Staféta-kantáták

Egy partitúra akadt kezembe. Nem is akármilyen zenemű, nem valami kis dalocska vagy könnyebb zongoradarab, hanem egy nagyzenekarra, hatalmas kórusra és három szólistára méretezett oratórium vaskos kottája fekszik asztalomon néhány napja.

Mindenekelőtt a szöveget — jeles magyar költőnk ihletett verset — tanulmányoztam át, aztán — mivel beleszületés folyományaként kaptam némi zenei nevelést, és zongora is feketéllik a hallban — átpöntyögtem a hangokat is, próbálgattam, kóstolgattam a jeles zenepedagógus, karmester által komponált zenét.

A művel való első, felületes ismerkedés után is bizton állíthatom: az új magyar zenemű döbbenetes. Mondhatnám: páratlan a maga nemében. Mondhatnám, ha nem leltem volna párjára. De leltem.

A mostani mű főhőse egy egykori magyar miniszterelnök, aki súlyos betegen, kórházi szobájában várja az elkerülhetetlen véget. A darab első részében a halálra készülő államférfit asszonya látogatja meg.

A megérkező hölgy imigyen szólítja urát:

— Ha röpke időre is, fölizzani hittel, maradt-e még parázs?

— Maradt annyi, amely testamentumot hagyni elég — válaszol az államférfi.

— Tudom, drágám, hogy szítod onnan is, ahonnan már nem lehet, szítod a reményt, mert múlásodban is a jövőnek adsz életet.

— A fájdalmas magyar jelenre, megváltói akarattal ezért tettem föl a sorsom.

Az asszony elköszön, s a haldokló ekként szól:

— …egy ifjút én is idevárok, látom őt fölékesítve a győzelem jelével.

Majd miután a folyosón léptek hallatszanak, így folytatódik a szöveg:

— Jöjj, kiválasztott fiú, gyere, fiam, hadd váltsak szót veled, földi időm nem vesztegethetem, egy percemért még kincses Erdély is kevés. Én már csak azzal beszélek, akinek súlyos sorsa van, csak az bírhat el országnyi terheket, az ország kicsi, teher nagysága határtalan.

És a fiút váró államférfi lelki szemei előtt felködlik egy történelmi újratemetés: „…látom a koporsókat magas ravatalokon, lakkozásuk friss derengésében állnak ott, főhajtva állnak ott ármányos elvesztőik is, akik gyászruha alatt még mindig pufajkát hordanak.”

A mű második részében a szólisták, a kórus és a zenekar előadják ama drámai beszédet, mit az ifjú mondott el a téren egykor, mégpedig szinte az egészet, és szó szerint idézve és dörgő kórusnyomatékokkal jelezve, hogy a fiatalember szavai a nép saját gondolativá és érezményivé váltak. A beszéd alatt a basszus a kivégzettek neveit skandálja konokul.

A harmadik részben ismét a kórházi szobában vagyunk, ahol a haldokló előtt Batthyány miniszterelnök képe rémlik föl:

 „… sötét felhőgálya úszik szememre, vezérevezőnél sorsához láncolva Batthyány Lajos ül, golyó szaggatta ingén inni jár a szél, édes Wiener-valcer (…) s mögötte evez a többi is, magyar miniszterelnökök, nyakukon kötél, szívükön golyó ütötte kráterek… Istenem.”

Mivel az 1849-es mártír és az 1958-as mártír között csak őket végezték ki a magyar kormányfők közül, a képzeletben felvonuló csapat tagjai nem lehetnek mások, mint Bárdossy László, Imrédy Béla, Sztójay Döme, Szálasi Ferenc.

És akkor megtörténik a találkozás.

„Istenem… mi ez a tenyeret keménnyé égető kézmeleg, életáram, mely átjár és megreszketteti szívemet… hát eljöttél, ne rettenj, te eljövendő… csak én hűlök ki, nem a fáklya, örökmécsmagvú stafétabot, melyet e fáradt, de bilincsnél is erősebb parolával kezedbe plántálok, melyet majd gyökereztetni fogsz a síromon, te büszke olimpikon, mert lesz idő, mikor te következel, akkor segítsd fölkelni és járni a népem, de ne csak erőt, ihletet is adj a feltámadáshoz, szíts honvágyat egy álom után húsevő ábrándok helyett, mentsd meg a balsorstól, hogy a nemzet ne süllyedjen el, emeld fel Tiborcaink, tartsd meg magyarnak, dúld szét a régi, bénító babonát, mert a széthúzás régi, kikezdhetetlen fátum, ősmagyar átok, és ajánld újra Boldogasszonyanyánk oltalmába az országot, régi nagy patrónánk, mert visszakérődző szájjal szétrágtuk a védőpalástot, nagy szükségben lévén így szólít meg hazánk. Kérjed, segéljen, hogy ebben az irdatlan sötétben eltaláljak hozzád a feltámadáshoz. Ámen.”

A mű áttanulmányozása után — bevallom — döbbenten ültem a zongoránál.

Ezt azért nem gondoltam volna.

Hogy a magyar ezredforduló még szülhet ily zeneművet.

Pár évtizeddel ezelőtt, akkor igen, akkor inkább lett volna elképzelhető ilyesmi, mit elképzelhető — kaptam észbe, és már léptem is az öröklött kottaszekrényhez, húztam le recsegő rolóját, és rövid kutakodás után ki is emeltem onnan egy poros partitúrát.

A kottában egy régi újságkivágás is lapult, a művet elemző korabeli kritika, amelyből szabadjon pár sort idéznem:

„K. P. eddigi legnagyobb alkotói sikere a Sztálin esküje című kantátája, amellyel méltán érdemelte ki a Kossuth-díjat. A Z. Z. versére készült kompozíció hatalmas, lenyűgöző témát választott: Sztálinnak Lenin temetésén tett esküjét. A téma a nagy zeneszerzőt nagy feladat elé állította: a temetés és az eskü képein keresztül érzékeltetnie kellett a szovjet nép nagy forradalmi múltját, a proletárdiktatúra megszilárdításáért és a szocializmus építéséért vívott hősi harcait, elszántságát, és nem utolsósorban — a gyászon keresztül is — azt a törhetetlen erőt és optimizmust, amely a szovjet népet Sztálin vezetése alatt új, fényes győzelmek útjára vitte.”

Újra a zongorához ültem, és átpöntyögtem ezt a művet is — megjegyzem, hogy könnyebben boldogultam.

Az utolsó, dübörgő B-dúr akkordok után sejtésemet igazolva láttam: rokon alkotásokról van szó. Példának okáért már az indításnál föltűnő a hasonlóság, hogy mindkét mű téli hangulat leírásával indul. A régebbi imigyen: Szakad a hó, kemény szelek kavarják ég s föld között a pusztító vihart. A későbbi opusz elején pedig az alábbi veretes sorok adják meg a mű alaphangulatát: Odakint a faggyal balzsamozó tél mindent kötszerfehér múmiapólyába tekert.

A két mű hasonlóságot mutat a tekintetben is, hogy a hatalomtól — és élettől — búcsúzó államférfi és a fiatal, életerős utód egyik esetben sem közönséges földi halandó, nem hivatalába meghatározott időre választolt tisztes polgár, hanem szakrális személy, akinek küldetése van, s ezt a küldetést valamely emberek feletti, isteni felsőségtől kapta.

Persze számos különbség is mutatkozik a két darab között.

Hogy mást ne mondjunk. A régebbi például sokkal rövidebb, alig negyedórás, míg a mostani egész estét betöltő.

Azt is meg kell mondanom, hogy az 1950-es opusz bizony jó zene. Magával ragadó, dallamos, tömör muzsika. Bárkit kérdeztem hetven éven felül, hogy emlékszik-e a műre, az öreg, karcos férfitorkokból szobában, kávéházban, villamosmegállóban azonnal fölszárnyalt a hullámzó, himnikus, diadalmas ének: „Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, örökbe hagyta ránk, tartsuk magasra, őrizzük meg tisztán a párttagság magasztos zászlaját.”

Hogy a mostani műben vannak-e hasonló slágerek, amelyeket majd ötven év múltán is őriz az emlékezet, azt még nem tudom megmondani.

De a művet december 12-én bemutatják a Zeneakadémián — utána talán okosabbak leszünk.