Szerb Antal

A napokban van ötvenöt éve, hogy meg­halt Szerb Antal.

Természetes halált halt ő is — agyonver­ték természetesen.

Nem csupán minden idők legnépsze­rűbb magyar irodalomtörténésze volt, ha­nem — egyetemi oktatók mesélik és saját tapasztalataim is ezt erősítik — ő az ezred­forduló egyik legolvasottabb szépírója is. Az Utas és holdvilág, A Pendragon-legenda egy egész gimnazista és egyetemista nemzedék alapkönyve ma.

Igazi polgárember volt, és igazi polgári — tehát egyben népi — író. Élete és műve fölényes cáfolata annak a ki tudja, honnan eredő balvélekedésnek, miszerint nem volt erős magyar polgárság mifelénk.

Ő polgár volt, erős és magyar.

Polgárcsaládból származott eleve, ősei nemzedékekig visszamenőleg jómódúak, műveltek és értelmesek voltak. Szelleme polgárhoz méltón volt szabad, a tudáson, a kultúrán és kételkedésen kívül más te­kintélyt, szentséget el nem ismert soha.

Röstelkedve ír le ilyes szavakat ma az ember: európai műveltségű volt — más műveltség ugyanis Európában nincsen —, miközben minden ízével a magyar kultú­rához tartozott.

A zsidósága miatt megölt Szerb Antal zsinagógában legfeljebb mint turista járt. Szülei katolikusok lettek, ő annak szüle­tett már, a piaristáknál végzett, lelkesen kiscserkészkedett. Tanult Pesten, Graz­ban, és volt ösztöndíjas Londonban; Itáli­ába, ha csak tehette, ment.

Munkabírása a mai, sehova rohanó nemzedékek számára föl nem fogható: írt kritikát, esszét, tanulmányt, összefoglaló irodalomtörténetet, verset, színművet, no­vellát, regényt, rengeteget fordított, s mindeközben 26 éves korától, a diploma megszerzésétől 1943-ig, addig, amíg a magyar nácik le nem parancsolták a ka­tedráról, teljes óraszámban tanított magyar-német-angol szakos középiskolai ta­nárként a Széchenyi István Felsőkereske­delmi Iskola gyönyörű, Lajta Béla tervez­te Vas utcai házában, nem elitiskolában te­hát, de józsefvárosi kereskedelmiben, még ha annak színvonala nagyjából egy mai bölcsészkar nívójának felelt is meg. Ezeken kívül elnöke volt a Magyar Iroda­lomtudományi Társaságnak, és 1937-től megengedték neki kegyesen, hogy egy ki­csit tanítson a szegedi egyetemen, adott órákat a kolozsvárin is, eljárt a Nyugat, a Vajda János Társaság és az erdélyi Heli­kon szeánszaira, naponta sétált, hetente kirándult.

Nagyon művelt volt, nagyon sokat tu­dott és folyton tanult — és minél művel­tebb lett, minél többet tudott, minél többet tanult, annál inkább bizonyos lett abban, hogy semmit sem tudunk és nem is tudha­tunk.

„Vannak dolgok, amik igazak valahol itt bent, és őrültséggé válnak kimondva. Nem szabad magyarázni… egyszerre két világban élünk, és mindennek két értelme van: az egyiket mindenki megérti, de a másik túl van a szavakon, és rettenetes” — mondatja magával A Pendragon-legenda végén.

Nem írta meg a „főművet”, a nagy re­gényt. Nem csupán azért, mert nem volt ideje rá, hanem mert nem is igen töreke­dett erre. Ő maga lett a főmű. Figurája, művei, élete, halála együtt.

Köztudomású, hogy magyar irodalom­története az Erdélyi Helikon pályázatára készült el 1934-re. Miután a Molter Károlyból, Makkai Sándorból és Babits Mihályból álló zsűri neki ítélte az első díjat, sokat járt Erdélybe, szoros kapcsolatba került az erdélyi írókkal, szenvedélyes Erdély-járó lett, aki minden tehetőt megcse­lekedett a kisebbségi irodalom további felvirágoztatásáért. (Azért további, mert az akkoriban — legalábbis mai szemmel nézve vissza — csodálatosan virágzott éppen.)

A mű hatalmas és éveken át tartó vihart kavart, amelynek végén 1943-ban — tehát Kállay Miklós kormányzása alatt — a pá­ratlan opuszt kitiltották Magyarország összes iskolájából.

1996-ban Wagner Tibor szerkesztésé­ben megjelent egy Szerb Antal életének dokumentumaiból összeállított kétkötetnyi gyűjtemény. Ebben szerepelnek rész­letek a képviselőház vitájából is, amely­ben szélsőjobboldali képviselők — akik következetesen nemzetinek, magyarnak és kereszténynek aposztrofálták magukat — követelték a mű betiltását. A Palló Imre által 1942. december 2-án elmondott in­terpellációból érdemes itt is idézni:

„A kezemben lévő könyv — dörögte a parlament patinás padsorai között a derék tanító-képviselő — a magyar szellem, a magyar irodalom nagyságai ellen, az örök magyar szellemi értékeken rombolást kö­vet el, és ez ellen az értékrombolás ellen minden pedagógusnak, minden magyar embernek tiltakoznia kell… (Piukovich József: Máglyára tegyük!) E könyv címe: Magyar irodalomtörténet. Írója Szerb An­tal, kikeresztelkedett zsidó. (Baky László: Égessük el a könyvet!)”

A jobboldali „bírálók” mindenekelőtt az ironikus hangot, a humort tartották a magyar nemzeti néplélek számára életve­szedelmesnek. Magyar költőről csak ma­gyar ember szólhat, mégpedig csodálattal, alázattal, megrendült hangon csupán. Szerb Antal szeretetteljes iróniával írt az ő költőiről, a náci viszont nem bírta az iró­niát és nem bírja azóta sem. Ha máshon­nan nem is, innen megismerszik azonnal.

1943 januárjában tehát Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter rendeletileg kitil­totta a művet az iskolai könyvtárak állo­mányából. A baloldali sajtó tiltakozó hangját a cenzúra nyomta el.

Az ügy egyébként megosztotta az erdé­lyieket is. A Székely Szó című orgánum gond nélkül űzte a náci uszítást, de például Kovács György neves erdélyi publicis­ta bátran kiállt Szerb műve és persze sze­mélye mellett.

Természetesen az akkori Magyar Nem­zet is — a cenzúrát ügyesen cselezve ki — Berzsenyit idézve minősítette barbár van­dalizmusnak a Kállay-kormány cseleke­detét.

A mű betiltásából természetszerűleg következett a szerző személyének „betil­tása” is.

Szerb Antalt 1944 júniusának elején hívták be munkaszolgálatra. Eleinte Pes­ten dolgoztatták, raktárban és gyárban. Miközben a puszta földön kellett hálnia, ő levelében annak örvendezett, hogy Siena bombázását túlélte a dóm. Egy században szolgált — mit is? kit is? — házassági tanú­jával, Halász Gáborral, majd a szintén mélyen katolikus Sárközi Györggyel, aki egykoron antiszemita „népi” írókkal és Gömbös Gyulával barátkozott szegény.

Júliusban elvették Szerbék szeretett la­kását is. A Herczeg Ferenc és Márkus Emília házainak szomszédságában, a Hi­degkúti út 47. alatt lévő, szülőkkel, testvé­rekkel együtt bérelt kis villa egykor Küry Klára színésznőé volt, akihez Heltai Jenő a Kiskató-dalokat írta a századfordulón, amikor még jó volt a világ.

November végén Szerb Antalt depor­tálták a nyugati határra. A tudós-írót ször­nyű furunkulusok kínozták, magas lázzal csákányozott, lapátolt a bolseviki armada ellen heteken át. Menthetetlenül legyen­gült, fejére tégla esett, agyrázkódást ka­pott, s ami a végső tragédia volt számára: szemüvege eltörött. 1944 októberében Sopron mellé vitték őket, ahonnan októ­ber 15-én megkísérelte a szökést. Egy ta­nártársa bújtatta pár napig, akit hogy ne veszélyeztessen tovább. Szerb Antal visszament a táborba. Felesége, barátai nem mondtak le menekítéséről. Módja is lett kijönni egyszer, de ő két barátját és velük lévő öccsét nem volt hajlandó hátra­hagyni. Élelem és víz nélkül vagonozták őket az osztrák határon át, majd vissza, sáncot ásni.

Két fiatal katonatiszt, Görgey Guidó és Tassy Jenő hamisított nyílt paranccsal, ka­tonai autón lementek érte Balfra. Szerbet kiadták, de ő nem indult azonnal, hanem alkudozni kezdett társai érdekében. Az őr­ség felfigyelt a huzavonára, újból átnézték a papírokat és kiderült a svindli. Szerbet ekkor félholtra verték. Ezután ujjai le­fagytak, nem tudott öltözködni egyedül, végül 1945. január 27-én, amikor az or­szág jelentős része és Pest már szabad volt, akkor Szerb Antal állni már nem tu­dó testét bajtársai egy ásónak támasztot­ták, mire a nyilas keretlegények puskatus­sal bevégezték a munkát. A magyar kato­nák által megölt magyar írót barátai te­mették el, a magyar irodalom halálra ítélt sáncmunkásai, akik pár héttel élték őt túl csupán.

Utolsó prózai írásának ez volt a címe, író, ne írj! Utolsó verse az alvilágból írt Orpheus az alvilágban című.

Utolsó könyve, valójában végrendelete az 1944-ben, a pesti munkaszolgálatos hetek alatt Nemes Nagy Ágnes segítségé­vel összeállított Száz vers című gyűjte­mény, amelyben a világirodalom számára legkedvesebb opuszaival búcsúzott a vi­lágtól. A százból csak egyet fordított ő maga: Carl Spitteler Csak király című köl­teményét. Tessenek csak kikeresni bátran.

Az utolsó előtti versezet pedig Heinétől való, akiről Szerb monográfiát szeretett volna írni. Szimbólumból, szent példából — ez a vers címe. Szimbólumból, szent példából / Untig elég volt már végre! / Ne kerteljünk. Válasz kel! a / Kínos átkozott kérdésre! / Mért hordozza szenvedésnek / Keresztjét az igaz ember, / Mikor lovon pöffeszkedik / Győzelmesen a gazember? / Hol a hiba? Netán kétes / Isten minden­ható volta? / Vagy ő maga csúfolkodik? / Ó, ez gyalázatos volna. / Ezt kérdezzük éjjel-nappal / Keservesen, amíg száraz / Földdel be nem tömik szájunk, — / Uram­isten — hát az válasz?!