Gasztrogörcs

Mostanában, hogy hírlapírói működésem folyományaként bizonyos körökben némi közismertségre tettem szert, olvasói ebéd-, illetve vacsorameghívásoknak vagyok muszáj eleget tenni néhanap.

Ezek az író-olvasó falótalálkozók.

Jóleső, örömteli, megtisztelő esemény ez, amelyet csak egyetlen momentum tud beárnyékolni néha, a gasztrogörcs, amely kétféle lehet: lehet a kedves vendéglátóké és lehet az enyém.

Az első a kisebbik baj, az tehát, hogy meghívóim igyekeznek kitenni magukért, nagyon igyekeznek, néha-néha túlságosan is, görcsösen, túlfőznek, magyarán és végül eltolják, sózzák, izélik a dolgokat kicsit, de az nem oly nagy baj, ugyanis én egyáltalán nem vagyok se finnyás, se válogatós, mindent megeszem, nem is nagyon érdekel ez az egész, hogy mit eszem és hogyan, nem az a fontos az életben, ugyebár, hanem mindenféle más, ha egyáltalán fontos valami.

De az már nagyobb baj, amikor főzetnek. Amikor kiderül: velem gondolják megfőzetni a kosztot. Amikor az én föltételezett tehetségemre, jártasságomra és készségeimre bazírozzák az ebédet vagy a vacsorát.

Írni már minden skrupulus nélkül írok. Nem javítom át a csúf mondatot, hibát halmozok hibára, név, adat, tény és évszám keveredik össze, kapom is a leveleket, például nem volt még olyan francia szó, melyet leírtam, vagyis hát leírni véltem, amelyet ne követett volna a tudósköltő Tímár György atyai hangú, szigorú levele, de én csak írok tovább, mint valami hályogkovács, aki a levakart szembőr darabjáért kapja a bért.

De a főzés az mégiscsak más. Az mégiscsak komoly dolog. Ahhoz mégiscsak érteni kell.

Még nyáron történt például, hogy roppant kedves olvasó emberek a Tisza mellé invitáltak halászlére, sült halra, mindenféle más tiszai jóra. Nagy örömmel mentem, mely öröm csak akkor kisebbedett meg kicsinyt, mikor kiviláglott: húsz emberre a kosztot elkészíteni az én reszortom lesz.

Borzasztó kellemetlen dolog ám bevallani azt, hogy még saját kezűleg nem készített halászlét soha olyan embernek, aki addigra már vagy fél tucat tanulmányt publikált a halászléről. Tiszai emberek között, akiknek a halászlé mégiscsak az anyaleve ugye. Az csak hülyék és gazemberek mentsége lehet, hogy a halászlé az írói munkásság része. Nem, a halászlé az halászlé. Meg is csináltam, ha nem is lett valami híres. De a csukával már végképp nem tudtam mit kezdeni. Elém tettek ugyanis vagy nyolc gyönyörű darabot. Szerencsére voltak ott drága asszonyok, derék férfiak, akiket bevontam a munkába ravaszon, de hát azért hozzá kellett mégiscsak nyúlnom a nyersanyaghoz nekem is, és bizony az idegességtől azt se tudtam csinálni jól, amit egyébként szoktam naponta, a hagymát összevissza metéltem — mert mutatni akartam, mily gyorsan megy az nekem ráadásul egy féldecinyi vért is fakasztottam ujjamból reá, a sót felejtettem, amit csak lehetett, fonnyasztottam, égettem, borítottam, barmoltam — alig győztem a jó helyi borból fakadó kedvességemmel kompenzálni a bajt, mely jött a bajra újra és újra.

De azóta is elkapott a gasztrogörcs nemegyszer. Pár napja tatárbifsztekre hívtak, és árgus szemekkel lesték, hogyan s miként kutyulom a nyersanyagokat össze. Elkapott a görcs persze megint, az asztalra loccsantottam a tojást, mellékavartam a tálból ki a húst, kifelejtettem a vajat, viszont a borsszóró teteje leesvén, elfeketedett a végire az egész.

Még szerencse, hogy készültek a háziak más, maguk készítette koszttal is, egy szép tál currys csirke került elő, ami úgy készül, hogy a sózott, borsozott csirkemell- — esetleg más — darabokat curry-porral elkevert joghurtban érlelünk pár órán át, a tetejére hagymát karikázunk, aztán az egészet a sütőbe tesszük, és a végén rizzsel adjuk. Egyszerű, mégis különleges ízű étel, csak arra kell ügyelni, hogy ne legyen száraz, nem szabad izgulni amiatt, hogy az elején még sok rajta a lé, nem szabad görcsölni, hogy még túl leves lesz a végén, és leönteni a levét az elején ezért, mert akkor száraz lesz.

Egyébként a currys csirke szárazon is finom, csak egy kicsit száraz.

Bächer Iván