A hurcolkodó Jókai

Mi kell a nagy műhöz?

A tehetségen és szerencsén túl semmi más, csak idő, idő és idő. Csak az, hogy az ember, abban a kevés időben, mi adatik, azt és csak azt tegye, vagy jobbadán csak azt, amihez tehetsége és szerencséje megadatott. Még a kis műhöz is ez kell. Idő.

Jókai Mór, azóta, hogy 1825. február 18-án, tehát épp 175 éve meglátta Komárom napvilágát, mindhalálig, 1904-ig csudálatosképpen bánt az idővel. Pontosabban az a csudálatos, ahogy az idő bánt vele. Az, ahogy valamiért és valahogyan megkegyelmezett neki.

Jókainak nem volt nyugta egy szemernyi sem írni. Megszakítás nélkül költözködött ugyanis, vagy ahogy akkoriban és még az én nagyanyáim idején is mondták: hurcolkodott. A szegény.

Iskoláit négy városban, a szülőben, Pozsonyban, Pápán és Pesten végezte. Szerkesztő korában fél Pestet belakta. 1848-ban köztudomásúlag Petőfiéknél húzta meg magát, a Marczibányi-házban, a Dohány és Síp utcák sarkán mindaddig, míg a balkézről való gyermekkel került színésznő miatt felbőszült erkölcscsősz költő el nem zavarja onnan.

Innen egy időre a Hatvani és Szép utca sarkán álló Cziráki-házban rejtette el megszerzett emberét Laborfalvi Róza. Jókai a kormánnyal Debrecenbe fut, vissza Pestre, majd Aradra. Aztán a Bükk rengetege lesz hona, ugye. Majd komáromi várvédő lesz, még ha csak post festam és papíron is. Mindez ráadásul nem biztos, de meglehet.

Sokáig nem mutatkozhatott, álnéven írt és bújt különféle pesti és budai házakban, vendéglőkben, s a provizórium idején megkóstolhatta a börtönkosztot is.

Aztán jött a Svábhegy.

A Schweitzer hegedűgyárostól 1853-ban 2200 forintért megvett üres telek, amelyen még egy gyümölcsfa sem volt, csak egy apró házacska, borz-róka, kígyó lakta áthatolhatatlan bozót közt.

Jókai aztán enkézzel fogott a munkához és művelte kertjét majd fél évszázadon át. A telken kőbánya volt hajdanán, először is annak gödrét temette be, majd irdatlan ciszternát és jégvermet építtetett, és aztán foltozott, toldott, reparált, házat, birtokot bővített, telepített, művelt, ápolt, állatot, csacsit, lovat, marhát, disznót, tyúkokat nevelt, nyesett, vágott, ültetett, beszerzett, szántott, vetett, aratott minden szezonban több mint negyven éven át.

Közben már az első évben — ki tudja, hogyan — készült a Kárpáthy Zoltán is, a Török János főszerkesztette Pesti Napló apródonként hozta a folytatásokat. A főszerkesztő le is hordta, mikor a Jókai körme alá fúródott és begyulladt tüske miatt nem érkezett meg a következő penzum időre; „Vagy regényt írunk, vagy paszulyt öntözünk!” A következő rész — saját vallás szerint — bal kézzel készült.

Csudálatos lett a villa, valóságos kastély, amelynek legendája kerekedett.

Pár évig még egyszerűen folyt az ingaélet: tavasszal a hegyre föl, ősszel le onnan, de aztán kevesellvén az elfoglaltságot, 1868-ban hurcolkodásba vágtak újfent Pesten is. A Külsőstáció (ma: Baross) utca végén, a még teljesen falusias Kálvária térnél fogtak egy földszintes, ám hatalmas, tizenegy szobás házat, valóságos kúriát, amit fölújítani, berendezni képzelhetni mi költségbe és munkába volt.

Hogy Jókai a marhák, lovak, tyúkok és mindenekelőtt a nők között dolgozni hogyan bírt, az a magyar irodalom históriájának egyik nagy titka marad. Idézzünk unokahúgának emlékezésiből: „Az igazi veszedelem ősszel várt Jókaira, amikor a Svábhegyről beterelték a Stáció utcába a három tehenet, két lovat, két hízót, hat kutyát, köztük a félelmetes újfundlandi Szelikát, mely akkora volt, mint egy kéthetes borjú. Jókai, aki irtózott a kutyáktól, tűrni volt kénytelen, hogy étkezések idején a felesége és a maga helye közé rakjak a padlóra ennek a mamut-állatnak tányérját melyből az a nyakörvet rázva s a nyálát jobbra-balra asztali szomszédaira fröcskölve, nagy étvággyal fogyasztotta az élébe rakott falatokat. De volt az ebédlőben egy nagy kálit, abban volt az apró madársereg, kanári, veresbegy, stiglic, egy más kaitban voltak a gerlék, ismét egy állványon a kakadu, az sokszor úgy rikoltott, hogy csaknem elszaladtunk tőle a háztól. A baromfiudvar fölött rettenetes lármájával Jancsi, a gúnár uralkodott, mely nemcsak a kapuban megjelent gyanús alakok ikrájába harapott bele, hanem még az újfundlandi kutyába és a magyar kuvaszokba is, melyek ordítva menekültek előle a szobákba.”

A nappal — az e célra legalkalmatlanabb szobában dolgozni próbálgató Jókai éjszakáit egy a szobákban randalírozó kismalac tette mozgalmassá. A jószág csak akkor nyugodott le kicsinyt, ha ezüst kiskanállal pár deci fölmelegített tejecskét nyomott belé a mester. Mindezeken túl volt a házban és akörül csóka, mókus és minden más, mi mozogni és zajt csapni bírt.

Pedig alighogy megszoktak egy helyen, lehetett pakolni, és indulni a másikra föl vagy le. És mindehhez jött aztán a kiegyezés előtt beszerzett füredi ház, ami, Jókai nem tudván úszni se, szintén csak a nők miatt kelletett. Ép ésszel ez már alig fogható fel: az öregedő Jókai, legalább annyira öregedő asszonya és kettejük tarka vándorcirkusza négyszer cserélt lakot egy évben: tavasszal a Stáció utcából fölcihelődtek a hegyre, a nyár javát Füreden töltötték, szüretre ismét a Svábhegyen kellett lenniük, hogy a telet a Józsefvárosban húzzák ki megint.

Hatalmas parasztszekér vitte ide és oda a kutyát, a disznót, a lisztesládát, a ruháskosarat, a kedves esztergamasinát, a bedobozolt kézikönyvtárat, a kolbászt, a szalonnát, a sódart, a hordó káposztákat, borokat, tyúkokat, kacsákat, befőtteket, a ruhát, a paszulyt és végül három ház zsellérét, az írót is, ha fölfért.

S mindemellett nem csupán Jókai dolgozott, az asszony is bejárt a próbákra délelőtt és az előadásokra este, és amikor 1869-ben visszavonult — nem bírták a színháznál tovább —, akkor is vállalt előadásokat nemegyszer. De azért hatvan felett már imádott urát kínozta főállásban leginkább, az imádott gyermeket, aki mindennek dacára nemcsak összesét írta lankadatlanul, de szerkesztett lapot, képviselt népet, elnökösködött megszámlálhatatlan körben, társaságban, felügyelőbizottsági tag volt bankoknál, ami persze már akkor sem volt rosszul jövedelmező állás, különösen hogy már akkor sem kellett ténykedni benne sokat, ha szabad ily finoman körülírni a semmit.

Közben pénzügyi csődbe sodorja jósága, amiből maga az uralkodó segíti ki őt, mely tény igen szorossá tette a Pilvaxból indult író és a dinasztia tagjainak nexusát — Jókai a hurcolkodások fáradalmait nemegyszer József főherceg alcsúti kastélyában pihente ki.

Végül 1882-ben sikerül a Baross utcai házat megvetetni — persze jókora protekciót véve igénybe — a fővárossal. Egy Kerepesi — ma Rákóczi — úti bérlemény 12 szobája következett. Az öregasszony itt viszont túlontúl egyedül érezte magát — az unoka Münchenben tanult fösteni éppen, Jókait meg nyomasztották az ablaka alatt szüntelenül vonuló temetési menetek. Összepakoltak tehát, és pár hónapig dobozok között éllek. Végül a ma Bródyval bővített Sándor utcába költöztek, a 17.-es számba. Róza asszony innen indult el életének utolsó hurcolkodására, át oda, ahonnan a tudomány mai állása szerint nincs sem tovább-, sem visszaköltözés.

Miután a harmadik Róza azon nyomban átvette a teljhatalmat az író felett, kell-e mondani, hogy mi jött —természetesen menés. Igaz, házat nem cseréltek, csak emeletet s lakást, amelyben valamennyire csendesebben folyt az élet, mint amikor a néni élt, ám az unoka e csendben még amannál is szenvedélyesebben és lázasabban látott hozzá a véres verejtékkel összeírt pénznek költéséhez.

De hát megérte a pénzt a leányzó, hogy mást ne mondjunk, férjül azt a Feszty Árpádot szemelte ki, akit a mama örök vetélytársa, Jászai Mari tüntetett ki kegyeivel annak előtte. De hát ezek a Rózák nem ismertek akadályt, a frigy létrejött, s az agg író persze újfent csomagolhatott.

Előbb az Andrássy út 116. számú villa következett. Nem a lakás volt az oka, hogy a költő nem érezhette magát otthon itt, hanem inkább a fiatalok, akik egyik bulit a másik után adták, mit sem törődve a papa haladott korával. Ráadásul feldúlták évtizedek során kialakult életrendjét is, nem adtak neki megszokott ebédet, csak esti dinét, és mindenek tetejébe kipumpolták belőle az új, immár és megint saját — igaz: Fesztynek saját — házra valót.

Az epreskerti új lak áll ma is, pár napja e lap hasábjain is történt róla megemlékezés. Ebből a villából veselkedett neki Feszty az ő körkörös képének, itt szülte meg Róza gyermekét, és itt érte Jókait fél évszázados írói jubileumának ünneplése, melyhez hasonló fölhajtást nemhogy a magyar, de talán a világirodalom történetében nem ért meg író. De itt azért akadt pár nyugodt, már-már idilli hónap, a „Pápi” szép helyet kapott az emeleten, szórakoztatták, gondját viselték, még egy dédunokával is meglepték. De a Svábhegyre már nemigen mentek vele, az annyi, de annyi embert eltartó Jókai öreg estéit heteken, hónapokon át a teljes magányban tölthette el odafönn.

Aztán 1899-ben beütött Nagy Bella, és a pár nappal elébb még istenként ünnepelt költő kiátkoztatott legott. Ráadásul az új nő három Rózán túltett egymaga. Az öreg persze szedhette sátorfáját, és saját házát hátrahagyva kereshetett új életéhez új színteret megint. Ráadásul nemcsak a Bajza utcai házát veszítette el, hanem azt a házat is, melyben sokkal régebb idők óta volt honos — harmincöt évi képviselősködés után kibuktatták a Tisztelt Házból is.

Előbb az újdonsült anyós Szondi utcai bérleményében húzzák meg magukat, majd az Erzsébet körút és Dob utca sarkán ma is álló, és ma is kellőn megemléktáblázott házban talált igen tágas lakásra, amelybe belefért nem csupán az anyós, hanem annak két fia, lánya is. És alighogy elfészkelődtek, mindnyájan föl is sorakoztak indulni a Riviérára. Mert a tengeri levegőnél nincsen egészségesebb. Hogy a költségeket ki állta, azt találja ki az olvasó.

Nem volt igaz helye több, utolsó családját is elveszítette végképp. És jött — még életében — a lakás- és villakoncokon való pokoli marakodás. Nem volt tovább se té, se tova.

Csak nekiindulni az utolsó, megváltó hurcolkodásnak.