Orvosló

— Jó napot, doktor úr!

— Áh-áh! Szerkesztő úr! Rég láttam.

— Nem volt különösebb bajom.

— Miért, most van?

— Most sincs. Csak a szívem… itt érzek valami nyomást néha… Fölriadok éjjel, kiver a víz…

— Hát persze. Ismerem ezt. Nekem mondja!? Halálfélelem?

— Az is van.

— Szapora szívverés?

— Az is, persze.

— Jól van. Az a jó… Hö-hö… Még szép… No üljünk csak le… Vegye le az inget… Mi van a lapnál?

— Semmi különös. A szokásos… Szól a telefonja!

— Percenként szól. Nem szabad kikapcsolni. A személyi hívónk elromlott. Már második hete rossz. Halló! Melyik? Az nem is az én betegem! Ágyat cserélt? Mondja meg, hogy negyedóra múlva megyek! Na, lássuk… Igen. Hát itt szép kis extrák lesznek, azt már hallom így is… Mintha a magamét hallanám.

— Mi az, doktor? A maga szíve is fáj?

— Miért? Azt hiszi, hogy egy kardiológusnak nincsen szíve?

— Persze hülye vagyok. Kinek legyen baja a szívével, ha nem egy kardiológusnak…

— És hogy ne legyen baja a szívével egy kardiológusnak?! Hogy ne menjen ki a szíve egy magyar orvosnak, egyáltalán? Szerkesztő úr, maga azt elképzelni nem tudja, hogy mi folyik itt!

— No mi történt?

— Mi történt? Semmi, szerkesztő úr! Semmi különös nem történt, és nem történik évek óta semmi, csak minden tönkremegy!

— Telefon!

— Halló! Mi az, hogy értekezlet? Már megint? Hát tegnapelőtt volt… mi az, hogy az nem az volt? Hát mi a jó édesanyja volt az a világnak! Nem megyek! Mi? … Igen… Majd meglátom. Viszont szólj már oda a Katikának, hogy kellene egy ékágé.. Most! Most! Köszi! Ez megy. Értekezlet… Reggeltől estig. Folyik a süketelés. A semminek a mondása vég nélkül. Háttérben pedig megy a bruszt. Az egymásnak nyírása. Csoportok, csapatok, klikkek ádáz harca. Helyezkedés, fúrás, faragás. Az orvos orvosnak farkasa. A kollégák beadványokat, följegyzéseket, följelentéseket írnak. Hát hogy lenne idejük gyógyítani? Tudja, szerkesztő úr, hogy most átadták ezt az új tömböt…

— Na látja, doktor úr…

— Mi az, hogy na látom? Mii látok, na?

— Hát azért az csak jó… Egy új tömb.

— Az jó, ha működne! De nem működik. Tudja, mi működik az új tömbben, amit a miniszter átadott a múlt héten? Tudja, mi?

— Most már tartok tőle…

— Úgy van! Semmi! Innen hurcobálták át az ágyakat. A gyerekjátékokat. Összeszedték a gyerekektől, kivették az ágyban a kezükből, lepedőbe csomózták, és átvitték. A miniszter pedig körbejárt, és bólogatott, mennyi szép játék van az új osztályon. Aztán amikor a kocsija eltűnt az Üllői úton, akkor összeszedtük a játékokat, visszahoztuk, és visszaadtuk a gyerekeknek. De a számítógépeket is úgy szedték össze mindenünnen. Nem is működött egy se, mondanom sem kell. Miniszteriális számítógépek voltak. De itt se működik ám. A számítógép. Az ugyan nem. Új program van ugyanis. Vadonatúj program. Nagyszerű, zseniális program. Aminek csak egy apró hibája van.

— Nem működik.

— Úgy van, szerkesztő úr. Eltalálta. Ezt aztán nagyon eltalálta! Pedig tendert írtak ki rá. Tendert! Tender! Ha meghallom ezt a szót, tender, kiver a jeges víz azonnal! Tender! Hallom a szót, hogy tender, és már látom is a lopást. Megüti a fülem, hogy tender, és már látom is, ahogy megy a pénz a zsebbe. Ahogy utalják a számlára át. Elhangzik a varázsszó: tender! És megindul a lopás, a csalás és hazudás. Tender! Kimondom, és már lopva is van! Már túl is estünk a lopáson. Tender. Kiírták, valamelyik gazember megnyerte, és most nem működik semmi! Nincs számítógépünk! Tenderünk van. Klinika! Magyar klinika.

— Telefon, doktor úr!

— Telefonunk sincsen. Ez a sajátom. Azt kell használnom. Én vettem a készüléket, és én fizetem a számlát. Tudja, szerkesztő úr, mennyi a fizetésem? Negyvenhétezer forintot kapok kézhez. Negyvenhétezret. Ebben már benne vannak az ügyeletek is. Paraszolvencia nélkül… képzelje el. De az is egyre kevesebb. Itt még istenes, ide megjönnek pénzes betegek, de vidéken már jó, ha behoznak egy tyúkot vagy egy liter nohabort. Koldusszegény a nép. Minden orvos csinál valami mást. Egyik gyógyszerrel seftel, a másik újságot ír, a harmadik taxizik.

— Túloz, doktor úr!

— Én? Legyen csak beteg egyszer, szerkesztő úr, rendesen. Akkor majd megtanulná, hogy mi a magyarok istene! Itt nem lehet túlozni! Itt nem lehet olyan szörnyűséget elképzelni, amit a valóság ne múlna fölül. Itt összegyűlt a társadalom minden baja, salakja, szemetje. Itt mindenről szó van már, csak a betegről, arról nincsen. De hát hogy is jutna idő a betegre. A beteg a mi legnagyobb bajunk. A beteg akadályoz a munkában minket, legfőképpen, a beteg. Még szerencse, hogy nem marad az sokáig. Egyetlen dolog megy olajozottan itt. A meghalás. Tudja mi ez? Úgy becézik: klinika. De valójában mészárszék ez, szerkesztő úr, egy hatalmas mészárszék.

— Vigyázzon, doktor Úr, egészen kivörösödött… Telefon.

— Halló! Halló! Mi az, hogy elromlott? Micsoda? Mi az, hogy foglalt! Hát akkor a másikat! Elromlott! Csak nem? Akkor hozzanak egy nagy kést legalább, hogy leszúrjam a beteget! Az anyja keservit! Hát mi van itt?!

— Doktor úr…

— Legalább nem kínlódik annyit! Megölöm az összes beteget, az összes nővért, az összes kollégát! A jó édes anyját ennek a világnak!

— Nyugodjon meg, doktor úr, az istenért!

— Hát hogy nyugodjak meg! Itt… Hát hogy! A jó., jó édes… Hát-hát… Há… Hááááá….

— Doktor úr! Mi van? Jézusom! Segítség! Orvost! Orvost! Orvost!