Lábasok

Szinte hallom lelki füleimmel, amint néhány olvasó azt dörmögi most: fogadjunk, hogy a vége az lesz, hogy nincsen jobb a belül zománcos, kívül piros, egyszerű, hagyományos lábasnál.

Majd meglátjuk.

Bonyolult dolog a lábas is. Hogy milyen legyen.

Minálunk, előző életemben alumíniumlábasok is szolgáltak szép számmal. Új életemben azt mondták, hogy az nem jó, mert rákot csinál, mire én fölháborodva kezdtem mondani, hogy meg vagytok ti őrülve, mi harminc évig használtunk alumíniumlábasokat és…

És most nincsenek alumíniumlábasaink.

Nem is jó az, vékony a fala, a jó lábosnak pedig vastagnak kell lennie mindenekelőtt, hogy ne kapjon oda, mi benne van, és hogy lassan az étel kellő lassúsággal készüljön el, mert úgy lesz jó, ha lassan fő — a hirtelen dolgokat leszámítva, persze.

Így aztán az igazi lábos az öntöttvas lábas. Aki tudja, tudja, hogy a boldogult időkben a boldogult Csehszlovákiában és a még boldogultabb Szovjetunióban lehetett potom pénzért egészen kiváló öntöttvas lábosokhoz jutni, de a béketáborral együtt bealkonyult a népi demokratikus öntöttvasnak is.

Mindazon által a kapitalizmusban sem ismeretlen az öntöttvas edény, csak éppen az ára az, amely a fejlődő országokban használatát bajossá teszi, s amely ráébreszti a konyhai embert az öntöttvas alkalmatosságok fogyatékosságára is — hogy ugyanis azok bidva nehezek, nagyobb darabok mosogatása egész embert kíván, asszonyok, lányok nem is igen szeretik, ha egy komolyabb öntöttvas edény kibukik a kézből, akkor bizony örülni lehet, ha csak egy négyzetméternyi hidegburkolat törik szilánkosan, és nem a lábfej.

Manapság a rozsdamentes acél eszközöknek van kora, ez következik a győzedelmes társadalmi berendezkedés természetéből, tíz-tizenöt évenként néhány milliárd háztartásban lecseréltetik a teljes edényparkot — általában valami tudományos eredményre való hivatkozással, mert a tudósok is csak a piacból élnek.

Húsz éve például rábeszélték a népeket a teflonra, mondván, hogy abban zsiradék nélkül lehet főzni, és az nagyon jó, mert a zsiradéktól hamar meghalunk, mára viszont kiderült, hogy a teflontól halunk meg, viszont a zsiradékra a szervezetnek múlhatatlanul szüksége van.

Mindazon által a teflon tényleg nem jó, előbb-utóbb szépen lekopik, lerohad róla a titokzatos bevonat, és belefő a kosztba.

Ezért — bár nyilván pár év múlva arról is kiderül majd, hogy halálos ártalmakkal fenyeget alkalmazása — pár éve a falusi kocsmában egy derék cigányembertől vettünk egy hatdarabos rozsdamentes acélból készült, a nyeles kislábastól a serpenyőn át a levesesfazékig ívelő, üvegfedős, tetszetős készletet. Húszezret kért a becsületes arcú vándororgazda, végül tízezerért megkaptuk a dobozt, s még egy bónusklumpát is hozzá.

Azóta is elég jól szolgálnak a lábasok, de azért már mutatkoznak rajtuk a fáradtság jelei: egy födő már bevégezte a kövön, egy fogófül pedig helyrehozhatatlanul meglazult.

Hiába, ez sem az igazi.

Az igazi lábosnak lehetőleg minél kevesebb olyan alkatrésze van, ami elromolhat, leeshet, meglazulhat, letörhet.

Vannak lábasok, például, amelyeknek tetején hőmérő is mutatja, milyen idő járja odabenn. Az ilyen hőmérő remek dolog, csak egy baja van. Nem bírja a hőt. Az ilyen lábas kocsonya dermesztésére alkalmas leginkább.

Hiába, no, akárhogy kerülgetjük a dolgot, a legjobb lábas mégiscsak a régi jó, kívül piros, bévül zománcos, hagyományos lábas, az nem romlik el, annak füle nem lefeg soha, abban az étel nem kap oda, ha teszünk alá tétet és odafigyelünk. Erről a lábasról legfeljebb a zománc pattogozhat le. Istenem, akkor kell venni egy másikat.

Különben is: a legjobb lábosban is lehet főzni rosszat.

Bächer Iván