Vendégfajták

Botrányvendég

A botrányvendég már ab ovo berúgva jön, hozni mit se hoz, és vendéglátóját ekként üdvözli rendesen:

— Szevasz, hapsikám! Milyen vén arc vagy, franc se hitte volna!

A botrányvendég a polgári rend irányában mélységes megvetéssel viseltetik, S ezt az érzeményét nem is rejti véka alá.

A házhoz tartozó hölgyek láttán a botrányvendég mindenekelőtt azonnal heves udvarlásba kezd. Hamar egészen konkrét javaslatokkal is él — különösen akkor, ha színen van az illető hölgy barátja, férje, más efféléje is.

A botrányvendég szólóvendég — folyamatosan beszól, megszól, rászól és leszól.

A botrányvendég mindent, mi elé kerül, befal, akár az állat, méltatlankodik, mert túlságos átsült a hús, nincsen fehér rum, és nem elég csípős a savanyú.

Ha csak kézzel eszik és nem valami más testrészével, akkor nála az már a fáradtság jele.

A vörösbort a hófehér damasztra dűti, a süket nagymama arcába tátog, a ház urának szakmai munkásságát megsemmisítő kritikával illeti.

Végül mikor a vizesblokkot akkurátusán összeokádta, a házigazda ágyára dől, akár a zsák, és már csak ahhoz van ereje, hogy egy puhább kispárnát reklamáljon, mert ahhoz van szokva ő.

A botrányvendég egészen más vendég, mint a kishepi például, akinek semmi köze nincsen semmihez. A botrányvendég figyel, miközben a botrányt csinálja, figyel a másikra, lesi a hatást, embert próbál ő, tehát emberi.

Nyugodtan jöhet máskor is, csak az abroszt kell előtte lecserélni gyorsan.

 
Bajvendég

A baj ritkán, a bajvendég mindig egyedül jár.

Egy telefon, és másnap kocsija megáll a falusi ház előtt.

Annak örül, ha vendéglátója is maga van. Ha nemigen kell beszélgetni semmiről, de főképpen nem bajról.

Jó vendég a bajvendég, csendes, rendes, éppen csak elvan.

Reggel kimegy, elkészül, aztán dolgozik, olvas, elmegy, megjön. Elvan. Kisétál a boltba, egységbe. Ott megül. Kérdezni nem kell, hallgatni se sokat.

Örül, ha meccs van valahol. Annak nagyon örül.

Kekszet rágcsál, kutyával igen megértő.

Nem kell bántani, békén kell hagyni, van neki baja épp elég.

 
Serényvendég

A serényvendég veszélyes vendég, de kellő rutinnal kezelhető.

Ha előre tudjuk, hogy serényvendégünk várható, legjobb akcióprogramot és ütemtervet készíteni előre.

Amint megérkezik, nem szabad megvárni azt sem, hogy körülnézzen, el kell látni feladattal legott. Vagy azonnal, ha ez túl modoros lenne.

Ha hagyjuk, hogy maga járjon el, mert úgy könnyen átfogó helyreállítást, reparálást, esetleg gasztronómiai programot dolgoz ki gyorsan, és akkor minden előzetes koncepciónknak annyi.

Mehetünk a szomszéd faluba venni libát, kezdhetünk januárban meszelni, áshatunk hatalmas kerti medencét.

Fiatalabb serényvendéget legokosabb hátraküldeni a fához azonnal.

Ha a hasogatás nem venne ki eleget belőle, fűrészt kell adni kezébe és néhány százéves, korhadtan is kőkemény oszlopot, hadd daraboljon, ha oly erős.

Serény hölgyeket lehet egy fogkefével fölszerelve — hol gyakori a vendégjárás, mindig van tucatnyi — hűtőre rászabadítani. Amíg a tojástartó hajlataiból, az ajtócskák vágataiból kikapirgálja a hónapos dzsuvát, a legtettre készebb serényvendég is megnyugszik kicsit.

 
Egyszeri vendég

Ez nem igényel különösebb magyarázatot: az egyszeri vendég egyszer jön. Akkor megnézi mi van, hol is van az a micsoda és milyen az, amiről annyit hallott már, megnézi a dolgot, bólint, nyugtáz, távozik, és többet nem zavar.

 
Láncvéndég

A láncvendég soha nem jár egyedül. Mással jön, és legtöbbször velünk megy el.

Kedves barátunk hozza, ezzel a fölvezetéssel: „Hadd mutassam be, barátom jó cimborája…” Még nem tudjuk, hogy barátunk nem mond igazat: barátjának barátjának cimborájának cimborája az illető. És akkor még jó az eset.

Eleinte nem tűnik még semmi föl, a láncvendég udvariasan diskurál a háziakkal, a láncvendég kedves, barátságos, nem gátlásos, tehát eszik, iszik, tehát nem kell vele vesződni.

De hamar kiderül: hallgatni kell. A láncvendég ugyanis beszél, vég nélkül beszél, mondja a magáét, és mivel a magáét mondja és csak a magáét, ezért hallgatóságának nemi, társadalmi, korbéli összetétele, iskolázottsága, elmebéli állapota, érdeklődési köre, pillanatnyi kondíciója egyáltalán nem befolyásolja őt.

A láncvendég általában fog egy palit — a rutinos házigazda maga gondoskodik kuncsaftról —, akit megszáll, akinek beszél azután, de sajnos azért a láncvendég is szereti a nagyobb közönséget.

Hogy láncvendéggel van dolgunk, az persze csak idő teltével válik nyilvánvalóvá, akkor, amikor mind többen szedelődzködnek, búcsúzkodnak, amikor már alig lézeng egy-két vendég, sőt már csak a háziak vannak, akik már föl is vették a papucsot, már elő is készítették a pizsamát.

És akkor döbbenve látjuk: utolsó vendégünk, vagy az egyik utolsó vendégünk csak most kezd belelendülni magába, most kezdi bontani az újabb italokat, most kezd melegíteni magának levest, most veszi észre, hogy milyen csinos hölgyek vannak, hoppá, jelen.

Ami pedig a legrosszabb és legbiztosabb jel: észrevétlenül és már jó régen eltűnt az a vendégünk, aki a láncvendéget hozta volt. Sovány vigasz, hogy addigra nyilvánvalóvá vált: őhozzá is úgy hozta valaki a láncvendéget, aki hozónál is már ottfelejtve volt egy vendég által, aki csak így bírt megszabadulni tőle.

Ilyenkor vagy találunk valakit, aki még aznap este megy tovább, hivatalos másik társas összejövetelre, és akkor gyorsan meggyőzzük őt és otthagyott vendégünket is, hogy mindkettőjüknek elemi érdeke fűződik ahhoz, hogy az est hátralévő részében egymás társaságát ne nélkülözzék, vagy pedig nincs más hátra, magunk karolunk bele láncvendégünkbe, és megyünk el vele valahová, ahol barátaink, ismerőseink még javában mulatnak gyanútlanul.

 
A könyvtolvaj

Egyszer verekedtem a Scheck Jóskával Wekerlén, egyszer pedig ötödikes koromban megpofoztam egyik osztálytársamat — kínzó, rossz emlék maradt mindkettő tett, pedig egyik elkövetésénél sem lehettem több tizenkét évesnél.

Azóta — bár sok rosszat csináltam, de — emberre nem emeltem kezet.

De azt, aki szilveszterkor könyvet lopott éntőlem, azt a gazembert habozás nélkül tudnám megütni.

Nem tudom, ki volt az a tevefejű gané, az a tuskóagyú féreg, aki elterjesztette, hogy a könyvlopás bocsánatos cselekedet. Legyen az átkozott haló porában is! Aki pénzt lop, széfeket feszít föl, bankokat rabol, az a könyvtolvaj mellett ártatlan csecsszopó csupán.

Mi egy ócska összelopott-hazudott bank egy igaz könyvhöz képest! Az a szemét, aki szilveszter éjjelén az ágyam melletti könyvbölcsőről leemelte és zsebre csúsztatta Philipp Róth Zsidó sors és Vidor Ferike Kezitcsókolom című könyvecskéjét, az a tetű nem tudja ezt.

Ráadásul mindkettő kölcsönkönyv volt, az előbbit kedves olvasó adta okulni, a másik pedig a Központi Szabó Ervin Könyvtár tulajdonát képezte.

Rettenetes belegondolni is, hogy én egy ilyen vendégre, egy ilyen minősíthetetlen, elszabadult vadállatra készültem, főztem, hordtam föl a sört neki, és ő ivott, zabált, mulatott és meglopott azután.

Csak tudnám, ki volt az a strici, elmennék hozzá, és olyan vendégséget csinálnék neki, amit nem felejtene el egyhamar.

 
Nosztalgiavendég

Ez szomorú vendég, szegény.

Nemére nézve minálunk fiú jobbadán.

Megjön, és a ház, a szoba szeretettel és fájdalommal lesz teli azonnal.

A nosztalgiavendég lopva tekintget körül a házban, a kerten, a konyhán, szobán, a mindenféle megszokott bútoron és persze a két öregedő szülőalkalmatosságon, amely mind az övé, az övé is volt egykor.

A nosztalgiavendég tudja, melyik dobozban van és milyen fajtájú a kávé, tudja, merre lelhető fel a partvis, a macska, a kiskanál.

Magában konstatálja, hogy a vécélehúzót még mindig egy kis mozdulattal fölfele kell rántani ahhoz, hogy a víz ne csörgedezzen a csészében folytonosan.

És mégis és mégse: nem igazi vendég, és nem lesz már az ő soha.

Mert — hogy bölcset szóljunk — semmi, ami van, nem marad meg e világon, de mindenből, ami volt, mindig megmarad valami.

Bächer Iván