Népszabadság, 2000. május 27.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Vidéki küldetésből hazafele tartva vasárnap a festői Vértesen át vitt utam. Az egyik — házairól ítélve: jómódú — település főutcáján lassítani kellett — mindkét oldalon sűrűn álltak a parkoló gépkocsik. Gondoltam, ho-hó, vásár van itt, de aztán rájöttem, vasárnap délután annak már nincs esélye. Akkor viszont megkezdődött a meccs!
Szerencsére útitársaim — sofőr és testőr nélkül nemigen mozdulok — hajlottak a kérő szóra, így elkanyarodtunk a főútról. Pár száz méter után elénk is tárult a napfényben fürdő üdezöld gyep, amelyen vidáman tarkállottak, ugye, a két csapat piros, illetve kék-sárga mezes játékosai.
Öröm költözött szívembe azonnal.
Ezt szeretem! Az ilyen focit. Vagyis a focit. Mert ez még foci. Az, amit Budapesten, a magyar nagyvárosokban művelnek, az nem az, hiába nevezik így.
Itt még nem pusztít a pénz, itt még nem tombolnak eszement elnökök.
Itt még lelkes amatőrök fociznak jól, nem pökhendi profik gyalázatosan. Szorgos kőművesek, ügyes autószerelők, butikosok, melósok rúgják odalenn a bőrt, talán még mosodás is van közöttük. De semmihez sem értő bőragyú focista egy sincsen, az bizonyos.
Itt még nincsen tapizás, motozás, gorillarajzás és rendőrroham.
Itt a szurkolók, mint vérszomjas vadállatok, nincsenek elválasztva dróttal, fallal, üres szektorokkal. Itt még emberek járnak ki, nem hordák. Ide még ki lehet hozni asszonyt, gyereket.
Ez még foci — gondoltam, és belepottyantottam a szögletzászló mögé állított kempingasztalon lévő papundekli dobozba a kétszáz forintot, elsétáltam a nézők közé, és öt perc alatt be kellett látnom: mindent jól gondoltam én, az nem is kifejezés, mennyire jól.
Két szomszédos község csapata játszott, mindenki mindenkit ismert odalent és idefent egyaránt. Mert fönt álltam, kisebb, fapados lelátó tetején, meg is lepődtem, ritka az ilyen szépen kiépített pálya faluhelyen. A szurkolók elegyesen ültek, álltak, legfeljebb ötös-tízes csoportok voltak elkülöníthetők. Az egyének és csoportok között mondhatni folyamatos volt a kommunikáció. Ez férfias volt, magyarosan szókimondó, de semmiképp sem agresszív, vagy pláne gyűlölködő.
Ami azonnal föltűnt: a vendégcsapat szurkolói többen vannak és hangosabbak is. Pedig — és ez is kiderült hamar — a hazaiak számára volt a tét nagyobb: ha kikapnak, aligha maradhatnak benn.
A hangulat kedélyes volt mindazonáltal. A padokon számos hölgy is ült, a pálya szélén gyerekek labdáztak, libikókáztak, a hazai csapat kapuja mögött két asszony kapálta a térdig érő kukoricát szorgosan.
Mondom, mindenki ismert mindenkit, a játékosokat Bélázták, Józsizták, Lajosozták. A vendégek közül mindenekelőtt egy Tészta néven illetett középcsatár volt a sztár, akit néha Durumnak is becéztek, a hazaiak közül pedig a 2-es mezt viselő hátvéd neve hangzott leggyakrabban el. Ismerősnek tűnt a név, ismerősnek a tömzsi test, a markáns arc, a fekete haj is. Nemcsak hasonlított, de bizony ő volt.
Ez a kommentárokból is kiderült hamar.
Minden figyelem a bíráskodásra összpontosult ugyanis. Mint egyik szomszédom elmondta, múltkorjában az ellenfél levonult a pályáról időnek előtte. Ugyanis az a benyomás támadt, hogy a 2-es játékos miatt igaztalan a bíráskodás. Most hát mindenki figyelt nagyon. Azt is elmondta az úr, hogy a 2-est nemigen merik bántani, ő viszont néha igencsak kemény. De hoppá, most a földön van éppen. Kétséges az eset, mindenesetre a bíró szabadrúgást ítél. Elég nagy felháborodás, de elül hamar.
— Szólj neki — nevezi nevén a kettest az egyik szurkoló — Ne féljen tőled annyira!
Aztán a partjelző elnéz egy lest a hazaiak javára. No, az azért kemény dolog. Mert egy nagy meccsen is kap a partjelző, de azt legalább nyolc-tíz méterről, drótháló mögül kapja. De itt fél méterről és közvetlenül az arcba. Hihetetlen változatossággal sorjáznak a frappánsabbnál frappánsabb javaslatok arra nézve, hogy mit csináljon Jóska — mert ez volt a partjelző neve — a zászlóval és főleg annak rúdjával, ha már azt a magasba emelni rest volt.
De aztán elfelejtődik ez is hamar, ugyanis a vendégek jobbszélsője a szélről az ötös magasságából beemelte a hazaiak kapujába a labdát.
Amikor aztán pár perccel később tizenegyest ítél a vendégek javára a bíró, eloszlik minden gyanakvás.
A félidő előtt fölmegyek a kis magaslaton lévő büfébe, hogy ne kelljen sorba állnom. Van rövid, van sör is, ide emberek járnak ki ugye, miért ne lenne minden. A betonplaccon szopogatom az ászokot, látom, hogy a pálya szélére nem szokás vinni üveget, rendben van ez is, adnak egyébként papírpoharat.
A sípszó hallatán némi mozgás támad az öltözőkbe vezető korlátok körül, négy-öt farmer- és bőrkabátos fiatalember megélénkül, helyezkedik, tekintget jobbra-balra, mint a vett malac, ahogy azt mondják vidéken. De a kettes hazaira, aki a nézők között gond nélkül vonul a szűk öltözőbe a többivel, csak ők hederítenek, más nemigen. Mindenki megszokta a 2-est. Egy éve — mondják — játszik majd minden mérkőzésen.
Kijön a második félidőre is, játszik is, de csillogni nem csillog azért. Van néhány elfogadható beadása, egyszer-kétszer labdát is szerez, de bizony többször vették azt tőle el. Mikor egy lövése gyertyaként tartott az ég felé, vigasztalón szállt az üvöltés felé.
— Nem baj! Vállalkozni kell! Ez a vállalkozók országa!
A lefújás előtt tíz perccel, mikor négykettő az állás a vendégek javára, cserét mutat a hazai edző. A 2-es önnön mellére bök, felhúzza szemöldökét-jellegzetes arcmozdulata ez —, majd a megerősítésre bólint, fegyelmezetten levonul, beül a kispad bodegájába.
Lecserélték a kettest.
Senki nem kommentál, mintha észre se vették volna a dolgot. Öt perccel később kérdi egy kislány az apját:
— Levitték?
— Le.
— Be se kellett volna hozni — mondja egy harmadik hazai szurkoló.
— Ugyan — legyint egy negyedik.
— Hadd játsszon. Ennyit megérdemel.
A lefújás után — az eredmény nem változik már — a többiek levonulnak, a 2-es még ott marad a kispadon, diskurál. A bőr- és farmerkabátosok beállnak ide meg oda, mozognak, helyezkednek, figyelnek, telefonoznak. Hamar kiszúrnak engem is, gyanakodva méregetnek, lesik, hogy mit lesek. Nem baj az, mindenki végzi a dolgát.
Aztán jön a kettes, bemegy az öltözőbe a többihez, a kabátosok — most már vagy nyolcat számolok belőlük össze — átrendeződnek, egyik beül a metálzöld terepjáróba, ami a televízióból ismerős, alighanem ezzel hordja a fegyveres nörsz a gyereket.
Mellettem egy öreg csak elkezd dohogni, hogy nem szabadna ezt, felbolygatja a 2-es a vidék békéjét, részrehajlást gyanít az ember még ott is, ahol pedig nincsen, de lehurrogják hárman is, mit akar, kikapott a csapat, ki is esik most már alighanem, talán jövőre föl sem áll.
— Maga mit szól ehhez, tanár úr? — fordulnak oda egy szemüveges úrhoz, aki ugyanannál a pultnál markolja sörét. A tanár, mert valóban az lehet, megvonja vállát:
— Nem baj ez. Hadd csinálja. Az ő beosztásában medvét szoktak ölni, meg hadat üzenni, meg akasztani. Ő focizik. Hadd csinálja. Nem baj az.
Nem az a baj — teszi hozzá valaki, és megjegyzését nyomatékosítja egy toldalékkal, amely két szóból áll, és amely toldalék itt minden elhangzó megjegyzés után obligátnak mondható.