Népszabadság, 2000. április 1.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Felső tagozatos koromban a 99-es busszal jártam a Wekerle-telepről belvárosi iskolámba be, és onnan vissza naponta.
Rengeteg érdekes látnivalóval szolgált az út, néztem is ácsorogva a hátsó peronon, igaz, nemigen tudtam, hogy mit látok.
Nem tudtam, hogy a külső Baross utca, végén lakott Jókai. Nem tudtam, hogy a Kulich Gyula tér Kálvária tér volt, amelyen Kálvária is állott. Nem tudtam, hogy a Vajda Péter utca bal oldalán az a furcsa épülettömb a toronnyal, a Ganz-kolónia, mint ahogy azt se tudtam, hogy a túloldalon terül el a tisztviselőtelep.
És semmit se tudtam a hatalmas gyár Népliget felőli részén álló irodatoronyról se persze, hiába ötlött mindennap szemembe.
Mikor hazaértem Wekerlére, benéztem anyámhoz, akinek rajzasztala felett a falon mindig, évtizedeken át mindig egy kis bekeretezett rajzocska lógott. Furcsa, barokkos kapuzatot ábrázolt a rajz.
Ma már tudom, hogy az a kapu a mantovai S. Andrea-templom reneszánsz homlokzata volt, a rajzot pedig egy építész készítette, mégpedig ugyanaz az építész, aki azt a gyártelep szélén álló föltűnő irodaházat tervezte volt, amely mellett elmentem naponta.
Nem tudtam, hogy naponta kétszer is találkozom így nyomával egy embernek, akit Kardos Györgynek hívtak.
Igazi elfeledett ember ő is.
Anyám tanára volt az egyetemen, mégpedig roppant hatású tanára.
Ezt a hatást értékelni már nem tisztem — csak regisztrálni próbálok.
Kardos György a barokkal átitatott Szombathelyen született 1902-ben. Szülei tanítók voltak. A középiskolát szülővárosában végezte el, az építészmérnöki oklevelet 1925-re szerezte meg Budapesten. Már egyetemi évei alatt kitűnt a művészettörténet iránti vonzódásával és átlagon felüli rajztehetségével, úgyhogy — az egyébként szintén szombathelyi származék — Wälder Gyula (1883—1944), a magyar neobarokk késői, ám jelentős képviselője, az ókori építészet tanszékére majd irodájába maga mellé vette.
Kardosban páratlan módon egyesült az elmélyült, az ókortól a barokkig ívelő műtörténeti tudás az építészet gyakorlati, technikai ismereteivel. Miközben építészettörténetet és elméletet adott elő, a harmincas évek második felében ő vezette az Orczy-ház helyén emelt vörös téglás Madách-házak építkezését.
Önálló tervezéshez nemigen jutott, legismertebb és legszebb háza az Erzsébet téren épült fel biztosítópalotának. Az ostrom alatt súlyosan sérült főművét a háború után a felismerhetetlenségig átalakították.
A negyvenes évek első felében Kardost munkaszolgálatra hurcolták és megkínozták.
A felszabadulás után elébb a Műegyetem szétdúlt könyvtárának maradékát mentette, majd szenvedélyesen látott hozzá — előbb ókori később újkori építészettörténészként — az akkoriban regimentnyi építészhallgató okításához.
Közben tervei alapján restaurálták a Nemzeti Bank házát, megtervezte a szófiai követség épületét és a Ganz-gyár irodáinak máig is álló toronyházát. De élete utolsó éveiben a hátralévő kevés idejét és legtöbb szellemi erejét az eszmei viták foglalták le, sajnos.
Az élethez szerencse is kell. Nem mindegy milyen korba születik bele az ember. Különösen nem mindegy egy építésznek ez.
Kardos Györgynek alighanem pechje volt.
Rossz korban élt, szegény. Hiába volt tehetséges, hiába volt — a kapitalizmus farkastörvényei nevelték — munkabírása bámulatos, maradandót nem épített.
A Horthy-korszak ezért nem kedvezett neki, az utána következő világ azért.
Kardos György elvitázta utolsó éveit.
1951 áprilisában a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetősége agitációs és propagandaosztályának kezdeményezésére a központi előadói iroda kultúrpolitikai munkaközössége — a név már ön magában is tekintélyt parancsoló, ugyibár — szervezésében zajlott le az „építészeti vita”, pontosabban annak első fordulója. (A második, a „mindent eldöntő” az év végén lesz esedékes.)
A gyerekek miatt nem haszontalan elmondani talán, hogy a „viták” kora volt ez, a negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje, zajlott irodalmi vita — bármilyen hihetetlen, de például egy regényről bírtak hónapokon át felnőtt emberek vitázni — volt nyelvészeti vita, zenei, képzőművészeti, biológiai vita, meg minden elképzelhető más vita.
E viták során a burzsoá — pontosabban a leburzsoázott — építészet, irodalom vagy kémia erői összecsaptak a szocialista építészet, irodalom és kémia erőivel. A gyerekek fantáziájára bízom kitalálni, ki lett a győztes. E viták lényege minden vita beszüntetése volt.
A kétfordulós építészeti vita során a Moszkvából hazatért Petényi Imre zászlaja alá tömörültek a szocrealisták, a régi kommunista Major Máté mögé pedig a burzsoá — valójában leburzsoázott — modernisták, más szóval funkcionalisták vagy bauhausosok.
A dolog lényege durván az volt ugye, hogy praktikus, használható, egyszerű, emberi épületeket kell-e építeni, vagy kell a házakra valami girland és cicoma is, ami kifejezi az eszmét.
Elég ijesztő a vita anyagát ötven év távlatából olvasni.
Egyrészt: ijesztő, hogy a vita feszt tart ma is.
Másrészt: nem lehet kétséges, hogy akkor — a teljesen egyedül maradt — Major Máté mellett volt az igazság. Csak épp az igazság is furcsa egy dolog. Megoszlik, mint az egy-élet, ugye.
Vajon nincsen-e némi igazság abban is, hogy a kapitalista építészet fittyet hány a nemzeti sajátosságokra, a múltra, az épített és természeti környezetre? Ha ma körbenézünk a plazák közölt — nincsen-e némi igazság akár Petényi Imre 1951-ben elmondott szavaiban is? Legalább némi.
Harmadszor: a borzalmas elvek, hazug szavak, üres lózungok jegyében — születtek maradandó házak is. A tehetség gyakran legyűrte a teóriát.
Mindenestre 1951 tavaszán Révai József rémisztő vita-összefoglalójában meleg hangon emlékezett meg Kardos György hozzászólásáról is, külön kiemelve azt, hogy a jeles építész nem is marxista.
A barokkrajongó Kardos Györgynek alapvető szerepe volt abban, hogy a korabeli hivatalosság a „konstruktivista, funkcionalista,” röviden: modern építészeti formákkal szemben a magyar klasszicizmust jelölte ki a magyar szocialista realista építészet történeti fundamentumának.
Ugyanakkor ez nála aligha volt valami váratlan, aktuálpolitika által indukált fordulat: egész addigi életében is a hagyomány és a „modernség” kapcsolatait kereste.
A klasszikus „szocreál” korszak egyébként minálunk rövid volt, történeti léptékkel nézve egy pillanat csupán. Kevés megvalósult épület őrzi nyomát.
A kor rövid volt, de Kardosnak sem adatott meg már sok idő.
Az építészkar dékánja, később az egész egyetem rektora lett, majd 1953-ban meghalt. Stílusosan az egyetemi katedrán esett össze.
Minden visszaemlékező szerint és minden sorából érezhetőn egyetemes tudású műtörténész, nagyszerű rajzművész, remek építész szakember, csodálatos tanár, varázslatos személyiség volt.
Bizonyosan rossz korban élt, de talán némiképp tehetett róla ő is, hogy művét se be nem fejezhette, se nem korrigálhatta, se nem koronázhatta, se folytathatónak nem hagyta hátra.
Egy kőbányai privatizált gyár szélén egy hirdetésekkel elborított kis kopott torony — ennyi maradt belőle.
Vagy ennyi se: Prakfalvi Imre tavaly megjelent rövid szocreál összefoglalójában a Ganz-ház tervezőjeként Palcsik Sándort és Virágh Pált tünteti fel.