Népszabadság, 1999. november 4.
HÉTVÉGE
BÄCHER IVÁN
Határátkelés
Leküzdhetetlen határiszonyban szenvedek, nyilván ezért se lettem nagy utazó, rettegem a határokat, különösen ezeket, amelyek közé beleszülettem, belenőttem, hiába változott sok minden az elmúlt évtizedekben, a félsz már bennem marad örökre, ráadásul ez a legkeletebb határunk, és bár sokat változott — például át lehet menni rajta, lett rajta átkelő, és ami évtizedeken át elképzelhetetlen volt: lehet jönni-menni ide-oda odaát csak úgy —, de azért e határon még minden lehetséges, gyakori az öt-tíz órás, egész napos várakoztatás, a gorombaság, a sarc — egyszóval szorongtam kicsinyt, mikor a magyar–ukrán határra értünk.
Ám ez a határátkelés minden szorongást megért.
Ebben az alig több mint félórás határátkelésben minden benne volt. Múlt és jövő, szovjet és orosz és ukrán és magyar egyaránt, volt benne gazdasági korkép és gazdaságpolitikai kórkép, tanulmányozható volt társadalmi tabló, megmutatkozott benne — á Iá ama ló — társadalmunknak minden baja; szegénység és korrupció, packázó hivatal és hatalmi gőg, erőszak, félelem és maffia, ebben a határátkelésben minden benne volt, ravasz ellenfél és minden akadályt legyőző barát — erre specializált átkeltető, aki nélkül talán még mindig ott rostokolnánk —, mutatkoztak ez átkelésben goromba gesztusok és úri formák, hitványság, bölcsesség, dölyf és lelemény, benne volt ez átkelésben minden, ez az egész szánalmas és szerencsétlen ősbalkáni mizéria, amiben mi itt mindannyian és együtt minden vergődés dacára élünk.
Határesetek
Pár órás ott tartózkodás után egyébként nyilvánvalóvá vált, hogy a határesetek, a határon történt dolgok a modern kárpátukrán folklórnak szerves részeivé váltak. A zsidó viccek — külön munkácsiak és külön beregszásziak —, a csukcs viccek, szovjet viccek, Brezsnyev-viccek mellett virágzanak a határadomák.
Az ukrán-magyar határon átkelni mindig nagy kaland.
A múlt árvíz nyomán például horribilis büntetéseket tudott kiszabni a — ne vegye bántásnak, de — koldusszegény ukrán állam azokra, akik rajta segíteni akartak.
Eléggé friss, pár hónapos a pesti sakternek a határesete is. Kárpát-Ukrajnába — csakúgy mint Szlovákiába — nem lévén itt kiképzett szakember, aki az ortodox zsidók asztalára megfelelőn vágja le a marhát, háromhavonta Budapestről utazik le a metsző.
Természetesen kezéhez szokott ölő, szúró, vágószerszámait mindig viszi magával. A legutóbbi alkalommal ez okozta pár óra vesztét. A táskában fénylő henteskellékeket fegyvernek minősítette az ukrán hatóság.
Nem kell tudni, de lehet, hogy ezen a határon az elmúlt évtizedben egész arzenálok özönöltek át, és ma is, nem csupán pisztoly, puska, géppisztoly jut át könnyedén, de ha valaki harckocsit vagy atomrakétát szeretne áthozni — hát az is megoldható.
De a derék sakter három bicskája fennakadt a szűrőn.
Hiába volt minden magyarázkodás — határon az észérv mit sem segít, az csak gyúanyag a tűzre. A metsző jó tíz órát vesztegelt ott, amíg a Munkácson és Budapesten beindult, telefonozás, telefaxolás és személyes nyomásgyakorlás formájában manifesztálódó mentőakciók kellő hatásukat végre el nem érték.
Munkács
Kedves városka ez, kertváros, bár vannak lakótelepek körötte és benne is, de nem oly éktelenek, mint Miskolcon, Újpesten, vagy Csepelen. Munkács máig őrzi polgári, kertváros jellegét, megfáradtan is takaros.
A szokott és szinte konstans szenvedés, szomorúság, romlás és pusztulás közepette e században Munkácsnak két jobb kora volt; ezeknek emlékét őrzik a Monarchia idején és a cseh éra alatt épült villák és házsorok.
(A gyerekek miatt nem árt átismételni talán: A ma kilencvenéves Kohn bácsi — ha nem ölték volna meg, persze — éppen ötödször cserélt volna hazát, de legalábbis államot, anélkül, hogy lábát Munkácsról kitette volna. A 12 800 km2 területű, ma egy és egynegyedmillió lakosú Kárpátalja 1919-ig az Osztrák-Magyar Monarchia, 1919 és 1939 között a Csehszlovák Köztársaság, 1940 és 1944 között a Magyar Királyság, 1945-től 1991-ig a Szovjetunió, azóta pedig Ukrajna része.)
Mostanság egy nehezebb időszak után ocsúdik a város, úgy beszélik, véget értek a maffiaharcok, a győztesek, akik riválisaikat sikeresen kiirtották, elfoglalták a legfontosabb állami és politikai stallumokat, és hozzáláttak a békés építéshez.
A várost teljesen elöntő víz után következő segélycsordoga jól jön, csurrant-csöppent ide is, oda is, épülnek a bedőlt házak, építkeznek, tataroznak itt is, ott is, szépül a főtér, rakják rendbe a magánkézbe — kárpátaljai származék amerikaiba — került nagyszállót és tiszti kaszinót, ha fáit ki is vágták, de szépül a korzó, már majdnem kész és szép a vár is, és teljesen látogatható, a boltokban pediglen minden kapható, a legszebb hús kilója 5-7 grivnyja, vagy micsoda közölt van, a sör egy ilyes pénz, a piacon ugyanennyi — körülbelül 60 forint tehát — az isteni paszuly és a kemény paradicsom is, igaz, a szárított vargányagombából egyméteres füzér már harmincba van.
Szemrevaló az áru a piacon, javultak mondják a higiénés körülmények is, már üveg mögül árulják a húst, elfogadhatóan gusztusos minden a megrakott pultokon, azt beszélik, mióta összeomlott a nehézipar, a hadigazdaság, azóta kiszépült a táj, zöldebbek a fák, szaporább a gomba, szebb lett a szőlő, a gyümölcs.
A fizetések negyven-hatvan grivnyja körül mozognak, ami megélni nem elég, de legalább már folyósítják, nem volt így majd egy éven át.
Munkács lakossága most százezer felé tart, ennek durván ötöde még magyar.
Itt mindenki nyelveket beszél, legalábbis ért, nemzetiségi uszulásnak nemigen van nyoma, ez nem olyan hely, itt nem volt szokásban, ezt úgy kellett ide behozni mindig.
Nyelvújítás
A határesetek mellett kedves társasági téma errefelé a megújuló ukrán nyelvezet. Persze nem csupán errefelé van így, Szlovákiában vagy Horvátországban is ilyes a helyzet, a frissen föltámadt államok, államocskák kapkodva igyekeznek létjogosultságuk nyelvi megalapozottságát is bebizonyítani.
Az ukránok — ha nem tévedek — az elmúlt évtizedekben hiányzó szókészletüket gond nélkül pótolták az orosz nyelvből átvett kifejezésekkel. Ma már nem így van.
Külön tanszékek, egész karok, egyetemek foglalkoznak a hiányzó ukrán szavak kitermelésével.
Íme e tudós szorgoskodás néhány gyümölcse:
A liftet például minden ukrán orosz nevén illette eddig, ami így hangzik: lift. Ma már az igaz ukrán ember nem holmi liftnek, hanem mizspoverhovij dratotyág-nak fülkéjébe száll be, ha fönn vagy lenn akad dolga. Átvehetnénk mi is, mennyivel nemzetibben hangzana a kozmopolia lift-nél: emeletközi drótvonta.
Az esernyőt is orosz néven illették Ukrajnában eddig, de most már nem paraszolka nyílik ki erre a fej fölé, hanem rozscsepilka vagyis széjjelcsipeszelő.
A nőgyógyász eddig azt hihette magáról, hogy ő ginyekológ. Moszkvában lehet, hogy az ma is, de itt a búvár, vagyis vodoláz analógiájára megalkottatott az ukrán megfelelő: pihvoláz, vagyis vaginabúvár, amit persze fordíthatnánk még egyszerűbben is.
Végül a fogamzásgátlás egyik leghagyományosabb kellékét eddig az orosz gondom szóval kérték a boltban. Mostantól nácuculynyik a praktikus alkalmatosság neve, tehát becumizóka.