Podlupka

„Egerben laktunk akkor. Apám az egri érsek udvari zsidaja volt, ami nekem abban az időben fájt, és a szívembe nyilallott, ha olvastam az érseknek apámhoz intézett levelét, amelyben tegezte — egyoldalúlag… Egyszer azonban az érsek meghívta apámat ebédre, és mivel hallotta, hogy szenteket faragok — mit faraghattam volna mást Egerben — meghagyta, hogy engem is magával vigyen. Odahaza megsúroltak elevenen, mint valami élettelen tárgyat, két óra hosszat kitanítottak a késsel és villával való evésre. Mindezekre azonban kevés szükség volt. Az érsek maga egy szőlőpecsétes reverendában, kézzel, sült krumplit evett. Tanította és szidta az atyámat, hogyan kell krumplit enni. Tótosan beszélt hozzá. Egészen bátran néztem rá, csak a jobb kezét nem értettem: egy ujja aranyból és zöld kőből volt. Gondoltam ez az! Ha valaki érseknek születik, ez a különbség, ilyen ujja nől. Még savanyú levest ettünk tojással, tejbe főtt gancát és podlupkát.

— Ez podlupka! — monda a főpap kétszer is, mind diadalmasabban. — Ezt ti zsidók — és a színmagyarok — nem eszitek, mert nem tudjátok, mi a jó. Én tudom, mert én tót vagyok, mondják. Hát legyek én tót.

Nevetett, de egy foga nem volt. És akik az asztalnál ültek, azoknak is elvétve volt egy-egy foguk.”

Ezek a csuda s sorok Bródy Sándor A szent tisztaság című novellájából valók. Egerbe voltam hivatalos nemrég egy délutánra, a kiránduláshoz olvasgattam az érseki város zsidó fiától egy csokor novellát. Nagyon szeretem Bródyt, jó író volt, de nem félelmetesen nagy író, emberien nagy csupán, és szép emberes volt az élete is, indult szegénységgel, folytatódott dicsőséggel, hódításával nőknek, konyháknak, irodalmi publikumnak s végződött magánnyal, számkivetettséggel, lezsidóztatással, betegséggel, ahogy kell. Lesem is a kalendáriumot, mikor lesz valami kerek évfordulója, hogy írhatnék róla valami szeretettelit.

Addig is maradjunk a podlupkánál.

Amiről első olvasásra persze nem tudtam, mi az.

De azt éreztem, hogy csakis valami nagyon jó lehet. Hazatérve minden rendelkezésre álló eszközt, és emberi erőforrást mozgósítottam. Van vagy öt szlovák szakácskönyv is itthon, kettő tót nyelvű, vaskos is, de podlupkának eleinte nem akadtam nyomára.

Aztán elém tették a podlupkára vonatkozó passzust diadalmasan.

A rongyos, nemzedékek által használt, kézírásos kiegészítésekkel dúsan bélelt forrás szerzője Stiasny Nándorné, született bánffyhunyadi Hunyadi Erzsébet. A könyv A jó házikonyha címet viseli.

Ebből a becses családi kútfőből derült ki, hogy a podlupka nem egyéb, mint töltike magyarul.

Szőlő-, karalábé, kel-, tormalevél egyként használható fel hozzá.

A kisebb kazalnyi takarmány felét össze kell vagdosni, majd az egészben hagyott résszel együtt leforrázni, és hagyni ázni kicsinyt.

Az ázás alatt darált húsból, rizsből, darált füstölt vagy sós szalonnából, fűszerekből tölteléket állítunk össze, épp olyant, mint a töltött káposztánkhoz szoktunk, azaz ki-ki amilyent tanult, szokott, hisz ahány ember, annyi töltött káposzta.

Tulajdonképpen a folytatás is hasonlatosan megy végbe, kerülhetnek mindenféle füstölt és nyers húsdarabok a kasserolba, rázogatni és nem széjjelkavarni kell ezt is, értelemszerűen berántani a végén.

Csak pirospaprika az nem mehet bele — mégiscsak tótok vagyunk most!

Javall az agyonhasznált — vagyis élet- és embernyomokkal, holtak éltével teli — könyv tenni bele szerecsendió-virágot, sáfrányt, valami borkövet, citromsavat, vagy más savanyát, de ami legjobb, egy jó maréknyi piszkét.

Tejfölözni, tejszínezni, habarni, legírozni lehet.

A lényeg, hogy üdítőn savanykás legyen, a zaftja bársonyos, a színe a tavaszt hirdesse, az állaga pedig legyen a podlupkának olyan, hogy a töltelékek széjjelolvadjanak szinte a szájban, ne kelljen hozzájuk fog egy darab sem, ugye.

Bächer Iván