Városképek

Futás

A vasárnap délelőtt szórakozottan bóklászó polgár hirtelen megütközik. Beleütközik szalagba vagy valami keresztbe álló autóba, emberbe, rendőrbe, de inkább rendezőbe, őrző-védőbe, szendvicsasztalba, felgyűrt, benzingőzt pöfögő kocsisorba, Őrjöngő sofőrökbe.

Futnak. Futnak már megint.

Már megint végigfut pár száz eszement a városon, megbénítva annak életét.

Utálom a futást. Nem a futókat, a futást.

Nincsen értelme semmi, nevetséges és szánalmas és egészségtelen dolog — de hát istenem: fusson, aki futni akar.

De miért más kárára fut?

És miért a betonon? Miért nem fut gyepen, salakon, homokon, vízen. A beton szétveri a lábát, a térdét, mindenét. Tudom, fociztam betonon. Miért nem futnak a Szigeten, a Népligetben, a János-hegyen, miért nem futnak a francba el. Milyen jogon okoznak bosszúságot polgártársaiknak, milyen jogon pocsékolják másnak a benzinjét, milyen jogon okozzák, hogy az ember csak akkor érkezzen föl a nagymamához, amikor már a leves kihűlt.

Miért futnak bele a futók másnak az életébe?

 
Rap

Vasárnap délután kilép az ember az utcára, és mellbe vágja valami. Valami légnyomásszerű, ütemes, nyomasztó dübörg.

A Margitszigeten rapelnek megint.

A Duna partján aztán már elviselhetetlen a dolog, a házak visszaverik a rapet, ezt a monoton, csak kábítószerrel fogyasztható ezredvégi végterméket, amely olyan — egyébként persze derék — ifjaknak való, akik még nem tapasztalták meg, hogy a világban rengeteg a baj, akiknek nincsen még bajuk elég, ezért csinálnak maguknak valami kellemetlent, valami bajosat, valami elviselhetetlent. Például rapet.

Nem baj az, hadd csinálják, még tán valami nyelvi készséget is fejleszt, bár nem oly nagy dolog, zenei műveltség, képzettség, tehetség nem kell hozzá, legfeljebb némi ritmusérzék, annyi, mint a dadogáshoz vagy a csukláshoz, de nem baj az, hadd csinálják, ők is, akár a futók, de ne kényszerítsék rá rapüket arra, akinek már volt baja más.

 
A Pozsonyi út prolijai

Környékünkön, az utcákon hetek-hónapok óta emberek szorgoskodnak, akikről első látásra lerí, hogy nem helybéliek.

Jól ismerem őket. Azt persze meg kellett kérdeznem, honnan jöttek — Miskolcról és környékéről —, de a többit tudtam, hisz láttam őket falun, ismerem őket „otthonról”, ahonnan jöttek, a faluból, ahol nincsen munka, nincsen pénz, nincsen semmi se.

Tudom, hogy folyik az efféle árokásás, van a kábeltársaság ugye, az kiadja a munkát egy alvállalkozónak, aki továbbadja azt másik háromnak, az a három aztán további alvállalkozókat bíz meg, a miskolciakat alighanem már a hatodik lépcsőben lévő alvállalkozó fogadta föl, szegények soha nem látják át, hogy ki itt a főnök valójában, annyi van belőlük, hol egyik téblából közöttük, és persze hordja le őket, hol a másik teszi ezt, hol a harmadik, van úgy, hogy három öltönyös, farmeröltönyös is nézi egyszerre, amint egy darab borsodi ember légkalapácsol.

Az órabér két-háromszáz forint között mozoghat, a munkaidő tíz óra, de lehet, hogy tizenkettő, és szombat-vasárnap is bonthatja az aszfaltot, aki akarja.

Papír nemigen zörög a pénz mellé, a hatodik alvállalkozók általában zsebből fizetnek, ha fizetnek, de fizetnek, igaz, mindig késve, ha hétfőre ígérik, akkor péntek lesz belőle, ha péntekre, akkor jó, ha kedden kiszáll a kopott kocsiból a hatodik alvállalkozó, és a Pozsonyi út és a Katona József utca sarkán előszedi végre a gyűrött pénzköteget, miközben a körötte gyülekezők arcába átható acetonpárát lehel.

A városépítők lakhelye általában újpalotai vagy józsefvárosi bérlemény, négyüknek, nyolcuknak jut egy-egy két-háromszobás lakás, elférnek kényelmesen. Robur, lerobbant Mercedes kisbusz hozza-viszi őket. Kosztjuk alapja az otthonról hozott pakkból kerül — a munkahelyi ebédeztetés bolsevik csökevényként töröltetett el e honban.

Akinek fogytán a hazai kiürült a kamra, régen volt ölés, és milyen messze még a december —, az a Holtán utcai hentesnél kap be délelőtt harminc deka parizert, esetleg valami húsosabb szalonnát, három vaskos szelet friss, puha kényérrel.

Kocsmázásról nemigen lehet szó, a pesti kocsma elvinné a pénzt, legfeljebb otthoni demizsonból lehet este kortyolgatni párat. Persze minden csapatban van néhány renitens — Hejőcsabán, Perecesen, vagy az avasi lakótelepen mindig hamuszürke egy-egy otthon hagyott asszonynak az arca.

De a többség hazaviszi persze a pénzt hetente.

Szükség is van arra, november után nem lesz munka semmi, legfeljebb némi hólapátolás.

Ássák az árkot Újlipóciában a borsodi emberek — ha lendületben a város, úgy az nekik köszönhető.

 
Állatvédelem

Ügetek a kutyával a kijelölt hely felé. Szemben öreg, szakadt szivar közelít, pórázon valami csomót vonszol maga mögött. Közelebb érvén, látom, hogy a csomó egy orrán, száján, hátán, hasán görgő pincsikutya, akit gazdája nyakánál fogva vonszol maga után a porban.

Szólásra nyitnám szájamat, de lekéstem.

Egy borsodi lapátos üvöltve ugrik ki a gödörből:

— Nem szégyelli magát, maga vén hülye. Hát hogy teheti ezt meg a kutyával!

Az öreg hökkenten szabadkozik:

— Tizenhat éves, nem tud járni már.

— Akkor vegye ölbe, maga szarházi, vagy adja ide, majd mi agyonütjük a lapáttal.

Az öreg fölveszi a lógó nyelvű, tágra nyílt szemű kutyát, és morogva csattog el.

 
Jó kutya

A kutyafuttatóban kedves kislány közelít. Kabátja alól, mellén apró kutyafej kandikál.

Megállok, megcirógatom a kiskutyát, mondom, ritka helyes kiskutya. Milyen fajta?

— Yorkshire terrier — villan rám a lány szeme.

— Igen? — bólintok —, ebből a helyes kiskutyából lesz az a csapott fejű, résszemű, kutyára alig emlékeztető, ember által kitenyésztett förmedvény, aki majd az én kutyám pofájába mélyeszti ordas fogait, és addig el nem ereszti, amíg agyon nem verem, meg nem fojtom, véres péppé nem verem ezt a szegény kicsi, helyes kutyut — cirógatom meg kandikáló buksi fejecskét.

Aztán megyünk tovább.

Van még pár hónapunk.