédi a Madách végzős diákja, Gellért-hegyi úrifiú volt. Politikai, eszmei, erkölcsi pallérozottságának fundamentumát az a pár év alapozta meg, amelyeket Németországban töltött el ott dolgozó apjával a negyvenes évek elején.

A hegyről a Ferenc József hídon járt gyalog Pestre át, Erzsikével általában az Esterházy utcában találkoztak, esetleg a Jézus Szíve-kápolnában.

Erzsikét picimnek vagy édesnek szólította, és leveleiben efféléket írt: „Figyeli édes? Szerelmünk kezd nyugodt és biztos lenni. Lassan elfeledjük a reménytelen, jővőtlen, bús hangulatot. Emlékszik az első időszakban? Pedig a nagy küzdelmek még csak most jönnek talán.”

Frédi naplót vezetett, Kosztolányiért rajongott, franciául tanult, a légóőrségbe mindig vitte a nagy Sauvageau-t magával. 1944 nyarán úgy érezte, itt az ideje annak, hogy komolyan kezdjen teniszezni végre. De aztán nagyon megfájdult a keze. Alig tudott írni szegény. Hiába, bajos idők voltak.

Őszre vesztek össze, mégpedig amiatt, mert Erzsike nem engedte, hogy Frédi az ő rajztábláját vigye.

Szegény fiú utolsó, szomorkás, de igencsak magasztos levelét Beethoven IX. szimfóniájának hallgatása közben írta — lelkében a szabadságot, a tisztaságot és a férfias, keresztény magyarságot mámorosan ötvözte, olvasztotta a szárnyaló muzsika össze.

1944. október 15-e volt egyébiránt.

Frédi a német csapatokkal egy időben elhagyta az országot, Kanadában lett mérnök, öreg korában megjelentetett néhány magyar nyelvű verseskötetecskét, és egyszer, a nyolcvanas évek elején meglátogatta Erzsikét Budapesten.