Népszabadság, 2000. március 11.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Pár napja, este, a szokott menetrend szerint vittem le éjféltájt a kutyát. Jobb kezemben volt már a póráz, balommal automatikusan fölragadtam egy, az ajtóba készített, összecsomózott szemeteszsákot, ilyen ökonomikus természetem van nekem, ugyanis. Leérve emeltem is volna már föl a kukatetőt, de láttam, azon egy jókora, gusztusos, celofánozott rózsacsokor hever.
Nyolc szál rózsából állt a csokor, négy vörösből és négy sárgából. Bőven volt az egész körítve zölddel. Alaposabb szemrevételezés után kétségtelenné vált az is, hogy a bukéta teljesen friss.
Belöktem egy másik kukába a zacskót, és miközben ballagtam a Duna felé az ebbel, spekuláltam, hogyan kerülhetett az a nyolc szép, friss rózsaszál a szemétre.
Legkézenfekvőbb lehetőség persze ez volt: Tóth Elemér szaktanácsadó megbeszélés szerint, este kilencre ért a kapu elé. Kicsit megigazította a csokrot, amit tizenöt perccel elébb vásárolt kétezerkétszáz forintért, megigazította nyakkendőjét is, amit születésnapjára anyósától kapott két évvel azelőtt, majd megnyomta a gombot, azaz csak megnyomta volna, de éppen akkor a bejárathoz ért egy lakó, aki kulcsával kinyitotta a kaput. Tóth a lakóval szállt be a liftbe, a lakó kiszállt a másodiknál, ő továbbment az ötödikig, kilépett, megállt a 2-es számú ajtó előtt, látta, hogy világosság van odabenn, megigazította a csokrot, meg a nyakkendőt, és becsöngetett. Benn némi neszezés támadt, majd semmi. Tóth csöngetett megint, mire újabb neszezés után résnyire nyílt az ajtó, borzas női fej bukkant ki a résen: „Ne haragudj, Elikém, de vannak nálam”.
A második lehetőség is még legalább ilyen triviális. Tóth Elemérné este tízre ért haza a hivatalból, ahol elhúzódott az értekezlet nagyon, és megint. Autóval érkezett. Az autót nem ő vezette. Mikor megálltak a ház előtt, Tóth Elemérné még sokáig, több mint tíz percig nem szállt ki a kocsiból. Aztán kiszállt, kezében a csokorral, lopva fölpillantott egy harmadik emeleti ablak felé, gyorsan kinyitotta az ajtót, megfordult, visszaintett, bement, a kukára vetette a rózsákat, s ezt gondolta magában: „Ki fogom rúgni ezt a barmot, nem bír a virágról leszokni.” Gyalog szaladt föl, a Tóth már, kezében egy félig telt sörösüveggel aludt a tévé előtt a fotelben, de a gyerekek ébren voltak, Tóthné még egy jó órát angolozott velük.
Vagy: Tóth Elemér este kilencre ért a teniszről haza, kiszállt a kocsiból, kivette hátulról az ütőt, a táskát és a csokrot, bezárta a kocsit, kinyitotta a kaput, fölliftezett gyanútlanul, és alig leplezett büszkeséggel állt oda asszonya elé: „Boldog születésnapot, anyukám.” Mire a nő ennen arcát két tenyerébe fogta, és úgy kezdte mondani, először szinte sziszegve, fojtottan, majd mind hangosabban s a végül pedig üvöltve már: „Hogy az a jó, magasságos megváltó szakasztaná már le azt a rusnya, szőrös tevepofádat! Hát öt éve nem tudod megtanulni, az én születésnapom augusztusban van! Március tizedikén az Icának volt születésnapja, annak a rüfkének, te állat!”
Ennek egy drámaibb alesete: Tóth Elemér, mint fenn, érkezett a bukétával haza: „Kilencedik házassági évfordulónk van anyukám” kezdte, mikor látta, hogy az asszony összeszorított szájjal, kabátban ül a konyhában, mellette egy közepes bőrönd. „Elmegyek, Elemér” — mondta halkan, de olyan elszántan, hogy Tóth rögtön tudta: az asszony most nem tréfál — nem mintha addig sokat tréfált volna, de most valóban elmegy.
Újabb lehetőség: megjött Tóth, szegény, a virággal, a jeles évfordulót kivételesen nem felejtve, mire, az asszony: „Virág? Nekem? Tőled? Ajjaj. Vaj van a fejeden. Mit csináltál megint? Mi furdalja azt a sötét lelkiismeretedet már megint, te gané?”
Persze lehet, hogy így volt: dr. Tóth Elemérné ötvenöt éves osztályvezető főorvosnő este hétre ért a kapu elé. Utódja, Kádár doktor vitte őt haza kocsival. A fiatal, ötvenes férfi fürgén pattant ki a volán mellől, körbeszaladta a kocsi orrát, kinyitotta az ajtót, kisegítette az asszonyt, kezébe tette a csokrot és így köszönt el: „És gyere minél előbb, és minél gyakrabban. Szükségünk van a tanácsaidra. Tudod, hogy nélküled a hármas bel. nem elképzelhető.” Tóth doktornő mosolyra keserítette száját, kezet fogott a kollégával, és lassan bement a kapun. Odabenn a falnak támaszkodott. Úgy érezte, hogy összeesik azonnal. Rövid volt a búcsúztató, ő csak két kis pohár pezsgőt ivott, mégis úgy érezte, hogy nem bír a harmadikra fölmenni most. Karját a csokor virág mázsás súlyként húzta. Végül elindult lassan, a forduló előtt a csokrot a legszélső szemetes tetejére tette, hívta a liftet, beszállt, és mikor a harmadikra ért, még akkor is csak állt a fülkében, hátát az összekaristolt tükörnek támasztva, csak állt ott, és meredten nézte a lift sötétbarnára pácolt falát, melyre valaki piros filccel írta föl, hogy Jenő buzi, állt ott a doktornő a liftben, míg csak egy kellemetlenül éles hang nem harsant odalentről: „Hé! Mi van? Mi lesz a lifttel?”
Végül ez is történhetett: Tóth Elemér biológia-fizika szakos középiskolai tanár este hétre ért a nyitott kapuhoz, amely egy pöcökkel ki is volt támasztva. Tóth tanár úr el volt foglalva a maga gondolataival, így nem vette észre ezt, mint ahogy a kocsit sem vette észre a kapu előtt. Sárára gondolt, az ő öreg kolléganőjére, akit meglátogatni jött. Harminc évig tanítottak egy tantestületben. Sára két évvel ezelőtt ment nyugdíjba, azóta az iskolába a lábát be nem tette. Neki még nyugdíjas óraadóként van két osztálya. Harminc év! Fél szavakból is értették egymást. Hogy el tudták érni mindig az értekezleteken, amit kiterveztek! Milyen olajozottan tudtak együttműködni ők! Mennyit voltak táborokban ketten együtt a gyerekekkel! Mikor már a gyerekek lefeküdtek, akkor ő mindig belopódzott Sárához a kis laposüvegével. Néha beszélgettek hajnalig. Voltak titkaik is, persze. De soha, egyetlenegyszer nem hibáztak. Sára már egy hónapja nem kelt ki az ágyból. Tegnapelőtt már csak a lányát ismerte meg. Meg őt. Állt a lift előtt, várta a liftet, úgy látszik, fenn volt a hetediken egészen. Léptek, csoszogás hallatszott odafentről. Amikor a lift hangos zuttyanással megérkezett, éppen akkor értek mögé. Tóth tanár úr nem nyitotta ki a liftet, nekisimult az ajtónak, hogy elférjenek mellette a tepsivel. Várt egy kicsit, amíg a kapun kimentek, és a kocsira gyorsan, ügyesen becsúsztatják a dobozt. Aztán a virágot óvatosan a kukára helyezte, kilépett a kapun, amely — mivel előbb akkurátusán kipöckölte cipője hegyével a peckelő éket — tompa dörrenéssel csapódott be mögötte.
Visszaértünk a kutyával.
A virág még mindig ott hevert a kukán, Megfogtam, fölvittem a lifttel. Megálltam az ajtó előtt, és hátamon hideg szaladt át hirtelen. Mit fogok mondani?
Ekkor nyílt az ajtó, húszéves fiú lépett ki rajta. „Hova-hova, Bence?” „Megyek az új barátnőmhöz” újságolta büszkén. Markába nyomtam a csokrot azonnal. Hadd próbálkozzon ő, szegény.