Kurzív

Egy névsor került a kezembe nemrégiben. Összeállítója magyar író, drámaíró volt egykoron, most pedig egy parlamenti párt vezéreként ténykedik. A névsor egy cikk függelékeként jelent meg, a cikk pedig a pártvezér által jegyzett hetilap mellékletében. Címe: A frankfurti zsarnokság.

A frankfurti könyvvásárról szól.

Mondandójának lényege, hogy a frankfurti könyvvásáron való magyar díszvendégeskedés nem egyéb, mint a magyar önfeladás és a magyar agónia része, a magyar irodalom holokausztja.

Frankfurtban — az író szóhasználatát idézve — a magyar irodalmat liberál-homoszexuális-hermafrodita-kozmopolita szerzők reprezentálják. Röviden: a zsidók. „Ha azt a néhány egykönyves díszgojt nem tolnák maguk előtt, akkor át lehetne festeni a cégért” írja cikke végén a szerző, és igaza alátámasztásaként felsorolja a könyvvásárra kijutott könyvek szerzőit, de nem azonos betűvel — egyes szerzők nevét gondosan kurzivált, tehát kicsinyt jobbra döntött betűkkel kiszedve.

Nem hiszem, hogy lenne olyan magyar író vagy olvasó, aki a frankfurti kiállításra kivonultatott könyvek és szerzők láttán, ne tudna mondani pár olyan könyvet és szerzőt, aki szerinte méltánytalanul maradt ki a seregszemléből, és nem hiszem, hogy lenne olyan, aki szíve szerint ne tudna kihúzni pár eposzt. Az efféle dolgoknak, névsoroknak, kitüntetéseknek, ösztöndíjaknak. miegymásoknak általában ilyen a természetük. Sértődés nélkül létezhetetlenek. De hát itt nem erről van szó.

Itt magyar írók származás szerint való kategorizálása történt.

Talán akadnak olvasók, akik tudják, hogy múltban is élő ember vagyok, mindenféle régi dolgot, levelet, hírlapot, dokumentet, kacatot összegyűjtők. Van névsorom is, régi, nem egy. Van egy olyan listám is, példának okáért, amelyet 1944 nyarán állítottak össze, és amely szintén írók neveit tartalmazza. Igaz, egyik név sincsen kurzívval szedve, pontosabban — ha képletesen értjük — mind kurziválva van.

Ezen lista azon írók neveit tartalmazza, akiknek könyvei indexre és zúzdába kerültek akkor. (Gyűjteményemben van egy fénykép is arról, amint a Magyar Sajtókamara elnöke, Kolozsvári Borcsa Mihály saját kezűleg dobja az őrlőkövek közé az első kötetet — Kiss József költeményeit.)

Ezen a régi listán vannak olyas külhoni szerzők, mint Ilja Ehrenburg, Lion Feuchtwanger, Sigmund Freud vagy Heinrich Heine, szerepelnek akkorra már elhalálozott magyar írók, például Bródy Sándor, Karinthy Frigyes, vagy a már említett Kiss József. Végül említsünk pár nevet a harmadik csoportba tartozó több száz név közül: Füst Milán, Karácsony Benő, Kemény Simon, Molnár Ferenc, Radnóti Miklós, Szerb Antal, Szép Ernő, Szomory Dezső, Zelk Zoltán vagy Zsolt Béla. E harmadik csoportba tartozó írók a lista összeállítása idején még éltek, legtöbbjüket tehát úgy kellett pár hónappal később megölni.

Érdekes, hogy a két írói lista, az 1944-es és az 1999-es között van átfedés. Például Zsolt Béla neve mindkét listán szerepel. Szabadjon idézni a pártvezért: ,,A sort Zsolt Béla könyve zárja, akinek Kilenc koffer című régi regényét feltétlenül ki kellett tenni ebbe a kirakatba, hogy a leg- militánsabb magyar zsidó író, a negyvenöt-negyvenhatban bosszúért lihegők egyik vezéralakja nehogy kimaradjon. Mert amelyik sor Balázs Bélával kezdődik, annak Zsolt Bélával kell végződnie.’’

Elgondolkodik az ember: mi lehet az oka, hogy a vezér ily engesztelhetetlen gyűlöli azt az írót, aki őneki igazán sokat nem tett keresztbe, hisz a szörnyű kínzások nyomán szerzett lelki és testi sebekbe hamar belehalt, és aki sok vizet a magyar irodalmi életben sem zavart, és nem zavar ma sem — a legújabb irodalmi lexikon első kiadásából ki is felejtették nevét.

Az ember, a bogarászó, olvasgató, diskurálgató ember, mint amilyen magam is lennék, gyanút fog, hogy talán Nagyvárad az ok, hiszen Zsolt Béla kálváriájának utolsó stációja a nagyváradi gettóból, a legnagyobb és legszörnyűbb magyarországi gettóból vette kezdetét és ugyanekkor — ha igaz — ebben a városban szolgált a vezér — váradi születésű — édesapja is.

Úgy halottam elébb, hogy a turulista újságírópapa, aki a vezérkari főnökségen szolgált, 1944-ben szeszgyárat és szép lakást kapott Váradon, viszont Mózes Teréz Váradi zsidók című, 1995-ben megjelent könyvének tanúsága szerint egy ugyanilyen nevezetű úr, a Kapisztrán téri csendőrszázad parancsnoka éppen nem kegyetlenkedésével tűnt ki, hanem az ellenkezőjével: a gettóba zsúfolt zsidóknak kincstári teherautókon szállított rendszeresen élelmiszert, vajat, túrót, kenyeret, s a gettó kiürítése után a városban bujkáló üldözötteket is életét kockáztatva segítette mindaddig, amíg — már mint katonaszökevény — el nem hagyta a várost.

Akár így volt, akár úgy, akár van a háttérben valami személyes elszámolnivaló, akár nincsen — Zsolt Bélának a legnagyobb bűne alighanem az, hogy pontossággal regisztrálta, például a Kilenc kofferben is, hol végződik az, ha bizonyos neveket kurziválni kezdenek. „Én láttam, amikor Minszk előtt az SS és a Todt-szervezet a földdel tett egyenlővé egy falut, mert a közelben a partizánok felrobbantották a vasúti sínt. Előszőr benzinnel megöntötték a házakat, aztán rájuk gyújtották. S amikor a lobogó tűzből és a fojtogató füstből menekültek az öregemberek, az asszonyok, a gyerekek, a kutyák — az értékes állatot már elhajtották — egy szálig lepuskázták őket. Aztán kezdődött a mámoros hullacsonkítás. Bajonettel, bicskával, a kasztrálás, a női keblek leszakítása, a gyerekfejek falhoz loccsantása — még a kutyák beleit is kiforgatták.” Minden végzet valahol kezdetét veszi, ugyibár. Errefelé, ha egyszer elkezdődik a polgárok származás szerinti osztályozása, akkor az előbb-utóbb népirtáshoz vezet. Ha egyszer elkezdődik, elkezdődhet a kurziválás, akkor a folyamat a váradi Dréher söröző pincéjében, a „pénzverdében” végződik, ahol megőrülésig kínozták magyar polgárokat, mielőtt a vagonba dobták volna őket.

Tehát errefelé, ha valaki megszavazza az első, majd a második, majd a harmadik zsidótörvényt, az nem mondhatja, hogy a végső megoldást ő már nem akarta volna, hogy az már mégiscsak túlzás. Nem. Auschwitz a numerus claususszal kezdődött. Ezért rögtön a kurziváláskor kell nemet mondani. Különösen most, amikor a kurziváló vezér pártját éppen megpróbálják szalonképessé tenni politológusok, hivatalnokok, magukat polgárinak vagy kereszténynek deklaráló hatalmasok, most kell nemet mondani, amikor a kurziváló vezér pártjának érdekében lobbiznak Európában kormánypárti politikusok, amikor a kurziváló vezér elvbarátai kerülnek a rádió és televízió vezető állásaiba, amikor az a vezér, aki az ezredfordulón a magyar írótársadalmat származás szerint osztja fel két csoportra, a Magyar Írók Szövetségének tagja lehet, mégpedig megbecsült, és amikor e vezér pártjának szellemiségét vállaló rádióműsorokat hallgat, és lapokat forgat Magyarország hivatalban lévő miniszterelnöke.

Most kell mondani nemet — már csak becsületből is.

Egyébként minden rosszban van valami jó, ahogy a zsidók mondják, még a szörnyűségből is fölbukkan mindig valami szép, valami mégis-emberi, még ebben a gyalázatos névsorban is találtam valamit, ami majdhogynem könnyekig meghatott. Természetesen nem tudhatom, hogy a felsorolt nevek közül vajon mindenki joggal van-e kurziválva, hogy vajon nem történt- e tévedés egyik vagy másik irányba esetleg, és persze ez nem is érdekes, kurziválás történt, s ezután másnak már jelentősége nincsen. De mégis két olyan nevet leltem a névsorban — lehet, hogy több is akad —, amely kurzívval volt szedve bár, de egészen bizonyosan nem származás okán, hanem érdemek elismeréseként. E két író munkásságával érdemelte ki a billogot.

Az egyik név viselője, aki vélhetően nem a felmenők származásával, hanem saját munkásságával, becsületével, tisztességével vívta ki a kurziválást, az a Magyar Köztársaság elnöke.

A másik bélyeges író pedig, egy történelmi család sarja, olyan történelmi magyar családé, amelynél történelmibbet nem sokat lelhetni. Az írót pár évvel ezelőtt e hasábokon megbántottam bárdolatlanul. Különösebben nem vagyok büszke erre, de bocsánatát se kérem — meglehetősen tűröm a büntetést, rossz pillanataimban úgy érzem, hogy az egész élet egy nagy büntetés, mégpedig megérdemelt. Mivel e lapot -— úgy hallottam — kezébe nem veszi azóta, s mivel — úgy hallom — most amúgy is egy meghalt apával küzd, s hogy az milyen, azt nem hallomásból tudom, ezért azt kérem, ha valaki találkozik vele, mondja meg neki, hogy jó érzés volt, nagyon jó, nevét e sorban kurziválva látni.