Savanyalaska

— Mit csinálunk ma? — kérdezte Kocsák Jenő, és lehajtotta fejét.

— Mit? — toldotta meg kérdéssel a kérdést kollégája, dr. Savas András, és ő is a kockás abroszra meresztette tekintetét.

— Bízzuk a véletlenre — sóhajtott harmadik társuk, Horn Lajos.

A három hírlapíró, mert azok voltak, ketten a megyei lapnál dolgoztak időtlen idők óta, Horn pedig a helyi tévéstúdió harmadik embere volt, hallgatott egy sort.

Gyermekkoruk óta ismerték keresztbe-kasul egymást — egy óvodába járt az egyik a másikkal, egy osztályba a második a harmadikkal, egy gimnáziumba a harmadik az elsővel, és így tovább.

Mindhárman tudták, mi következik, de azért megadták a módját, pontosabban, épp azért adták meg azt.

— Igyunk meg még egy búcsúpohárral — sóhajtott fel Horn Lajos.

— Okos iniciatíva.

— De mi legyen abban a pohárban?

— Nekem mindegy, csak ne kéknyelű.

Addig kéknyeltek ugyanis.

Diákkorukból való, régi, szép szokásuk volt ez: a kéknyelés. Ezt a borfajtát szerették ugyanis mindenekelőtt. Az ő városuk a szélesebb közönség előtt nem e szőlőről nyerte hírnevét, de készítettek kéknyelűt itt is, mégpedig — őszerintük — elsőrangút, olyat, amely a balatoni kéknyelűknek messze fölötte áll.

Ha úgy hozta sorsuk, végigjárták városuk megfelelő vendéglátó-ipari egységeit, és végigkóstolták mind a kéknyelűket.

Hihetetlenül értettek mindhárman már a kéknyelükhöz: egy fél kortyból biztosan bemondtak tájegységet, évjáratot, pincészetet, gazdát.

Aznap délután is kéknyeltek tehát. Hat óra óta.

Akkor futottak a főtéren össze, mindhárman siettek haza, de nem akarták egymást megbántani, egy pohár sörre leültek egy eldugott pizzériába, a romos, ám éppen tatarozott zsinagóga mellett.

Itt ki-ki elmesélte, hogy tudomása szerint ki mennyit lopott azóta, amióta utoljára találkoztak, ami nem volt egyébként nagyon régen, két nappal azelőtt ugyanis. Pár szót szóltak munkahelyről, családról, nőkről is, aztán hallgattak és tudták, hogy sorsukat most már nem kerülhetik el.

— Élni kéne, gyerekek, élni — mondta Kocsák.

— Élni, de hol, kivel, minek? — bólintott Horn.

— Doha, bandicsku — mondta Savas erre, mert ezt szokta mondani, ha nem jutott eszébe más, és különben is: szerette ezt mondani: — Doha, bandicsku.

— El kéne menni innen.

— Kivel?

— Minek?

— Hova?

— Valahova, ahol lehet élni.

— Élni? Miért pont élni?

— Na, menjünk. Megint kizár az asszony. Múlt pénteken is a lépcsőházban aludtam — próbálkozott Horn Lajos, de maga sem gondolta a dolgot már komolyan.

— Még egy deci bort meg kell igyunk erre a buta sörre. Balanszírozni kell a kémhatást.

Ezzel egyetértettek, át is mentek a főtér túloldalán lévő nagy vadnyugati stílben épült étteremhodályba, ahol a pincér azzal fogadta őket, hogy elsőrangú kéknyelű érkezett.

A három jó barát egymásra nézett.

Szó nélkül is tudták: sorsuk megpecsételődött. Aznapra.

De azért betartották a rendet.

Ekkor kérdezte meg először Kocsák:

— Mi legyen, gyerekek?

S ekkor mondta azt Savas először erre:

— Bízzuk a véletlenre.

Két-két decivel kezdtek.

— Testes — csettintett Kocsik, az első korty után. — Olyan teste van, mint egy érett, szomorú nőnek, aki hálás már minden kedvességért.

— Doha, bandicsku — mondta Savas.

De hát persze soha nem tudták volna elhelyezni a kéknyelűt, ha nem vetik össze más kéknyelűekkel. Mentek tehát tovább, a Jóbarátba, a Talizmánba, a Belvárosiba tovább és kéknyeltek szorgosan.

Éjfél előtt érkeztek meg a Főtér mellett lévő sörözőbe, ahol Kocsik föltette másodszor is a kérdést:

— Mi legyen, gyerekek?

És itt mondta Savas másodszor erre:

— Bízzuk a véletlenre.

És erre, miután — anélkül hogy erről szót váltottak volna — egyhangúlag befejezettnek nyilvánították a kéknyelést, Horn megkérdezte Savast:

— Lapos van?

Savas bólintott, mire Horn így szólt a mindvégig türelmesen mellettük álló pincérnek:

— Akkor még három fél… három deci… három üveg vodkát, legyen szíves Lovas úr.

— Doha, bandicsku…

— És három vizespoharat!

Mikor a pincér visszatért a három palackkal, Savas elővett zakója zsebéből egy olyan drága fémből készült háromdecis laposüveget, amiben boldogabb népek fiai általában whiskyt tartanak. Kitöltött a három vizespohárba egy-egy szák deci Salvus-vizet, mert azt tartott laposában savas, mindig, Salvust.

Marta már mindháromnak belét a vodka.

De azért megküzdöttek a három palackkal hajnali fél kettőre.

— Enni nem parancsolnak valamit? — kérdezte tőlük félidőben a főúr.

Savanyalaska van?

— Hogyne lenne.

És azt hozott ki Lovas úr, a hely specialitását, egy dupla adag savanyalaskát.

— Doha, bandicsku… Bólogatott Savas úr, mikor a tál fölé hajolva orcájába csapott a fokhagymaillat árja — Doha, bandicsku. Doha, bandicsku.

Három villával eszegettek bele a közös tálba.

— Hogy készült ez, Lovas úr?

— Nagyon egyszerűen uraim. A laska a lényege a dolognak, a laska.

— A laska, igen a laska — bólogatott mélán Horn Lajos. — Hogy erre nem gondoltunk előbb. A laska.

— Hogy az kellőn legyen zsenge. A legfontosabb, hogy zsenge legyen a laska.

— Zsenge — érzékenyült el Savas is. — Értitek ezt? Érzitek ezt? Zsenge! Istenem. Zsenge. Zsenge. Áh, ti ezt nem értitek. Semmit sem tudtok a zsengeségről.

— Jól át kell mosni a laskát, fölvagdosni nem túl apróra, nem is túl kicsire, látják az urak, ekként. Forró vajra kell aztán vetni a laskát, és átpárolni kicsit. Húslével ajánlatos, de a mértékre ügyelni kell itt is, nehogy túl leves legyen. Aztán jön a másik fundament: a fokhagyma. Rengeteg, de rengeteg fokhagymát kell passzírozni belé, két fej se sok hozzá. Azzal aztán összerántjuk, de vigyázva, hogy oda ne kapjon, meghintjük bőven petrezselyemmel, löttyintünk rá egy jó pohár tejszínt, avval is összerottyantjuk, és kész a savanyalaska, uraim..

— Pesten azért ilyen nincs.

— Ilyen nincs sehol.

— Olyan helyre kellene menni, ahol élni is lehet, és van savanyalaska is.

Még négy helyen fordultak meg aznap éjjel. Aztán csak mentek, mendegéltek a földszintes kis város néptelen utcácskáin. Útjukat lebegő fokhagymapára-csík jelezte.

Reggel hétkor ráült a városra a köd hirtelen. A három hírlapíró alakja eltűnt a sűrű gomolyban. Nem látta őket többé soha senki.

Elmentek, egymást támogatva, dülöngélve valahová, ahol lehet élni, és van savanyalaska is.

Vagy legalábbis a gőzbe.