Népszabadság, 1999. november 20.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
A Wittenberger-ház gyönyörű sarokvilla — volt. Gazdája halála után nem volt már gondozva kellőn, és aztán most jött a víz.
Egy éve ablakmagasságig állt körötte és benne a víz, és vizes most is szinte minden, öt szobának, hallnak, cselédszobáknak, hatalmas konyhának a fala mind vizes, gombás, penészes, a pincében még mindig áll a víz, elvitte a víz a fal egy részét, az alap felét, víz áll a garázsban, víz a fölszedett parkett párnafái közt, tócsák a kertben, a melléképület alatt, mellett, víz, víz, víz mindenütt.
Bemegyek a mosdóba, nyitnám a csapot, nem is szörcsög, kérdem, hol a víz, mondják, víz, ja az nincsen, nem, nem az árvíz óta, legalább harmincöt éve, akkor csináltak egy vízművet, azon aztán elrontottak valamit, és azóta nincsen víz, reggel és este egy-egy órára folyik egy kicsit a csap, de különben nincsen víz Munkácson, csak akkor, ha saját lábán hozza he a házba a Latorca.
Persze olyan nincs, hogy nincs.
Reggel kelek ki az ágyból, megyek ki a gyönyörű csempével borított fürdőszobába, csillogó trónusszerű alkalmatosság segítségével elvégzem, amit kell, beállok a kádba, behúzom a nesztelenül és könnyeden sikló tolóajtót, nyitom a csapot, látom, odafenn a csempéből állítható, különleges formájú zuhanyrózsa áll ki, gondolom, átállítom a vizet zuhanyra, csavargatom a szerkezetet, víz sehol, csak a lenti csapból csobog, nyomok, csavarok mindent a vizesblokkban, mi a falból, kádból kiáll, de semmi, kénytelen voltam a csap alá guggolva, fekve, henteregve megmosakodni valahogy, ostoba, balkáni bunkó, aki nem érti az amerikai technikát.
Mert ebben a fürdőszobában, ebben a házban minden amerikai volt, a csap, a kád, a klozet, a csempe, a tükör, és a konyhában is amerikai a frizsider, a rezsó, a mosogatógép, a bútor, az eszcájg, és odakinn a kertben a hatalmas vízzel teli, fedett fürdőmedence is, és az előtte álló hatalmas autó — amerikai minden itt, e munkácsi kertes házban, amely éppolyan amúgy, mint egy kispesti, erzsébeti ház.
Vendéglátónk apja magyar volt, anyja fehérorosz, dáma a cári világból, aki Szlovákiába, ide Kárpát-Ukrajnába menekült a bolsevizmus elől. De az utána jött. A gyerek kicsiny korától nem akart semmi, de semmi mást: csak elmenekülni innen. Valamikor a hetvenes évek derekán sikerült neki. New Yorkba került, zsákolt, takarított, kihordott, végül taxizott éveken át. Mire lett néhány kocsija, súlyosan megbetegedett, majdnem elment az esze szegénynek, belebolondult a napi tizenhat órai munkába, és belehibbant a honvágyba is. Orvosi javallatra tért Munkácsra, haza. Most már évek óta négy hónapot tölt odakinn, nyolcat itthon. Alapítványa van, szegényeket etet, árvákat istápol, segít, akin bír. Ezt a házat, ezt a csaposat, ő vette kilencvenegyben, de később visszakapta a régi családi házat is — abban öregek otthona működik most.
Egyébként a zuhanyt úgy kell átállítani, hogy a lenti csap kifolyójába kell belenyúlni. és abból kihúzni valami pöcköt.
A munkácsi zsidó temető, a keresztény temetővel egyetemben a város legszélén, a Visk felé vezető út mentén található. Vadonatúj, piros téglás kerítés szegélyezi. Amerikái pénzből épült nemrégiben. Katonás rendben, gyönyörűen helyreállítva sorakoznak benn a sírok.
Persze az e században elhalt munkácsi zsidók zömének nincsen sírköve.
Munkácson ma egyetlen zsinagóga működik. Ez is újonnan nyílt — előterében sokáig városi nyilvános klozet üzemelt.
Hatvan évvel ezelőtt Munkácsnak tizenhét zsinagógája volt, a tucatnyi, házaknál lévő kisebb imaházról nem beszélve.
Akkor 15 ezer zsidó élt itt, az összlakosság majd fele. Ma a százezer munkácsiból 350 mindösszesen zsidó. Munkács ma egy kedves kis magyar város is lehetne akár — ha a munkácsi zsidókat a magyar csendőrség nem rakja vagonba.
Igaz, munkácsi zsidó sok van ma is. Több mint tízezer. Csak éppen nem Munkácson él, hanem Amerikában, Ausztráliában, Izraelben. Összetartanak ott is, a tengeren túl külön munkácsi rabbi ténykedik — bezzeg Munkácson rabbi nincsen, Kijevből kell alkalmanként kölcsönözni azt.
Állunk a munkácsi temető közepén lévő, szépen rendbe hozott kősátor előtt, amelyben a nagy rabbidinasztia, a Spira család tagjai nyugszanak.
A munkácsi rabbiság nem akármilyen beosztás volt egykoron. A három egymást követő Spira — Spira Salamon, Spira Hers és Spira Lázár — messze földön híres tudósok voltak, akiknek emlékét máig őrzi a munkácsi emlékezet. Az utóbbit fölkereste Benes elnök is, amikor a városba látogatott. A munkácsi jesivába, az 1921-ben Spira Lázár által alapított rabbiiskolába egész Európából zarándokoltak a növendékek.
A kárpátaljai zsidóság a legigazibb zsidóság volt az összes között. Na jó, az egyik legigazabb. Jól megmutatkozott ez például a munkaszolgálatos időkben. A kárpátaljai bajtársak mindig sokkal összetartóbbak, segítőkészebbek voltak, mint az asszimiláltak, és mindenekelőtt jobban bírták a munkát. A kárpátaljai zsidóság kétkezi zsidóság ugyanis. Paraszt-, tutajos-, favágózsidóság. Fejből imádkozó, erős tartású, mindenben élen járó. „Hová valósi vagy?” „Fin Munkács.” Ez rangot jelentett.
Állunk a munkácsi temetőben. Ernő bácsi az egyetlen zsidó köztünk. Ő már itt marad. Szép lakótelepi lakása van, sokat olvas, sokat utazik, őrzi a hagyományt. Históriáját Hovanyecz kolléga megörökítette pár éve e lapban. De Ernő bácsi fia már Amerikában él. Impresszárió. Igaz, a kijevi balettet is ő viszi szerte a világba. De ő már nem munkácsi zsidó. A munkácsi zsidók itt vannak a temetőben.
Amit Jóska tart rendben, a fiával. Jóska is itt áll mellettünk. Kijött velünk a fiú is, pedig nagy ünnep van náluk éppen. Gyermekük született szinte egyszerre a napokban. Apának is, fiának is. „Csak nem hagyom, hogy lepipáljon ez a taknyos.” Kérdem, mikor kezdte el a gondoskodást az utódokról. „Tizenöt éves volt az asszony, mikor ránősültem.”
Jóska nem zsidó egyébként. Evangélikus.
Régen németek is éltek a tájon, svábok, katolikusok és evangélikusok, falvak karéjában, a város — mint Budapest — körül. Aztán a nagy háború alatt, után, aki német csak ebrudalva lett ki, azzal kegyes volt a sors. Kárpátalja a zsidótalanítás után németlenítve lett — a magyartalanítás határideje a történelmi ütemtervben folyamatos.
A nagy váltás, nyolcvankilenc, kilencven után egy-egy hírmondó kezdett visszanézni. Fájt a németségnek, hogy közösségük gyökerestül lett kitépve innen. Egyszer aztán megkérdezte egy német Józsit: nem akar-e lenni evangélikus. Józsi akart lenni az. Nyilván egy ilyen egyház kap támogatást odakintről, de nemcsak ez a lényeg. Jóska iskolába jár és iskolába járat, olvasgatja a Bibliát, próbálja becsületre tanítani népét. Amit lehet, mindenkitől — némettől, zsidótól — eltanul. Van már ingyenkonyha és segélyező egylet is. Szabad idejében pedig héber betűket fest újjá arannyal a temetőben.
Egyik vendéglátónk, a sörgyáros apjának sírkövét is ő hozta rendbe. Megállunk a kő előtt. „Mondja el azt a szép imát, Ernő bácsi.”
És Ernő bácsi elmond a kaddisból valamit. Látom. Jóska pár szót mormol már vele.
Arám szavakat morzsol a magyar anyanyelvű, a németség vallására tért, a zsidóság sírjait őrző jóképű, jóeszű, életerős cigány.