Lizi néni

Fönn vagyunk a dombon.

Így mondják itt; „Fölmegyek lassan a dombra.” „Kivisznek majd a dombra.” „Ráérek pihenni majd fönn a dombon.”

Jól ki van találva ez a domb.

A falu szinte minden pontjáról föllátni ide. Aki lenn van, annak mindig szeme előtt van a domb.

Innen viszont belátni az egész falut.

Látszik Lizi néni háza is odalenn.

Mikor ő abban született, a falu gazdag volt, erős, büszke és hibátlan volt a tisztaság s a rend. Lehet, hogy szigorú, sőt kegyetlen volt a rend néhanap, de rend volt. Mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, dolga. Megvolt a rendje születésnek, házasságnak, gyereknek, öregnek, bajnak, halálnak. Hétköznapoknak és az ünnepeknek. S ami az egészet szabályozta, az volt a hagyomány, a vallás, a munka és tulajdon mindenekelőtt. Német volt a falu, kálvinista német és gazdag. „Kulák” falu, mondták volna egykor, polgár-paraszt falu, mondanánk ma.

Ebbe született Lizi néni bele. S ez borult, foszlott szerteszét lány korában. A rend odakinn borult, de ő magában őrizte azt. Amikor a nap lement, akkor Lizi néni nyugovóra tért. Amikor a nap fölkelt, akkor fölkelt ő is. Mert ez az élet rendje. Villanyt csak a tévére pazarolt a végén.

Állunk fenn a dombon.

Látszik Lizi néni háza onnan.

Meg mellette a mienk.

Hátramegyek fát vágni. A magam módján persze, csapogatok párat, aztán megunom, van vágva fa elég, csak gondolom, egészséges dolog vágni egy kicsit, hát vágok, szigorúan kicsit, aztán fölegyenesedem és már várom, hogy a kerítés felől megszólaljon a jól ismert, reszketős hang;

— Mit csinál, édes kis szívem?

Mire én mondom;

— Fát vágok, Lizi néni.

Tudom, hogy Lizi néni már régóta figyel, fülel odafenn a gangon, lesi, mikor jön valami zaj a kertből, és akkor siet hátra.

Odamegyek a kerítéshez:

— Hogy van, Lizi néni?

— Csak lassan, édes kis szívem, csak lassan.

— Jöjjön át Lizi néni délután — mondom.

— Jó, édes kis szívem — mondja ő, és kettő körül, asztalomnál ülve látom, hogy az utcára nyíló egykori tisztaszoba ablaka előtt feltűnik fekete kendős feje.

Állunk fönn a dombon. Látszik minden innen. A templom tornya pont velünk egy magasságban van. Látszik a főtér, a romos kocsma, a sok romos ház, a sok üres házhely, a sok romos ember, fájdalom, szegénység, betegség, nyomor.

Lizi néni majd mindennap jön, mikor magam vagyok.

Mindennap jön és surcába kötve, vagy lábaskában hoz tíz tojást és hoz mindent, ami neki adatott, szomorúságot, fájdalmat, betegségeket, halált és persze életet, volt életet, múltat, történelmet — bár ő ezt a szót száján nem ejtette ki soha — egy örökre eltűnt világot.

Lassan, apródokban elmesélt kétszázötven évet.

Elmesél mindent, mindent, ami volt és eltűnt mára nyomtalanul. És elmeséli persze az életét, a bajokat, betegségeket, halálokat.

Állok fönn a dombon, és nézek visszafelé.

Jól megértjük egymást az első naptól fogva.

Összefogott minket a baj.

— Akkor maga menekülni jött ide, édes kis szívem — mondta, amikor a dolgokat először meséltem el. Fél szavakból is értjük egymást azóta.

1933-ban született. Apja nem egyszerűen német paraszt volt, hanem kupec. Harminckettőben vette el Lizi néni anyját, Nagylizit, aki tizenöt éves volt akkor. Beütött a Volksbund, aztán a front. A gázkamrát leszámítva nem lehet olyan e században előadódó bajt elképzelni, ami ebben a szűk családban ne köszönt volna be: front és katonaszökés, Voronyezs, SS-be sorozás, fagyhalál és tífusz, hadifogság, málenkij robot, nemi erőszak, gyermekek, nagyapók egyszerű leölése, kitelepítés, bujkálás, kollektivizálás és aztán a betegségek, halálok sora: Lizi néni a papát ápolta, temette elébb, aztán és közben két férjet, egyetlen leányát, huszonhat évesen, s végül a mamát. Majd még végigápolt két nagynénit is, afféle bónusz gyanánt.

Állunk fenn a dombon, és próbálok gondolni az erős Lizi nénire. Még éppen sikerült elkapnunk nyolc évvel elébb.

Ötvenkilenc éves.

Karbantartja beteg anyját, és az egész nyarát nála töltő unokát, továbbá a házat, a hozzá tartozó kertet, egy jókora kukoricást. A baromfi mellett van disznó még az ólban, három is tán. Aztán a következő évben kettő, aztán már csak egy.

Az utóbbi öt évben üres az ól, pontosabban valóságos ólrendszer, ahol ötven-hatvan malac is elférhetne, mint ahogy el is fért annak idején. Aztán nem bír a kukoricával, aztán a kerttel se már. Aztán nem megy a boltba sem, aztán járnak hozzá a segítők.

De még átjön néhanap akkor is, és mesél.

Lizi néni mindent tud mindenről és mindenkiről.

Nemcsak a múltban járatos, minden apró kis történés tudomására jut most is, hogy már hetekig ki se mozdul a házából, legfeljebb a gangra csoszog ki.

Mindent tud, bár bizonyos dolgokat nem tanult, vagy nem akart megtanulni soha. Ő úgy tudta például, hogy most a kiszesek vannak kormányon éppen. Miután megbuktak a kommunisták. Akik sokat eltettek megint, édes kisszívem.

Nyolc éve Lizi néni még végigjárja velem a falut, kiöltözik, talán még meg is pirosítja magát. Csinos a fiatal Lizi, mindenki mondja, aki látta régen, és látom én is, persze, rutinom van belátni egy öregasszonyarcba a múltat.

Állunk a dombon, és eszembe jut a ruhatár.

Csudálatos ruhatára van Lizi néninek. Két hatalmas akasztós szekrényben, mosva, vasalva, egyenként benejlonozva lógnak a kosztümök, kabátok, szoknyák, ruhák. Java részük a hatvanas évek Nyugat-Németországából való.

Állunk fenn a dombon.

Lizi néninek elfogyott a dolga itt.

Elmondta, megmutatta, megtanította kosztjait. Megmarad a prai, a tarkedli, a fánk.

A világ, ami az övé volt, véget ért végérvényesen. Kultúráját, dalait, régi viseletét, ünnepeit sem múzeum, sem könyv nem őrzi, nemhogy élő hagyomány. Anyanyelvét öt-hat idős embert leszámítva e földön már nem érti ember.

Mindenkijét eltemette, unokáját kitaníttatta. A maga és faluja múltját elmesélte. Kiskutyáját, a Buksit megkínozták és megölték. Járni már nem tudott, s ami nagyobb baj, dolgozni sem. Végül elment a hang is.

A tévé volt az egyetlen társa.

Azt nézte reggeltől estélig szegény.

Miután az övé elromlott, átvittük a mienket neki. Utána visszahozták a kis készüléket. Itthon beüzemeltem, látom, hogy nincsen semmi hang. Kérdem Imre bácsit, nagybátyját, aki járt hozzá naponta, kérdem, mióta nincs hang. Mondja, három hónapja már.

Állunk a dombon.

Mikor a már hetek óta lelakatolt kapunk előtt állt, egyik kezében a bot, másikban teli tányér tarkedli, és kiabált: Mária! Mária! — akkor kihívták a mentőt.

Lizi néni profi betegápoló volt, nem csupán az övéit gondozta mindvégig, hanem karbantartotta a távolabbi rászoruló rokonokat, amikor már férj, feleség, édes gyermek se bírta a dolgot, ő zokszó nélkül ment naponta és tett tisztába, ágytálazott, pelenkázott, forgatott, mosdatott, tisztított, kezelt fölfekvéseket, bűzös keléseket, be soha már nem gyógyuló iszonyatos sebeket.

Aki azt hiszi, hogy cserébe a jó isten megajándékozta Lizi nénit azzal, hogy mellette is legyen valaki, aki ápolja, aki fogja a kezét, aki eteti, tisztába teszi őt a végén aki ezt hiszi, az a jó istent nagyon nem ismeri.

Állunk fenn a dombon.

Temetjük Lizi nénit.

Az utolsók egyikét, aki még látta a polgár-paraszti világot.

Kivágtuk mind a fákat, és seprűnyeleket faragtunk belőlük. Rájöttünk, hogy nem jól cselekedtünk, visszadugtuk a seprűnyeleket a homokba. Most lessük, mikor pattan az első rügy kifelé. Ezt nevezzük polgárosodásnak.

Állunk fenn a dombon. Temetjük Lizi nénit, aki elveszítette mindenét.

Még a neve sem az övé a koporsón.

Legalább azt adjuk neki vissza a végén, a becsületes, magyar nevét:

Elizabeth Haimbuch.

Élt hatvanhét évet, ez stimmel.