Országzászló

Országzászlaja lett a falunak a múlt vasárnapon.

A zászló átadásának ünnepélyes aktusa a hősök napján történt, a két háborúban elesett falubeliek emléknapján, amelyet nemigen tartottak számon évtizedeken át.

Az ünnepre meghívót kapott a falu valamennyi lakosa.

A magaslaton lévő templom-pár előtt fél háromkor már gyülekezett a nyárias ünneplőbe — vasalt nadrágba, szép ingbe, ritkábban öltönybe; illetve szoknyába, világos nadrágba, blúzba — öltözött nép.

Pontosan háromra, mikor már mindenki együtt volt, felgördült a országzászlót átadó miniszter asszonynak, a környék országgyűlési képviselőjének metálzöld Audija is.

A miniszter asszony szép, térden felül érő, rövid ujjú, világoskék kiskosztümben, elegáns, fekete, magas sarkú szandálban, egyszerű hajzattal, puritán ékszerezettséggel, tekintélyt parancsoló férjjel és néhány biztonsági úrral érkezett.

Köszönések után bevonult a lenn, a templommal szemben lévő iskolaépületbe, ahonnan tíz perc elteltével hosszasabb — esküvőire emlékeztető — menet élén indult föl a templomba, amelynek kosáríves kapuja felett márványtábla kopott gót betűi emlékeztettek a falu múltjára.

Persze arra más is emlékeztetett.

Például a notabilitások mögött, de még a menetet fölvezetve párban vonuló gyerekek, akiket színpompás népviseletbe öltöztettek gondos kezek. A fiatalok egyik fele magyaros — csizmás, bő gatyás, illetve, tarka szoknyás, pártás viseletben — a másik fele viszont német ruhában vonult föl. Ez utóbbinak jellegzetessége az enkézzel varrott és szépen kimintázott lábbeli, a tutyi, a fehér harisnya, a számos hófehér alsószoknya, díszes, slingelt nyakú vászoning, hímzett mellényke, az ünnepi, fekete selyem kötény, valamint a vállkendő, az imbengstam.

A kettős viselet történetileg is hiteles volt, ugyanis a német időben is két rend ünneplője volt mindenkinek. A szüreti mulatság idején — szemben a többi ünnepnappal — magyaros díszruhába öltözött itt is a nép, a kettős — a magyar hazához és német nemzetiséghez való — hűséget ezzel is jelezve.

Valamennyi ruha eredeti volt, rég elporladt német paraszt-polgárok készítették, nem csupán azokat, de az alapanyagukat, a gyapjút, fonalat, vásznat is száz, százötven évvel ezelőtt.

A faluban egyébként fél évszázada nem öltött magára népviseletet senki, semmilyent. Szekrények, ládák őrizték a csudás darabokat máig.

A méltóságteljes, nemesen egyszerű, belül hófehér falú, egyhajós barokk nagytemplom is régen telt meg így.

A középen oldalt lévő szószék alatt, illetve azzal szemben az első sorokban foglaltak helyet a notabilitások, mögöttük és a karzaton ültek, álltak a többiek.

A színpompás gyerekcsapat a bejárattal szemben, a padsorok közé lett fölsorakoztatva. Állniuk kellett majd egy óra hosszat, ami még nem lett volna baj, de a tutyisok lába a hideg kövön fázott kegyetlenül.

Nyitányként a Himnuszt énekelték az egybegyűltek el, sajnos a felújított barokk orgona kísérete nélkül, mert a villanyra átállított masina fölmondta a szolgálatot, a csodálatos, két kézzel, két lábbal működtethető fújtató szerkezet beüzemelése pedig nem jutott eszébe senkinek. (A fájó szívű, Krúdyn nevelt, de sajnos épp a túloldalon álló tudósító szívesen fújtatott volna, különös tekintettel arra a tényre, hogy gyönyörű, húszéves hölgy ujjai kerestek kétségbeesetten hangokat a némult manuálokon.)

A ceremóniamester a falu négyosztályos iskolájának fiatal, szépen szóló, elegáns, fekete ruhát viselő „tanár bácsija” volt, aki előbb üdvözölte az egybegyűlteket, a miniszter asszonyt, a katolikus, az evangélikus és a hazai pályán lévő református egyház képviselőit, majd, rövid bevezető után, átadta a szót az esperes úrnak.

Az esperes úr, miután fölkapaszkodott a szószékre, mindenekelőtt az államalapítás ezer, illetve a kereszténység kétezer éves jubileumának jelentőségét ecsetelte, mondván, hogy ilyes alkalom ritkán adatik, jó, ha ezer évben egyszer.

Ezután fölhívta a figyelmet az ünnepség helyszínére, a templomra, amelynek különlegessége, hogy helyén, tehát azon a helyen, például, ahol ez a templom van, nincsen más, csak ez a templom.

Ezután beszédében a zászlóra, mint olyanra tért rá az egyházi méltóság. A zászló, jel — intett —, amely azt jelzi, hogy ide tartozol, hogy magyar vagy és hogy e magyarságodért föláldozod életedet bármikor. Soha magyar a zászlót idegen kézbe nem engedte át — mondta az esperes úr, és rögtön példával is élt, Titusz Dugonics hősiességére emlékeztetve a hallgatóságot.

Végezetül az esperes úr kiemelte a fontosságát annak is, hogy a zászlót igen-igen magas poszton lévő testvérünk adja a falunak át.

A miniszter asszony, aki nemrégiben még a szomszédos kisvárosban sikeres ügyvédnőként működött, beszédét fejből, csak egy kis kézírásos vázlatra támaszkodva mondta el az úrasztala mellől, amely pár éve még elhagyott, gót betűs bibliákkal volt teli.

Mindenekelőtt az ünnep és az ünneplés fontosságáról beszélt, arról, hogy szabadon és boldogan ünnepelni titkos és évtizedes álom volt, ami mára valóssággá vált. Majd utalt arra, hogy nekünk Szent István példáját kell követnünk, aki az általános világvége-várás hangulatával dacolva ténykedett. Majd egy rövid idézetet olvasott fel a miniszter asszony a 2000. év tiszteletére alkotott veretes országgyűlési artikulusokból, aztán a hűségről beszélt, emlékeztetve arra, hogy a falu ősi lakói a török világ alatt kitartottak itt, a tolnai dombok között, megőrizték hitüket és meg magyarságukat.

Ezután az Európai Unióhoz való csatlakozás szükségességét nyomatékosította a szónok, amely csak a szomszédos országokkal egyetemben mehet végbe eredményesen, s végül azon ősi hagyományt elevenítette föl, miszerint a zászlótartók a csata előtt levetették sarkantyúikat, hogy menekülésre, még ha akarják, se ösztökélhessék maguk alatt a lovat.

Beszéde végeztével a miniszter asszony átadta az országzászlót a falu polgármesterének, aki megköszönte azt, és ígéretet tett annak méltó elhelyezésére. A zászló fehér volt, a közepén lévő magyar címert a Magyar Millennium 2000 fölírás keretezte.

A zászlót a katolikus egyházfi megszentelte, a két protestáns egyházfi megáldotta, a zászlósanya, Babi, pedig még rákötözött a végére egy kis zászlót.

Ezután az ünneplő tömeg zászlóstul kivonult a templom előtti térségre, ahol a hősök emlékműve áll. Az 1923-ban emelt monumentumra később rávésték a második világháborúban elesettek nevét is. Még később pedig, 1992-ben örökíttetett meg ugyanitt annak a tíz falubelinek — köztük nagyanyjával együtt lelőtt apró gyereknek — emléke is, akit a szovjet katonák első kontingense ölt meg.

Az áldozatokra a huszonéves tanár úr emlékezett. Ő már részletesen kitért arra az előtte szólók által nemigen hangsúlyozott tényre, hogy ez a falu német nemzetiségű volt egykoron. A beszédet azzal a gondolattal zárta, miszerint neki minden áldozat fájdalmas, nemcsak a falubeli, sőt nem is csak a magyar, ő most, itt, a német nevű magyar hősök emlékművénél minden ártatlanul legyilkoltra gondol, legyen az bosnyák, szerb vagy tamil.

Beszéde közben a tanár úr tanítványai mondtak verseket, utoljára a tizenegy éves, édesapját pár hónapja elvesztő Éva szavalta Juhász Gyula Himnusz az emberhez című költeményét.

Ezután a külön meghívottak a polgármesteri hivatalban rendezett fogadásra vonultak, a többség pedig vagy a faluban e napra megnyílott kiállítások valamelyikét tekintette meg, vagy pedig csatlakozott azon polgártársakhoz, akik az országzászló avatását mindvégig messziről, hűsről figyelték.