Népszabadság, 1999. november 13.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Egy munkácsi orvos
Wittenberger Miklós — Nyikolaj Georgijevics Wittenberger, Micu bácsi — 1909. október 11-én született Munkácson. Apja postamester volt Szolyván, anyja úrilány Nagy-Magyarországon valahol. Középiskoláit helyben, az egyetemet a fővárosban végezte el, ami akkor éppen Prága volt. Mondani sem kell, hogy számára ez a város maradt mindig az ifjúság, a szabadság, a boldogság, a szépség és más efféle dolgoknak szent helye.
Wittenberger doktor nőgyógyászként kezdte a pályát, de a háború hamar kiszélesítette repertoárját, a magyar seregben lett katonaorvos. Budapesten úgy döntött, hogy ez nem az ő háborúja, dezertált, a Lottó Áruház pincéjében bújt, majd — miután egyszer a nyilasok, egyszer az oroszok fogták le — 1945 májusára kalandos úton hazatért szülővárosába, és azonnal nekilátott a kórházban lévő ezer és ezer sebesült katonát megoperálni. Tisztességgel begyakorolta a szakmába magát. Talán ekkoriban alakult ki meggyőződése, hogy a jó sebész mindent operál, nemcsak ezt, csak azt, csak hasat, csak tüdőt, csak fület, az igazi sebész az egész embert látja, és bárhol bátran belevág abba.
Wittenberger az orvosok azon — mára teljesen megfogyatkozott — csoportjába tartozott, aki tudta, hogy a fájós láb általában egy emberben folytatódik.
Legendás műtétei voltak.
Mikor például egy betegnek a teljes gyomrát el kellett már távolítani, akkor ő a nyelőcső egy részéből ügyeskedett össze kis pótgyomrot, ami kielégítően szolgált aztán hosszú évekig.
Ha valahol — például fenn a hegyekben, ahol szeretett időzni egyedül — sántikáló, fájós, bajos emberrel találkozott, akkor addig nem nyugodott, amíg meg nem operálta és meg nem gyógyította az illetőt. Szinte minden síelésből hozott magával valami bicebóca hegyi pásztort.
Mikor — nyolcvan felett — az ő bélrákját operálták Pesten, minden szabad idejét a műtőben töltötte. Aztán az egyik kórteremben észrevett egy kapitális golyvást, kigondolta, hogy kéne megcsinálni, könyörgött, hadd műthessen kicsit, s mivel ott nem engedték, Munkácsra hazatérve első szava volt: „Gyerekek, kerítsetek, de gyorsan, egy jó golyvást nekem!”
Igazi európai orvos volt, de kelet-európai — az izgatta elsősorban, hogy mit lehet csinálni a semmiből.
Szenvedélyesen kísérletezett, föl is jelentették évtizedeken át szinte hetente, megszámlálhatatlan vigovor-ja, fegyelmije volt, szinte minden megyei gyűlésen kapott egyet. Aztán, mikor a fegyelmit kiosztó kádernek perforált a vakbele, akkor persze rohant Micu bácsihoz.
Wittenberger doktornak mániája volt az idő, hogy a műtét minél gyorsabban lemenjen, hogy minél kevesebbet legyen narkózisban a beteg.
Ezért aztán 1953-ban — a teljes családi ezüstkészlet fölhasználásával — konstruált egy elmés szerkezetet, amely több funkciót látott el: kinyitották a mellkast vele, avval szét is feszítették, majd a műtét után ugyané szerkentyű segedelmével be is varrták a sebet. A készülék révén Wittenberger dollármilliomos is lehetett volna akár, ha nem Munkácson él, és ha találmányát nem lopta volna el a szovjet állam, és nem adta volna az Egyesült Államoknak el.
Több mint tízezer műtétjéből lehet, hogy akadt pár kevéssé sikerült. Lehet. Furcsa dolog ez is, a szakmai tévedés, a szakmai hiba. Ha egy tanár az órán összekeveri I. Bélát a másodikkal, ha egy politikus véletlenül olyasvalakit akasztat föl, akit nem kellett volna mégsem, ha egy újságíró marhaságot ír, ha egy nőgyógyász perforálja a méhet, és a nyíláson kicibálja a páciens belét példának okáért — ez mind egyként szakmai hiba, mégpediglen súlyos, a konzekvenciák különbözősége csupáncsak a szakmák jellegéből fakad. Mindenesetre Wittenberger doktort a halál nagyon megviselte. Do csorta! Do csorta — káromkodott ilyenkor otthon is. Tótosan beszélte az oroszt. Mjásznyik! Hentes! — üvöltött, ha egy kolléga elrontott valamit.
A munkácsi doktor nem tudott volna máshol élni. A ma már róla elnevezett utcában szép kis öt szoba-, hallos sarokházban nevelte négy lányát és feleségét, beteghez és kirándulni a háború előtt egy Opellel indult, amit aztán az oroszok elvettek, mondván, hogy az fasiszta kocsi, adtak viszont helyette egy nem fasisztát, egy amerikai dzsipet, ami évtizedekig szolgált, 1985-ben még benn állt a garázsban, sajnos mára nyoma veszett. Utazni nem vágyott, a hegyeket szerette, a Kárpátokat, heteket töltött ott egyedül, kis szalonnán, gombán, pásztoroktól beszerzett tejen élve. Nyolcvannyolc éves korában járt utoljára fenn. Nyolcvanöt évesen még átúszta a Tiszát. Egy kicsi szeszre nyolcvanévesen szokott rá, édes likőröket kortyolgatott, a szép asszonyoknak, nőknek viszont kezdettől az utolsó percig őszinte és tevékeny tisztelője volt.
Az utolsó pár évben szenvedélyesen és gyönyörűen stoppolt. „Nincs valami stoppolnivaló?” — zaklatta folyton lányait, s ha nem volt, akkor a kis kertet tisztította a gaztól.
1997. augusztus 30-án halt meg.
A munkácsi kórház
Születésének kilencvenedik évfordulója ürügyén Wittenberger doktorra emlékeztek egykori kollégái, tanítványai most.
A pavilonrendszerű munkácsi kórház a Monarchia idején épült, a cseh uralom alatt európai színvonalra jutott, azóta pedig romlik, koszlik szakadatlanul.
Az emlékező orvosok fáradtan, szomorúan állják körül a szendviccsel, borral és vodkával teli asztalt.
Havi bérük 40 dollár körül van, paraszolvencia a nép koldusszegénységéből kifolyólag alig-alig kerül, korszerű masina utoljára a hadizsákmányból jutott, nincsen gyógyszer, kötszer, műszer, a kosztot és az ágyneműt maguk hordják be a betegek.
Az orvosok zöme nem jut túl az országhatáron, kongresszusra, más efféle szeánszra nem jár, nyelveket — egy hajdan teljesen trilingvis városban — nem beszél, a tíz felsorakozott doktor közül egy volt, ki angolul szakirodalmat olvasni tudna tán, ha valami fatális véletlen következtében idekeveredne külhoni szaklap. De hát fatális véletlenek errefelé is csak oly gyakran esnek, mint másutt a világon.
Meglátogatjuk a műtőt is később, a sebészet jókora és igen tetszetős épületének oldalán táblicska tudatja, hogy a ház műemlék és 1929-ben építették, tehát — bár ez már föltüntetve nincsen — a csehek. A műtő nagyjából ugyanolyan fölszereltségű, mint amilyen lehetett akkor, mikor a második ukrán front utolsó harcosát kitolták belőle, a plafonról hullik a vakolat, az ablak betörve, az egyik sarokban kisebb sittkupac áll, másfél méterre az asztaltól, amelyen két órával előbb még hasat nyitottak.
— Éta jeszty — tárja szét karját a sebész, és hozzáteszi: — És leromlottunk mi is. Soha, egyikőnk sem lesz már olyan orvos, mint amilyen az öreg volt.