Tokaszalonna

Dr. M. Börös Aladár mérnök-közgaszdász a konyhában ült és evett.

Hajnali négy óra volt.

Szalonnát evett az igazgató, mert beosztására nézve az volt, hét osztály tartozott alája és vagy harminc alosztály. Baconszalonnát evett M. Börös doktor, mert kandidátus is volt, és téliszalámit, felkarikázott bagettel és édeskés, gyönge csemege uborkát.

Egyedül ült a konyhában, saját, szép lakásának tágas konyhájában hajnali négy órakor, amikor ezeket ette. Jó volt a bacon, jó volt a szalámi is, a kandidátus mégis csak egy-egy falatot harapott, inkább csak piszkált, szomorúan és másra vágyva.

Nem ezeket szerette volna enni, hanem tokaszalonnát, csakis azt.

Tokaszalonnára vágyott, tokaszalonnára irgalmatlanul. Rengeteg zúzott fokhagymával elkevert csípős, borsos pirospaprikahéjba burkolt hófehér, vajpuha, kicsinyt ikrás tokaszalonnára, friss kenyérrel és csípős, savanyú almapaprikával. Sőt cseresznyepaprikával. Macskapöcsével. Meg persze lila hagymával. Erre vágyott M. Börös Aladár azon az éjjelen.

Olyan tokaszalonnára vágyott, amit nem is igen lehet kapni a piacon, amit az embernek magának kell elkészítenie, s amihez a tokát csak disznótorból lehet kinyerni közvetlenül. Olyan tokaszalonnára vágyott, amit apja csinált egykoron, míg élt.

Mert az öreg, Börös Lajos mérnök ehhez szinte mindhalálig ragaszkodott, a tokaszalonnához. Már túl volt két infarktuson, már cudar cukra volt, már bejelentkezett a rák is, de az öreg kéthavonta akkor is megjelent egy jókora, friss tokával.

Már régen nem ivott semmi rövidet az öreg, már a sörrel is felhagyott, már vörösborból is csak napi két decit ivott, már tűrte, hogy a konyhából eltűnjön a zsír, hogy a pörkölthöz a hagyma olajon piruljon, és a jó faggyús birkahús helyett pulykamelldarabokból készüljön az, már megette a müzlit is szegény — de a tokaszalonnából akkor sem engedett. Mindig tudott szerezni tokaszalonnát, olyankor is, amikor nem volt ideje a tornak. Aladár sose kérdezte meg, honnan szerzi a tokaszalonnát az öreg, nem kérdezte meg ezt se, titok maradt ez is, amelyet Farkasrét sáros földje fed.

A szalonnát aztán az öreg maga főzte, fokhagymás, babéros, sós, borsos vízben, maga kutyulta össze a paprikás, fokhagymás, fűszeres kulimászt, amit aztán a dermedt főtt zsiradékra kent, s aztán maga ette a tokaszalonnát napokon át, maga vágott, csippentett le egy-egy kis darabot belőle, ha úgy szottyant, ha jó kedve volt, és különösen akkor, ha rossz.

Erre a tokaszalonnára vágyott akkor éjjel dr. M. Börös Aladár, miközben a téliszalámit ette, és nem tudott aludni.

Fél tizenkettőkor feküdt le, szép, ifjú asszonya mellé, aki akkor már aludt rég, s elnyomta az álom Aladárt is hamar, de kettő körül fölriadt, és nem tudott visszaaludni többé. Olvasni nem akart, mert akkor fölébresztette volna asszonyát, feküdt hát csak a sötétben, és nem tudott másra gondolni, csak a két öregre, a két ötven-egynehány éves „öreg” szakira, nem tudott gondolni másra, csak rájuk: a Gerelyes Bandi bácsira és a Tóth Jóskára, akiket neki kell kirúgnia másnap.

— Miért? — kérdezte, mikor az elnök, Káplár Dezső a verdiktet közölte vele.

— Mert nem tudnak nyelveket.

— Na és? Eddig se tudtak. Jól csinálják, amit csinálnak.

— Majd csinálja más jól.

— Én nem rúgom ki őket.

— Akkor te leszel kirúgva.

Dr. M. Börös Aladár, aki harmincegy éves volt, elgondolkozva nézte huszonnyolc éves főnökét, aki havi kétmilliót kap kézhez, és olyan rendíthetetlenül, magabiztossággal és olyan szervesen ül harminc négyzetméteres szürke műanyag irodájában a hatalmas Van Gogh- másolat alatt, a gondosan komponált komputer-fax-telefon rekvizítumrendszer közepette, mint egy püspök a dolgozószobájában a Mária Terézia-korabeli, bőrmappákkal, feszületekkel, gyertyatartókkal, csengettyűkkel, bárkaszerű itatóspárnákkal megrakott hatalmas íróasztal mögött.

Meleg, szinte szomorú, nagy barna szeme Kaplárnak rezzenéstelenül állta a nézést egy jó percen át.

— Úgy tudom, téged a Tóth hozott ide — mondta M. Börös rekedten.

— Korrekt az info — bólintott Kaplár. — Ő hozott ide engem, te pedig ki fogod holnap rúgni innen. Ez van, Alikám. Megmondta a német tavaly, hogy egy éve van mindenkinek nyelvvizsgát szerezni. Holnap jár le az egy év. Ez már nem a Vörös Lobogó. Ez már a londoni szín, Alikám. …mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást…

Dr. M. Börös Aladár mérnök-közgazdász a konyhában ült és evett.

Hajnali négy óra volt.

Akkor is négy volt, amikor — sok évvel előbb — valami buliból a tokaszalonnára ért haza.

A diploma után rengeteg buli volt, ráadásul egyszerre három nő is futott, alig állt már a lábán M. Börös, pedig akkor még sokat bírt, mit sokat, rengeteget, apjától bivalyerős alkatot örökölt, de akkor már nagyon kivolt, aznap éjjel ráadásul valahol, akkor se tudta hol, kinél, egy úszómedencében fogadásból megivott egy slukkra egy francia pezsgőt, sajgott a feje, alig vonszolta magát, mikor hazaért, és látta, hogy a konyhában ég a villany.

Az öreg egy szál gatyában a konyhaasztalnál ült odakünn, és tokaszalonnát evett, kenyérrel, hagymával.

— Mi van, Öreg? — csuklott rá Aladár, miközben dobálta le a ruhákat magáról.

— Tokaszalonna. Kérsz?

— Kér a franc. Mi baj van?

— Semmi.

— Mi baj van, a büdös életbe!? — rivallt rá a fiú, mert azt azért látta, hogy baj van.

— Kirúgtak.

— Miért?

— Mert nem tudok nyelveket.

Aladár káromkodott egyet.

— Harminchét év ennyit ér — emelt föl hegyes vadászbicskája hegyére tűzve egy jókora tokaszalonna-katonát az öreg, majd szakáll övezte szájába helyezte szépen azt. Kenyeret harapott hozzá, egy laska lila hagymát, aztán beteg lett és meghalt.

Hét év telt el azóta, és M. Börös Aladárnak nem jutott eszébe a tokaszalonna soha.

Most ott ült a konyhaasztalnál, persze nem az Öreg tíz centi vastag, jó méter széles, két méter hosszú, tölgydeszkából enkézzel barkácsolt ormótlan és gyönyörű és szövevényes históriával is bíró konyhaasztalánál, hanem az illő asztalnál ült Aladár, és persze nem tokaszalonnát evett, hanem téliszalámit, mert tokaszalonnája nem volt, arra csak vágyott, vágyott nagyon, irgalmatlanul, és érezte már, amint szétolvad szájában a vajpuha hús, facsarta orrát a finom fokhagymaszag, csípte pofáját a durván őrölt borssal gondosan elkevert méregerős pirospaprika, amiért az öreg minden évben maga utazott le Bajára.

Aztán másnap fél kilenckor M. Börös Aladár bement, lehallgatta az üzeneteket, megnézte a méleket, átfutotta a lapok főbb híreit a neten, majd kilenckor fölvette a telefont, és kiszólt a titkárnőnek:

Andrea, drága, tíz órára Gerelyes és Tóth urakat kéretem. Köszi, puszi, csocsi.