Szabó Ferenc

Felszállok a buszra, lyukasztok, megállok a peronon. Mellettem hátizsákos, holdjáró bakancsos, sárga hajú, tizennyolc éves lányforma áll. Övére akasztott kismagnójából fülébe zsinóron megy a muzsika bele. Rákiáltok: „Mit hallgatsz, te lány?” Mire ő kedves mosollyal válaszolja: „Szabót. A Lírai szvitet. Király. Nekem tökre bejön.”

Kicsi a sansz erre. Hogy Szabó Ferenc zeneszerzőnek akár még a nevét is tudja egy, a mai világban élő. El van ez a név feledve, legalábbis első pillantásra úgy tűnik, el, egészen el.

Szeretem az elfeledett embereket, szeretem őket nagyon. Nem érdekelnek a mai fontosak, majd akkor érdekelnek ők is, ha el lesznek feledve. Mert azok a jó emberek, az elfeledettek.

Lent hol a tölgyek, őrzik a völgyet — na? Van-e még, ki emlékszik e dal szerzőjének nevére? Van-e még, ki el tudja harsogni a Föltámadott a tenger, a népek tengere hömpölygő dallamát? Ugye, ugye.

Szabó Ferenc minden létező díjat megkapott egykoron. Hogy mást ne mondjunk, Vörös Csillag-rendet, Népköztársasági Érdemrendet, Kossuth-díjat, nem is egyet. Volt dala, amelynek kottája hatvanmillió példányban jelent meg, milliók fújták, harsogták indulóit, Csepeltől, New Yorkig, Spanyolországtól a nagy Szovjetunió minden létező zugáig. Volt főigazgató, főtitkár és főhadnagy, nevét iskolák és úttörőcsapatok viselték, életéről és munkásságáról megannyi cikk, tanulmány, füzet és két vaskos monográfia jelent meg.

És most, tessék! Tűvé teheted a netet, amíg nevére lelsz, ha lelsz.

Személyesen is ismertem kicsit, apámnak volt afféle pótapja, az egyik. Amikor kaputlan kertünk előtt megállt a Moszkvics 403-as, összecsődültek a wekerlei srácok azonnal. Kicsit Liszt Ferencre emlékeztető, szigorú arcú, egyenes, vállra hulló hajú úr, aki elvtárs volt, lépett ki a kocsiból és egy hölgy. Lili néni, aki ekkor már olyan bazedovos volt, hogy a wekerlei srácok ijedten rebbentek széjjel, mikor rájuk mosolygott szegény.

„Befogjátok a pofátok, ez az ember sokat élt, nem szereti a cirkuszt” adták ki a vendéghez a használati utasítást otthon.

Most már tudom, hogy ez igaz volt, az az ijesztő, összezárt szájú, szemüveges bácsi valóban sokat élt.

1902-ben született Budapesten. Paraszti származék apja falusi mészáros volt, akit megrúgott a ló, és ezért föl kellett hagynia eredeti mesterségével. A fővárosba jött, pincér lett, a másik fia vitte is a szép foglalkozást tovább.

A kis Feri gyereket a bérházukban lakó részeges operaházi brácsás kezdte tanítani zenére — ebédhordás fejében.

Szabó gimnáziumba került, a piaristákhoz. Miután apja eltűnt a háború alatt, a tanulás mellett Weiss Manfréd csepeli lőszergyárában dolgozott éjjelente.

Az első háború idején szokott a főváros Szabó Ervin vezette könyvtárába (ez azon kevés intézmények egyike, amelyen a roncsoló idő nem fogott — elsőrendű intézmény ma is), itt a Galilei körös könyvtárosok Flaubert-et és Spinozát adták kezébe. Alighanem e szerzők is hozzájárultak ahhoz, hogy a gyereket a patinás alma mater kivetette magából. Rémhírterjesztés volt a vád. A rémhír pedig az, hogy a háborús nyomorság közepette dőzsölnek a papok, továbbá, hogy nincsen Isten. A kommün az I. kerületi fiúgimnázium — ma Petőfi — diákjaként érte. A gimnazista Szabó ekkor lett festőnövendék, Uitz Béla tanítványa. Végül mégis a zenei vonzódás bizonyult erősebbnek — Weiner Leó növendéke lett a főiskolán. Kodályhoz vágyott menni tovább, de akkor — 1921-ben — Kodály még a kommün alatt vállalt szereplése miatt nem taníthatott. Később a mester csak azzal a feltétellel vette föl Szabót, ha gyorsan megtanul egy olyan hangszert, amellyel bír egy kis pénzt is keresni, mert az éhező muzsikus nem jó muzsikus. A bőgőstanonc aztán Kodály szigorú keze alatt kupált ki — megtanult mindent, mi tanulható. A bőgője mindig teli volt röplapokkal.

További fejlődésében két albérletnek volt meghatározó szerepe.

Az egyik albérlet a Mester utcában volt. A főbérlő, az illegális kommunista Kiss Hugó és annak érdekes, színes, muzsikáló, sokat olvasó családja indította el a munkásmozgalom felé.

A második albérlet, 1926-tól magántanítványának, Nádasdy Kálmánnak szülői villája volt a Naphegyen. Az ekkor még jómódú polgárcsalád — az öreg Nádasdy ügyvéd volt — szinte saját gyermekévé fogadta a prolifiút. Mind a mozgalommal, mind a tanítvánnyal való kapcsolat életre szólónak bizonyult.

Az avantgárd komponistaként induló Szabó előbb az úgynevezett Vági-pártba keveredett bele — a gyerekek kérdezzék meg valakitől, mi volt ez — majd illegális kommunista lett. Munkáskórusokat dirigált Pesten és vidéken, egyebek között az Alkoholellenes Munkások Szövetségének énekkarát, vezette a Wekerle-telepi pedagógusok szimfonikus zenekarát, tömegdalokat írt, majd Sallai Imre külhoni futára lett. Mindeközben a „polgári” hangversenyéletbe is bekerült, műveit rendszeresen játszották Pesten, sőt Farkasok dala című kompozíciója Londonban is szép sikert ért el.

A napi betevőt viszont mindenféle „négerkedéssel” szerezte — egyebek mögött ő hangszerelte a Meseautó és a Hyppolit a lakáj című filmek zenéjét.

1931-ben Sallai Imre megbízásával Berlinbe utazott — magyar földre legközelebb 1944 végén mint a szovjet Vörös Hadsereg főhadnagya lépett. A berlini négy hónap alatt nem csupán pártügyeket intézett, de elvitte a Traktorostroy című Johannes R. Becher szövegre írt, a traktorgyártás témakörét feldolgozó oratóriumát is. Megismerkedett Brechttel, Hans Eislerrel és mindenkivel, aki akkor ott volt.

Szabó 1932 tavaszán költözött Moszkvába, ahol már szerződés várta. Balázs Bélának Illés Béla Ég a Tisza című regényéből készített filmjéhez komponálhatott zenét. A moszkvai évek alatt néhány komoly zeneművel — a Lírai szvit címűt Prokoljev Rómeójával mutatták be egy hangversenyen — és irdatlan mennyiségű tömegdalt komponált. Hogy a harmincas évek Szovjetuniójának — hogy úgy mondjuk, sajátos — viszonyait hogyan s miként élte meg, élte túl és dolgozta föl, arról se nem írt, se nem beszélt soha, sehol és senkinek. Szabó 1941. július 22-én jelentkezett a Vörös Hadseregbe, Kiképzés után egy időre tartalékos állományba volt, majd politikai tisztként került a frontra. Itt a tűzvonalban egy dzsippel cirkált, s az agitáló beszédek és Petőfi versek mellett Gábor Andorral közösen írt magyar nótákat bömböltettek át hangszórón a magyar katonáknak. Persze oda-odapörköllek neki, de a nótákat szerették és meg is tanulták.

Egy visszaemlékező szerint Berlinben nem tanult meg németül, Moszkvában nem tanult meg oroszul, viszont elfelejtett magyarul. Tulajdonképpen semmilyen nyelven nem beszélt, pontosabban egy különleges, saját nyelve volt. Magányos volt ebben is.

Szovjet egyenruhában, csizmában masírozott vissza a magyar zenei életbe. Elegyes érzelmekkel fogadták. Kodály örült neki — rögtön bekvártélyozta Szabót a Köröndre magához, legalább volt, aki vigyázzon a lakásra addig, amíg a mester vidékre ment regenerálódni az ostrom után.

Nádasdy Kálmán mellett Szabolcsi Bence, Tóth Aladár lettek leghűbb barátai. 1946-ban feleségül vette ifjúi szerelmét. Ráth Lilit, akinek lakását — Lili néninek mindenkijét megölték — lakták halálig. (Az emléktábla megvan, nem írom, hol, nehogy levegyék.)

1945-től tanított a Főiskolán, melynek 1958-ban lett főigazgatója.

1956 októberében a Liszt Ferenc téren a muzsikus forradalmárok által összehordott és begyújtott hatalmas könyv- és kottamáglya mély benyomást gyakorolt reá.

Szigorú napirend szerint élt és dolgozott. Az ötvenes évek végén nyaralót kapott nem tulajdonba — az államtól Bélatelepen. Itt rákapott a horgászatra is. 1967-ben nyugdíjba zavarták, és ebbe – és az életbe két évvel később belehalt. Utolsó befejezett műveiben Radnóti-verseket zenésített és Petőfi Apostolából a szőlőszem-históriát. Operáját, melynek főhőse Nyilas Misi, már nem fejezhette be. Borgulya András végezte el a hangszerelést a feledés előtti bemutatóra.

Szabó Ferenc elfelejtetett. Műveit teremben nem játsszák, az iskolák levetették nevét, tanítványai manapság hun kantátákat és szittya oratóriumokat izzadnak magukból.

De tavaly március idusán az ő zenéje adta a szignált a televízióban. Most, a napokban többször is vetítették a Nádasdy-filmeket, melyek alatt Szabó-zene szól. A Ludas Matyiról egy hete e lapban is történt emlékezés. Persze a zeneszerző neve kimaradt a fölsorolásból.

A név, a személy a feledés mély kútjába hullt. De a zene csöndesen éldegél.