Könyvek

Könyves vagyok.

Könyves is. Nem vagyok könyvmoly, sem könyvgyűjtő, nem menekülök a könyvekbe bele, kellőn olvasott sem vagyok, nem rendezgetem a könyveket mániákusan, nem vagyok rabja a könyvnek, nem regisztrálom kis füzetbe a kölcsönadottakat, igaz, magam sem vagyok a legmegbízhatóbb könyv kölcsönző — egyszerűen vannak könyveim, könyvek között élek, könyvek vesznek körül, könyvek tanítanak, segítenek, óvnak, intenek, bástyáznak és emlékeztetnek.

Több könyvélményem is volt az idén.

Az egyik február végén ért, amikor összedőlt falusi kisházunk mestergerendáját és teljes tetőzetét egy könyvekkel megrakott LingeI-polc tartotta meg.

Miközben aztán forgolódó markológép, ki-beálló teherautó, segédkező falusi barátok között kaparásztam ki a törmelék, a por, a sár alól a könyveket, elgondolkoztam, mi tagadás.

Mert sokféle a könyv is, ugyebár.

Vannak például munkakönyvek, más szóval kézikönyvek, amelyek mindig ott vannak kézügyben, az én esetemben ezek főként lexikonok, irodalmi összegezések, életrajzok, várostörténeti kötetek és szakácskönyvek. Ezen könyvek egyikét, másikát, naponta föl kell, föl kellene ütnöm, hogy ne fordulhassanak elő olyas csúf hibák, mint például az egyik legutóbbi dolgozatomban, amelyben Szerb Antal amúgy is rövid életét még másfél évvel megkurtítottam.

Természetesen ezek a könyvek Pesten is, falun is asztalom mellett, vagy egy-két karnyújtásnyira vannak, nem kertvégi kisházban, mint ahogy Pesten vannak, hogy úgy mondjam főhelyen, hallban, ágy körül, mindenfelé, nagynénémtől örökölt polcok során, alfabetikus rendbe téve a világ és főleg a magyar irodalom úgynevezett klasszikusai is. Ezek számomra a főkönyvek. Meglehetős gyűjtemény ez, még ha keletkeznek is hézagok a polcon néha, amikor a két lányban — az egyik ráadásul magyar szakos — a tudásszomj lobot vet. De hát én is anyámtól hordtam a könyveket át annak idején, ez a szülői könyvek sorsa, az áthordás.

Főkönyv sem igen volt a romok közt tehát, mint ahogy nem voltak ott úgynevezett kitüntetett könyvek, bibliák, kórházi ágyban elrongyolódott Adyk, nem voltak családi könyvek sem itt, tehát felmenőim által írt könyvek, nem voltak intő könyvek sem, amelyek létükkel intenek mindig arra: milyen múlandó dolog, könyv, hír, siker.

A romok közt emlékkönyvek voltak mindenekelőtt.

Könyveim jelentős része emlékkönyv ugyanis. Az emlékkönyv konkrét használati értékkel nem bír. Az emlékkönyv nem arról szól, amiről szerzője benne írt, az emlékkönyv egykori tulajdonosára emlékeztet. Több száz, inkább több ezer emlékkönyvem van, egy egész kis orosz nyelvű könyvtár, példának okáért, vagy a komplett pedagógiai gyűjtemény. Persze a legfontosabb emlékkönyvek szintén biztonságos helyen, sőt gyakran kitüntetett helyen őrződnek, de oly sok van belőlük, hogy kiszorult sok száz a kisházba is.

Azon a sáros reggelen arra figyeltem föl, hogy anyámat, anyám életét szedegettem össze a romok, a homok, a sár alól.

A harmincas években, Párizsban nyomtatott francia nyelvű kötetek, ókori történetírók, Villon. Moliére — a teljes tíz kötet Pesten van, lösszel lepett Faideau, Alfréd de Vigny, Voltaire, Musset, Daudet, Victor Hugo, Goncourt idézték föl anyám életének első stációját, a napfényes, csillogó, gyarmati Algírt.

De kibugáztam aztán a többi korszak emlékeit is, a franciák által leetrengerezett — idegenezett — kamaszlány identitáskeresésének idejét idézte például Szabó Dezső Egész látóhatár című cikkgyűjteménye, amelyet a derék Püski hozott ki, és amelynek belső borítóján a szeretett gyöngybetűkkel áll beírva: Budapest 1943. aug. 19.

És aztán jött a többi is a törmelék alól, a művészettörténész időből albumok, műemléki felmérések, művészettörténeti összefoglalások, bekötött kéziratkötegek, görög oszlopfejek barokk ablakkeretek, klasszicista kastélyhomlokzatok ezrei, aztán kivakartam a koszból az emberről való sztálini gondolkodás alapeszméjéből kiinduló, élenjáró szovjet építészet teoretikusait is, Mihajlovot, Capenkót, Zsoltovszkijt és magyar követőiket persze, hogy aztán az egészet elborítsák építészeti szakkönyvek, bekötött folyóiratok, hajtogatott tervrajzokkal teli dossziék százai és kivagdosott receptek ezrei a pingpongasztalon.

Ez volt az egyik könyvélményem idén.

A másik ősszel ért.

Tudják, ez a lap, amelyet kezükben tartanak most, tőkés tulajdonban van, nem teljesen, de már abszolút túlnyomón. A gazda természetesen rendelkezik jószágaival: ha egy paraszt sokallja kutyáit, akkor agyon üt egyet-kettőt, mennyit tart célszerűnek agyonütni, ha a tyúkja szaporodott el, akkor nyakát szegi párnak, ha fölös fája van, kivágja — így van ez rendjén, ilyen a gazda természete.

A mi gazdánk a könyvtárat tartotta fölöslegesnek. Ötven éve gyűjtögetett hatvanezer kötetes intézményről van szó, ami olyan, amilyen. Érdekes, mindenesetre. Érdekes volt. Benne volt a múlt.

A tőkés a múltra mit sem ad.

Negyvenötezer magyar könyv selejtezve lett. Egész folyosót borítottak el heteken át a könyvek. Térdig lehetett gázolni a könyvben. A kiebrudalt könyvek között — Kárpátaljára került a resztli — nagyon sok olyan is volt, amelyet e lap ma is élő, sőt aktív munkatársai írtak.

Én jól jártam persze, több száz könyvvel gyarapodott a könyvtár — a mi könyvtárunk, erről szándékosan nem beszélek most, a könyvtáregyesítésekről és könyvtárválásokról, aki tudja, az tudja, mi az. Teljes Juhász Gyulánk — kritikai kiadás — Tömörkény, Móra, Gárdonyi, Bródy minden kötetben megjelent cikke kézügyemben van azóta, a gyerekekre való tekintettel számos duplumot is beszereztünk, mégis — mérhetetlenül szomorú dolog volt ez az egész, valami nagyon rossznak az előjele.

Azóta egyébként egy még nagyobb és még értékesebb hasonsorsú könyvtárra bukkantam: az egykori nagy múltú könyvkiadó több tízezer kötete hever egy pesti könyvesbolt pincéjében, antikvár kiárusításra várva.

Sokféle a könyv is.

Szándékosan nem szólanék arról sokat, hogy nekem is jelentek meg már könyveim. A szemem előtt lévő intőkönyvek mindig kellő szerénységre köteleznek. Egy egész polcnyi Illés Bélám van, hogy mást ne mondjak. Számos Gergely Sándorom. Vagy, hogy egy igazi írót mondjak: huszonöt kötet Palotai Boris sorakozik itt. És vajon mit mond egy mai húszévesnek e név: Galgóczi Erzsébet?

Mégis: én már csak írva búcsúzom e századtól, amely átadja helyét egy kornak, amely az írástól fog elköszönni vélhetőn. Azért valami mindig megmarad. Azért Bródy Sándor talán örülne, ha tudná — bár lehet, hogy tudja, persze —, hogy nyolcvan évvel az ő halála után van egy magyar hírlapíró, aki kéthetente újraolvassa az ő Gárdonyi Gézához írt gyönyörűszép levelét. Vagy Juhász Gyula sem biztos, hogy gondolt rá, hogy belőle nyolcvan év múlva is lesz ki erőt merítsen, amikor a Szeged című lap 1924. szeptember 17-i számában az alábbiakat írta: „Nem akarunk többé fehér bolsevistát látni, aki háborút akar a háborúért, belső háborút, polgárháborút, lélekháborút… nem akarunk többé fehér bolsevistát látni, aki ember és ember közé akadályokat és korlátokat épít és a gyűlölet tüzes taplóját teszi a lelkekbe. Nem akarunk többé fehér bolsevistát látni, aki a kereszténység gyönyörű és nemes vállalásából politikai üzletet akar csinálni, aki az Isten nevét hiába veszi, hogy belőle élhessen! Nem akarunk többé fehér bolsevistát látni aki a hazafiasság álarca alatt orgoványi és britanniás hőstettekkel dicsekedik… nem akarunk ellenforradalmárt látni, mert itt már nincsen forradalom, mert itt már ismét munka indul, dolgos hétköznapok sora, és mert itt már konszolidáció kezdődnék, ha ezek a népszerűtlen népszónokok még mindig nem hangoskodnának és vádaskodnának… Az élet útján újra elinduló magyarságot hagyják dolgozni és engedjék, hogy a maga fejével gondolkozzék és a maga szívével érezzen. Rendet, munkát, jogot, szabadságot, igazságot és békességet, demokráciát és humanitást akarunk! nem vért, nem könnyet, nem új romokat és nem új áldozatokat. Jólétet és haladást akarunk. Nem akarunk többé bolsevistát látni. Se vöröset, se fehéret, se zöldet, se feketét!” A könyv értéke néha megnő hirtelen.

Életmentő öv annak, ki az emigráció keserű tengerében kapkod fogódzóért.

Kapocs lesz a könyv, ha az ember bilincsbe verve van.

A letűnt nemzedék, apám korosztályának tagjai sokszor beszélgettek arról, mi lenne az a tíz könyv, amelyet egy lakatlan szigetre vagy börtönbe mindenképp vinnének magukkal. Az efféle diskurzus eléggé teoretikus volt, ugyanis résztvevői közül sokan kerültek oda, de akkor efféle választási lehetőség nemigen merült fel. Mindenesetre már gyermekkoromban megfigyeltem, hogy mindegyik Arany Jánost említi elsőnek. Akkor nem is értettem. Ma már értem. Megjegyzendő, hogy nekik még két teljes éneket kellett tudniok betéve. Mindez onnan jutott most eszembe, hogy pár hete, egy elítélt kérésére a börtönbe küldtem be egyik könyvemet. Nem tudom megítélni, hogy az illető jogosan, avagy ártatlanul ül. Legalább húsz nálamnál képzettebb embert kérdeztem meg erről, tizenkilenc azt mondta, hogy ártatlanul. De tévedhet tizenkilenc is, egynek ellenében. Azt mondják, az illető nyolcágyas cellában él, és — e kormány mentalitását ismerve — nem számíthat harmadolásra. De mégis, lélekben megerősödve fog kijönni majd. S ez néhány embernek és néhány könyvnek lesz köszönhető. Ha pár sorral hozzájárultam a dologhoz, már akkor sem írtam hiába.