Fiúk

Az e hasábokon való tízéves munkálkodás után talán nem tűnik nagyképűségnek a kedves olvasók egy részéről föltételezni, hogy tudják rólam: nincsen gyerekem, nincsen gyerek saját, teszem hozzá azonnal, s toldom tovább: sajátlagosan nemzett nincsen.

Igazán nem panaszolkodom emiatt, azt se mondom, hogy nagyon jól van így, azt sem, hogy mindig is így akartam, még csak azt a végzetes álláspontot sem osztom, hogy lelkiismeretlenség e szétrohadt világba gyermeket belenemzeni — a világot persze szörnyűnek találom, aminthogy az is, de ha nagyapáink, apáink, mi kínlódtunk benne, miért ne kínlódjon még egy pár nemzedék?

Egyszerűen: történelmileg így alakult.

Nincs okom panaszra, örülök más gyerekének, jut is körém belőlük jó néhány, és bár tisztában vagyok azzal, hogy fontos, alapvető élménnyel maradtam szegényebb, de hát — istennek hála és sajnos — van élményem egyéb, éppen elég, igyekszem majd azokat beosztani a hátralévő időben.

Itt van a mostohaság élménye példának okáért.

Az is egy státus ugyebár, nem is ritka, úgy saccolom csak itt, Magyarországon lehet sorstársam vagy egymillió.

Tipikus hivatal — ring, harci terep, őserdő, amelyben kétségbeesve csapkodva próbálja átverekedni magát az ember — ez is, a mostohaság, érdekes és tanulságos, és végül — ki tudja — talán még szép is fakad belőle majd. Kár lett volna kihagyni.

De a mostohaságról egyszer majd értekezem külön is, most arról szólok, amit már úgy élek át, mint egy hülye apa, egy igazi.

Eladósorba került a két lány ugyanis, s most szépen sorban — a lányok dicséretére legyen mondva, jobbadán szép egymásutánban, libasorban, amelyben, na jó, egyszer vagy kétszer támadt gabalyodás csupán — vonulnak föl a fiúk.

Én meg csak ülök, mint Lonci néni a Britannia söntésében a felírópultnál, és nézem, amint a fogások elvonulnak előttem.

A fiúkkal szemben már én vagyok birtokon belül, én, aki itt nem oly rég még betolakodó voltam, velük szemben az apaságom méltósága és tekintélye teljes, csorbíthatatlan, természet adta, nem is kell tennem érte semmit.

Ők jönnek-mennek, én — a dolgok pillanatnyi állása szerint — maradok. Bátran lehet nagy a pofám.

Nézem tehát a fiúkat, öregesen, mélán.

Sokféle a fiú is.

Eleinte, mikor a lányok még kicsik voltak, inkább csak afféle próbafiúk bukkantak föl, átmeneti fiúk, futófiúk, átfutófiúk.

Ilyenkor még egy apának vigyáznia kell. Túlzott reményeket nem szabad táplálni. Különösen akkor nem, ha előbújnak olyan önös érdekek, amelynek respektálása a lányoktól nem várható el. Felbukkant egyszer például egy derék verpeléti szőlősgazdának fess fia is, de okosan tettem, hogy nem kezdtem lelkesedni rögtön — egy marmonkannányi elsőrangú olaszrizlinget ért meg a nexus csupán.

Aztán persze megjelentek a komolyabb fiúk, jelentősebbek, számottevőbbek, igazibbak, hogy aztán belépjen egyszer a főfiú, aki már egészen komolyra fordul.

A főfiú szép, ám nehéz ügy. A főfiú, akárcsak egy férj, vagy más efféle baj, nem jár egyedül. A főfiú behozza már apportba tartozékait, búját, bánatát, koszos zokniját — ha van neki könyveit, vegetarianizmusát, apját, anyját, nagynénikéjét.

A főfiú eltartható sokáig, de aztán mégiscsak megromlik egyszer. Ilyenkor aztán a sokat látott, de bele mégse pofázható fölmenő szoríthat, mi lesz a dologból: fájdalmas búcsú vagy házasság s gyerek.

A főfiú még sokáig megmarad, gyakran akkor is kitart, mikor már vége van, a főfiú súlyos emlékével aztán nehezen küzdenek meg az utána jövők.

A főfiú után, az ilyenkor azonnal reaktivált barátnők mellett előkerülnek a tárból, gyorsan leporoltatnak és kiszellőztetnek a naftalinszagból a talonfiúk.

A talonfiú első látásra sajnálni való fiú, aki bár mindig ott van a kéznél, de státusa szerint mégiscsak barát, igaz, a nexus, mint jó néhány legközelibbek közül való, gyakran szorosabb vele, mint a barátnővel, akinek helyzete mindig a fiú helyzetnek függvénye ugyebár, csak hát az nem bizonyos, hogy a talonfiú beéri ennyivel, nem vágyik-e valami előreléptetésre néha.

De hát megvan a szépsége ennek, a talonfiúságnak is. Az ő helyzete tartósabb ugyanis, mint holmi beugrófiúé, futófiúé, pótfiúé, befutó-kifutófiúé, a talonfiúnak mindig van reménye, és addig van reménye, míg csak ez a remény nem válik valóra. Szép állás a talonfiúé, egyszerre reménytelen és reményteli, olyan, mint az élet, és gyakran addig is tart.

Van aztán a fáziseltolódásos fiú, aki nagyszerű főfiú lehetne — húsz év múlva.

Vannak aztán epizodisták, akik felbukkannak, elszórakoztatnak, aztán eltűnnek hamar, ilyen fiú például a művészfiúcska, aki rém komolyan veszi magát, pontosabban magát veszi rém komolyan, híres emberekkel barátkozik, és olyasmiket mond, hogy „mi művészemberek már csak ilyenek vagyunk…”

Vannak aztán a maguknak való, eredeti, besorolhatatlan unikumok, ezeket én — mi tagadás — nagyon szeretem, csak ez nem mindig elégséges föltétel, ráadásul az unikumokat megfogni igencsak nehéz.

Egynemű testvéreknél nem ritka — fiúknál szinte szükségszerűen bekövetkező, de lányoknál sem példátlan — jelenség a testvér párjának másodlagos fölhasználása. Ez az úgynevezett recycle-fíú. Ez sem tragikus dolog, bár néha, egy-egy érintett számára az első pillanatban annak tűnik fel. Bonyolult játszmák vannak az efféle fordulatok mögött, amelyek viszont egyáltalán nem olyan bonyolultak.

Érdekes fiú a sefiú. Aki egész nap bír nem csinálni semmit. Aki nem csinál semmit, nem mond semmit, és nem is érdekli semmi. Alszik napi tizennyolc órát, különben legföljebb, ha szív. Fűfiú.

Semmiről nem tehet a kontraszt-fiú, aki mindenben, vagy legalábbis valamiben elődjének ellentettje éppen. Egy már-már elviselhetetlenül és utolérhetetlenül úton levő, helykereső, pörgő után gyakran jön olyan, aki aztán egész nap otthon ül, jógázik, és joghurtot kanalaz szelíden. Vagy egy szakállas, háti szütyős, szanszkrit szakos helyére befut egy reklámfilmrajongó szkvaskirály. Szerencsére ilyen már csak elvétve bukkanik fel.

Van aztán a komoly fiú. A férfi.

Aki a dolgát végzi csak. Tényleg és igazán. Aki tehetséges és szorgalmas, pontosabban nem szorgalmas, hanem végzi dolgát, megszállottan és eredményesen, ahogy kell, csakis a munkájának él, reggeltől estig és estétől reggelig csakis. Huszon-egynéhány évesen. Nekem az ilyen fiú nagyon imponál. Ilyen szerettem volna lenni mindig ugyanis. Semmivel és senkivel sem törődve csak a dolgomat tenni. Kegyetlennek lenni, férfinak, könyörtelennek, keménynek, nem pedig ilyen teszetoszának, nyafkának, takonynak.

Nekem most már mindegy. Én már csak örülök, hogy legalább más ilyen, hogy van ilyen igazi, komoly férfiú. Kár, hogy az ilyen nem ér rá a lányra.

Van persze olyan is, aki ráér. Aki ott ül párja mellett napestig, megszervezi annak életét, átformálja társaságát, beosztja napirendjét, s nagyon csudálkozik szegény, mikor egyszer csak repül.

Sokféle a fiú hát.

Csak az igazi, az a ritka.

De egyszer, reméljük, kinek-kinek megkerül majd az is, én mindenesetre remekül szórakozom addig is, szeretem a fiúkat, sokat köszönhetek nekik, bár a sörömet megissza mind, de egyikkel vernisszázsokra járhattam, másikkal újságot írtam, harmadikkal a legmenőbb „mai” kocsmákat vizitálhattam, a negyedik megjavította a gépemet, még ha az ötödik el is rontotta legott, nyaraltam, fotóztam, disznót is öltem velők, három fiúnak három különböző színházban köszönhettem egy-egy komplett évadot — nincs hát okom panaszra.

S a java még hátravan.