Szellőztetés

— Ne rohanj úgy, az anyád istenit, te Pali, kirázod a lelkemet.

— Mit csináljak, mama, göröngyös ez az út.

— Mi van?

— Göröngyös az út!

— Azt látom. De miért kell így rohanni?

— Így megy az eleje. A kocsi.

— Mi van?

— Semmi, mama, semmi!

— Az. Én meg még jobban megfázom.

— Meg van fázva, mama?

— Mi van?

— Meg van fázva?!

— Hogy megfázva? Az nem kifejezés!

— Hiába. Vigyázni kell ilyen időben.

— Mi van?

— Vigyázni kell!

— Mi van? Ilyen időben! Semmilyen időben! Hogy vigyázzak? Nem lehet vigyázni! Amikor nyitva hagyta megint az ablakot.

— Kicsoda?

— Kicsoda? Hát a Bandi. Az.

— A Bandi?

— Az. Mondom. Mindig ő hagyja, hagyta nyitva.

— De hiszen…

— Mi van? Vacsorázunk, én háttal ülök az erkélyajtónak, vacsorázunk, ő persze szívja a fogát, így, szccc, így, ahogy szokta, én eszem, mert nagyon jó rakott tészta volt, Éva csinálta, tőlem tanulta ezt is, eszem nyugodtan, a Bandi meg föláll, én nem is figyelek oda, megszoktam már, hogy föláll evés közben, nem is bánom, legalább nem az asztalnál szívja a fogát, föláll, nem is figyelek oda, gondoltam, megy és leül a számológépéhez, ahogy szokta, és ott szívja a fogát, ahogy szokta, nem is törődtem vele, de egyszer csak érzem, hogy belenyilall a derekam, hát akkor már tudtam, hogy megint rám nyitotta az erkélyajtót, kiengedem a féket, megfordulok, és persze, hogy nyitva van az ajtó, és már szólni sem tudok, mert már kezdek is prüszkölni és már meg vagyok fázva megint.

— Jól van, mama, most már mindegy.

— Mi van?

— Most már mindegy, mama!

— Mindegy? Neked mindegy. De nem nekem! Alig tudtam eljönni!

— Itt van, mama, itt van.

— Harminckét éven át ez volt a mániája. A szellőztetés.

— Huszonöt éven át nem is laktak együtt, mama!

— Az! De minden vasárnap jöttek. Én főztem rájuk, már pénteken kezdtem a vásárlást. Hogy mi kiadás volt azzal. És ő jött, és…

— És szellőztetett. Könyörgöm, mama, hagyja abba!

— Az! És aztán egész héten nem győztem magam összeszedni. És amióta újra együtt lakunk!

— Halkabban, mama!

— Mi van?

— Semmi.

— Azóta feszt beteg vagyok.

— Vigyázzon, kicsit szaporáznunk kell!

— Az. Hát hova rohan az a kocsi? Ő is mindig így vezetett. Mint az állat. Mondtam, de hányszor mondtam, hogy egyszer még baj lesz belőle.

— Nem abból lett a baj, mama.

— Az. De ha ez nincs, akkor biztosan karambolozik. És még akkor az én Évámat is bajba hozza. Ha mellette ül. Megmondtam én az Évának, hogy ne menjen ehhez.

— Ne bántsa már a Bandit, mama, legalább most ne bántsa már.

— Az! Ne rohanj úgy! Kirázod a lelkemet! Az is mindig rohant. Úgy persze, hogy nem fázott soha.

— Ne bántsa már Bandit, mégiscsak a legjobb barátom volt.

— Az! Együtt jártatok kiszállásra.

— Továbbképzésre.

— Az. Ismerem ezt.

— De mama! Ez volt a munkánk!

— Mi van?

— Munka!

— Az! Az én uramnak is ez volt a munkája. Az!

— Úgy tudom, ügynök volt az öreg. Vigéc. Az nem ülhet otthon.

— Mi van? Az nem is ült. Én ültem otthon. Én ültem otthon akkor is, amikor megszólalt a telefon, hogy mehet be a Bakáts térre, megszületett a fia. Ez tett a kiszállásból! Hogy huszonöt éven át fizethette a tartásdíjat. A mi szájunk elől vette el a kenyeret. Az én Évám…

— Régen volt, mama. Különben is, a Bandi nem csinált ilyet.

— Mi van?

— A Bandi rendes volt!

— Mi van? A Bandi!

— Ne kiabáljon, mama, az isten áldja meg!

— Mi van?

— A Bandi nem csinált semmi rosszat.

— Mi van? Az. Az még ahhoz is hülye volt. Csak ült a számológép előtt.

— Az volt a munkája, mama, az isten áldja meg.

— Mi van? Az. És a szellőztetés. Még utoljára is szellőztetett. Rám nyitotta az erkélyajtót, bement az ő hülye masinájához, én meg látom, nyitva van az erkélyajtó, kiengedtem a féket, indultam át, hogy megmondjam neki a magamét.

— De hát miért nem csukta be?

— Az! Hogy csuktam volna be? Mindig odatolt egy fotőjt, hogy én ne férjek oda a kilincshez, persze, ha nagyon ügyeskedek, el tudom tolni a fotőjt a kocsival, be szoktam csukni az ajtót, de akkor ő jön, nem szól semmit, jön és kinyitja, és odatolja a fotőjt, hát akkor egyszerűbb, ha átmegyek hozzá, és megmondom a magamét, szépen átmentem, és már emeltem is a botot, mert mindig zenét hallgat a masinánál, a fülébe van a drót, azon hallgat valamit, hogy ne hallja, hogy én mit mondok neki, ezért úgy szoktam, hogy mögé megyek, és jól hátba vágom a botommal, így!

— Mama, ne hadonásszon itt, könyörgöm.

Azt észreveszi, én meg olyan jól mulatok, annyira vicces, amikor megijed. Ha látnád akkor az arcát! Ha-ha-ha-ha!

— Mama, az istenért!

— És akkor is emeltem volna már föl a botot, és már mondtam volna is, hogy a jó édes nagynénikéjére nyissa rá az ajtót, amikor látom, hogy a feje rá van esve a masinára, arra a zongorázatra!

— Billentyűzet.

— Az. Mondom neki, már megint mit találtál ki Bandi, az anyád keservit. És akkor látom, hogy vége van. Persze kezdődött a nagy vircsaft, mindenki rohangált, sírt, sikoltozott, az ajtóra meg senki sem figyelt, hát én úgy megfáztam, hogy három hete nem tudtam rendbe jönni.

— Mama, könyörgöm, hát már beszél a pap.

— Az. Sose jött el a templomba velünk. Harminckét éven át egyszer se jött el.

— Mama, ha nem hagyja abba, esküszöm, utána lököm magát a gödörbe.

— Mi van? Az. El is hiszem. Amilyen barátai voltak ennek.