Egy igazi whiskys

Egy igazi whiskys is sok összetevőből van keverve, akárcsak a whiskyje.

Eredeti neve Bratman volt. Anyai dédapja mozdonyt vezetett — ez furcsa dolognak számított, a szakmát más felekezetűek űzték jobbadán. A nagyapa gépgyáros volt, aki a nagy válság idején tönkrement, és ezért negyedik emeleti hivatalának ablakán kivezettette magát. A gépgyáros árva leánya népszerű írónő ma is, elsősorban derék lányokról és asszonyokról, Brunszvik Terézről, Szendrei Júliáról, Kossuth Zsuzsannáról, E Barrel-Browningról, a lóról leesve is nagy angol költőnőről, H. Beecher-Stowe-ról, a Támás bátya kunyhójának szerzőnőjéről, Kovalavszkaja matematikus asszonyról írt ihletett könyveket. Túl a kilencvenen, Palatínus házi otthonában dolgozik ma is, isten éltesse sokáig.

Az írónő egy nagy szerelem után, amelyről még szó esik, egy ügyvédhez ment, jó nevűhöz, ugye, aki a harmincas években a perbe fogott kommunistákat védte, aztán pedig egyazon munkaszolgálatos században szolgált Öszterreicher patikussal egyebek között.

Az ügyvéd apa 1945-ben belépett, 1949-ben ki. A legenda szerint az Államvédelmi Hatóság első embere — aki egyébként a közelmúltban halálozott el — saját kezűleg rejtett el egy százdollárost az ügyvéd irodájában. (A gyerekek miatt mondjuk el: valutát otthon tartani súlyos börtönbüntetéssel járó bűncselekménynek minősült akkoriban.) A papa meglelte és elégette a bankót, mielőtt megérkeztek volna a szakemberek, akik sírva könyörögtek, hogy adja oda a pénzt, mert nekik el kell számolniuk azzal.

Az ügyvéd az ötvenes években műkincsgyűjtéssel foglalkozott, aki tudja, tudja, hogy akkor volt érdemes művet gyűjteni igazán.

Az öreg 1956-ban még kiosztott néhány röplapot, majd úgy gondolta, hogy ennyi itt elég volt, és Angliába tette át székhelyéi. Hovatovább hivatássá vált szenvedélyét Londonban sem adta fel, komoly neve lett a helyi gyűjtök között.

Az ügyvéd apa és írónő mama fia az egyetemen angol szakos lett. Tanulmányai végeztével idegenvezetősködött kicsit, majd lefordított ötven angol és amerikai színművet. Ezután újságíróskodás következett sok éven át. Legtovább egy filmről, színházról és muzsikáról egyként szóló lapnál dolgozott, mely lapot később a magát népnemzetinek csúfoló kormányzat egyik kultúrherosztratosza és halbiológusa szüntetett be. Ezután mindenféle egyéb, főként gazdasági lapok következtek, ahol is mindinkább a műkereskedés lett kiosztva rá. Hiába, az apai vér csak kiütközik.

Ezután és kicsinyt hirtelen egy patinás, kétszázötven éves angol akciósház honi vezetője lett. Miután onnan kifúrták, a legpatinásabb angol egyetemi város nevét viselő könyvkiadó élére került, amely immár félezer éve ad ki nyelv- és tankönyveket mindenekelőtt.

És most az angolszász kultúra immár ezeréves históriára visszatekintő vívmányának nagykövete lett, a whiskynek, nem is akármelyiknek, de az egyik — ha nem a — legjobbnak. Mondhatnánk persze azt is, hogy ez egyszerű vigéckedés, de mi okunk lenne ily közönségesen szólani, maradjon csak követ ő, nem is kicsiny, de nagy.

Hősünk mostanság az úri publikum elé áll ki valami elegáns különteremben és magyarázza a whiskyt. (Az előírás szerint szoknyát kéne viselnie egyébként, de arra már nem volt rávehető azért, egy sajátságos kockás nadrág van rajta ilyenkor.)

Elmagyarázza, mitől lesz a nedű olyan amilyen, mi szerepe van a tőzegnek ebben, amely oly sokfelé és oly vastagon borítja a skót tájat, és amin dúsan megterem a hanga, amelynek szálját letépni igen helytelen, mert az hizlalja tovább a tőzeget, amivel aztán fűtik ma is a kemencéket, melyekben a jó skót földön termő gabonának, árpának, rozsnak csíráztatott szemeit kiszárítják. Ez lesz aztán a whisky alapja, ehhez már csak a skót víz szükségeltetik, ami sehol másutt nem olyan, mint itt, a skót víznek párja nincsen, a skót vízben rejlik a skót whisky titka, a tőzeg, a hanga és persze a skót tudás és a rengeteg skót titok mellett.

Miután mindezt elmondta a nagykövet, megkezdődik a kóstolás, aminek meg kell a módját persze adni, nem bedűteni az egészet, mint az állat, nem, elébb az ember a fény felé tartja poharát, belenéz értőn, átnéz rajta, hogy mi van, aztán bólint, mint aki lát valamit jól, éppen valami olyast, amire számított, aztán maga elé veszi a poharat, meglötyböli kissé, bólint megint, hogy ez igen, ez sűrű, bársonyos, olajos, ez nem szaladgál, mint holmi kontinentális vacak, híg vizenyő, ez lassan, súlyosan, méltóságteljesen mozdul a pohárban.

Aztán az ember emeli poharát, de még véletlenül sem a szájához, isten őriz, az orr örömei jönnek elébb, szagol az ember, bólintva szagol a whiskybe, azt mondják az igazi skót whiskymesterek, akikből alig van pár tucat, és akik atyáról fiúra örökítik a whisky titkát, ők általában nem isznak az italból, amelyre éltüket tették, csak szagolják azt, feszt szagolják egy életen át, van olyan mester, akinek torkán soha a büdös életében egyetlen egy korty whisky le nem ment, ami ezt a szép foglalkozást a szememben — mi tagadás — az eunuchszakmához teszi hasonlatossá.

Miután a szaggal beteltünk és néhány keresetlen jelzőt is illik szólanunk, úgymint mandulaszagú, tavaszi hajnal illatú, párolt zeller gőzére emlékeztető a whiskynk, utána lehet hörpinteni végre, nem sokat, épp csak egy csöpetet és aztán azt kell a szájüregben forgatni egy darabig, amíg csak be nem látjuk, hogy ez a negyvenkét különféle, egyenként is legalább három éven át érlelt whiskyből kevert, tizenkét éven át érlelt italkülönlegesség valóban minden whiskyknek legjobbika tán — van vagy ötezerféle whisky a világon, ebből kétezer a skót — és aztán csak kóstoljuk, kóstoljuk a whiskyt, amíg csak be nem látjuk, hogy valóban kivehető belőle mindegyik összetevőnek valami jellegzetessége — előtte ugyanis kóstoltunk már komponenseket is! Érződik füstnek, diónak, aszalt datolyának íze, van benne vadalmaaroma, és van tengeri moszatszag és a háttérből felsejlik a tőzegben megbúvó mezei gomba illata is. A kóstolás végére belátjuk mindenekelőtt, hogy ez a whisky bőségesen megéri azt a nyolcezer forintot, amibe egy hétdecis palackja kerül.

Ennek a whiskynek neve legyen titok most, annyit elárulok, hogy a címkéje fekete, és egy százötven évvel ezelőtt a kelleténél jobban beviszkizett címkeragasztó munkás tévedésének emlékét őrizve ez a fekete címke ferdén van a négyszögletes üvegre ragasztva rá, aminthogy a whisky-nagykövet nevét is csak így sejtelmesen adnám meg végezetül:

A nagykövet úr írónő édesanyjáról 1937-ben szép kritika jött le a Nyugatban. Finom tollú kritikus írta, nem véletlenül, egyrészt az írói érdemekre figyelt föl az értő szem persze és mindenekelőtt, de a női bájak sem kerülték el a nagy műveltségű ítész figyelmét — szerelem volt itt, titkos, finom, éteri.

Ennek az írónak varázsos regényeit és páratlan magyar, illetve világirodalmi összefoglalását forgatják ma is ifjak és vének, és ezt az írót 1943-ban, Ukrajnában a magyar fasiszták megölték.

Dedikált könyvei most ott sorakoznak hiánytalanul polcán a nagykövetnek, aki nem whiskyn, hanem ezeken a könyveken nőtt fel, és aki nevét is a mártírírótól szerzetté volt.

Vezetéknevét egy Angliában játszódó legendás könyv hősétől, egy angol-magyar szakos magyar bölcsésztől kölcsönözte el, keresztneve pedig azonos annak a regénynek a csak keresztnéven szereplő, nászútjáról a csudás Itáliába beleszökő hősének nevével, mely regény ezzel a mondattal veszi végét: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” (És aki most azt gondolja, hogy most minálunk a spájzban ott áll egy láda whisky, az nagyon téved, egy palack áll ott, de már abban is alig van, annyian járnak ide, hogy az valami rémes.)