Juss

Gold Jenő délelőtt tíz órakor indult.

A grófék délután ötre várták.

Vonatra szállt Gold, aztán buszra. Háromnegyed ötkor, egy szép árnyas úton sétált a kastély felé. Gyönyörű volt a kastély messziről, az alkonyi napsütésben ragyogott hatalmas sárga tömbje, fehérlettek oszlopai, timpanonjai. Az egyik legszebb, ha nem a legszebb magyarországi klasszicista kastélyba igyekezett Gold Jenő.

Az elhanyagoltságában is impozáns parkban itt-ott egy-egy öreg úr, idősebb hölgy ücsörgött, botozott.

Gold zsebében jegyzettömb, két golyóstoll és egy sárgult, keretezett kis fénykép lapult.

A jegyzettömb és a tollak a hivatalos ténykedés kellékei voltak: riportot kellett készítenie a kastélyról, amely egykor a gróf családjáé volt, később iskola, majd öregek otthona lett, és amelynek egy kis részét — hat tágas szobát, közte egy több száz négyzetméteres termet — a grófék most, közel ötven év teltével újra birtokba vehették.

Gold szerkesztője gondolta, érdekes história ez, valami kis színes anyagot megér. De azt nem gondolhatta persze, hogy Gold Jenő számára ez a látogatás sokkal többet jelentett, mint abszolválni egy szokott napi penzumot.

A kastélyhoz, a grófékhoz Goldnak köze volt, nem is kevés.

Anyai dédapja ugyanis e grófnak, pontosabban e gróf nagyapjának szabója volt egykor.

Gold Jenő meg is írta ezt, meg is írta nemegyszer, megírta cikkben, tárcában, novellában, sőt regényben is, az ő dédpapáját, Malovecz Bélát, aki tót volt, az Árva megyei Usztyéről származott, 1896-ban került Budapestre föl, és közel ötven éven át, egészen 1944-ig szabóként szolgált a grófnak, a nálánál húsz évvel idősebb grófnak, csak neki, senki másnak, még tulajdon feleségének zokniját sem stoppolhatta meg, nem, ő csak és kizárólag a grófnak varrhatott.

A gróf neki és családjának a palotával egy háztömbben, a Baross utcában bérelt kellemes, kétszobás, alkóvos, tágas konyhás, fürdőszobás lakást — igaz, a kádban a lavórozáshoz szokott ősök a krumplit tartották jobbadán. Mellesleg a krumpli is a hatalmas grófi gazdaságból volt való, menetrend szerint érkezett egy zsákkal havonta.

A gróf mindvégig megkülönböztetett figyelemmel viseltetett a dédpapa iránt, naponta jött, tíz-tizenöt percet próbált, aztán diskurált, kiült a konyhába, beleevett a mama kosztjába is nemegyszer. A mama, Malovecz Janka, Sztaramaty, ahogy mondták, soha egy szót a gróf jelenlétében nem szólt, de persze mindig a legfinomabb falatokat adta a gróf elé.

A gróf viszonozta e figyelmet — a Maloveczek 1945-ig nem szenvedtek hiányt soha semmiben.

Megírta ezt már mind Gold Jenő, akinek íróasztala előtt függött a szabó dédpapa kicsiny, keretezett képe mindig. Elegánsan, nyakkendősen, szúrós szemmel, szigorún nézte a szövegszerkesztővel bajmolódó dédunokáját a szabó évek óta, minden nap, kitartón.

Gold most, indulás előtt ezt a képet akasztotta le és tette zsebébe.

Aztán megállt a szobrocska előtt.

Gold Jenő búcsúzott a szobortól. Középkori templomból való faszobor volt, kopott festékkel borított, szúette, gyönyörű. A gróf palotájának halljában állt, az ostromig, amikor is a gróf, aki jóval nyolcvan felett járt akkor, saját kezűleg átvitte a szabójához azt. A dédpapa a konyhakredencbe helyezte el a szobrot, kovászos uborkás üvegek álltak felette évekig. Később a szobor Gold Jenő nagyapjához, majd annak lányához, tehát Gold anyjához, Malovecz Erzsikéhez került, akitől Gold örökölte végül.

A szobor önmagában is a család történetét képviselte, de a Gold testvérek szívében anyjukhoz nőtt, mindig a rajztábla mellett állt ugyanis, úgy őrizte meg emlékezetük anyjukat, mint aki ül a rajztáblánál, rajzol, előtte a lámpafény körében a macska, jobb kézre pedig lehajtott fejével a mosolygó madonna.

És most Gold Jenő elhatározta, hogy a szobrot visszaszolgáltatja jogos tulajdonosának, a grófnak, pontosabban a gróf unokájának. Az a szobor a grófé, aki megőrzésre hagyta náluk csupán. Visszajött a gróf, vissza kell adni a szobrát tehát.

Ezzel az elhatározással szállt a vonatra, buszra föl Gold Jenő, és ezzel az elhatározással lépett be a gróf lakosztályába is.

Jó karban lévő, csinos, ötven-hatvan év közötti hölgy fogadta. Ő volt a grófnő. Goldot hellyel, teával kínálta.

— Nagyon sajnálom, de a férjemnek el kellett utaznia hirtelen.

— Sajnálom — mondta erre Gold, és sajnálta valóban.

— De szívesen állok a rendelkezésére én is, azt hiszem, elég sokat tudok a családról, mindkettőnk családjáról, a kastélyról, nem tudom, mire kíváncsi?

Gold Jenő pontosan tudta, hogy ő mire kíváncsi, de előbb „fölvette az anyagot”, ahogy mondani szokták, összegyűjtögette a riporthoz kellő információkat, milyen volt a kastély egykoron — régi képek is előkerültek a kastély gazdái mikor mentek el és hová, mikor halt meg az öreg gróf, mivel foglalkozott fia és mivel a hetven felé járó unoka, hogy sikerült itt újra gyökeret verniük, hogy tűrik a társbérlő öregeket — remekül tűrték őket egyébként, a grófék nagyon szeretik az öregeket, a grófnő pedig különösen.

Miután a dolog hivatalos részével végzett, némi kerülők után Gold Jenő előhozakodott a maga ügyével is, elmesélte a gróf szabója dolgot, s végül elővette a dédpapa fényképét, megmutatta a grófnőnek, bár a grófnak szerette volna, de hát az el volt utazva ugye.

Az asszony hosszasan nézte a kis képet.

— Érdekes.

— Mi érdekes?

— Hogy hasonlít az öreghez.

— Igen?

— Igen. Nagyon. Nézze!

A grófnő fölállt, odalépett a szemközti falhoz, és leakasztott egy fényképet onnan.

Nézze! — leült a grófnő Gold Jenő mellé a díványra szorosan. — Nézze! — mutatott a két egymás mellé helyezett sárgás fényképre. — Nézze: a szájuk, az orruk… milyen érdekes… És itt ez az anyajegy a jobb szem alatt. Nahát. Ez a család szinte minden férfi tagjának megvolt. Tudja, ezek — és itt férje családi nevét mondta — úgy hasonlítottak egymásra, mint a tojások. Mind pedáns volt a végtelenségig, mind kényszeresen ragaszkodott a napi rituálékhoz, mind szerette a nőket, és mind megitta a maga kis söröcskéjét vagy jó borát naponta… És mindnek volt itt a jobb szem alatt egy anyajegye, azt hittem, ilyen csak a regényekben szokott előfordulni, de nem, ezeknek tényleg volt itt… Ez az anyajegy itt… itt is…

És a grófnő fojtottan fölkacagott.

— Miért, még hol?

— Hát én azt nem akarom megmondani magának — és vállával a grófnő Gold Jenő vállának bökött pajkosan — Én azt, hogy is mondjam… ha-ha-ha… szóval náluk nemzedékekre, évszázadokra visszavezetve, úgy mondják, minden ősnek volt anyajegye ott, ahol egy anyának már ab ovo nem lehet… érti? Ha-ha-ha…

— Értem — meredt maga elé Gold Jenő jobb szeme alá támasztott jobb kezével.

Végezetül a grófnő megmutogatta a visszaszerzett szobákat, és bevezette Goldot a hatalmas zeneterembe, ahol szebbnél szebb bútorok, hangszerek, szőnyegek, könyvek, szobrok, képek, metszetek halmozódtak már.

— Amit lehet, igyekeztünk visszaszerezni. A környékbeli házakat is végigjártuk, de azt a három gyönyörű barokk tükröt például a kórházban találtuk meg.

Gold bólogatott és hallgatott.

Aztán eltette a blokkot, a tollat, a képet, köszönt, végigsétált az öregek között a parkon, fölszállt a buszra, átszállt a vonatra és hazament. Másnap délelőtt, miután elkészítette és beküldte a szerkesztőségbe az anyagot, fogta a szobrot, levitte a Falk Miksa utcába, eladta háromszázötvenezer forintért, és vett egy számítógépet a gyereknek.