Visszaszokás

Eleinte nem értettem, miért néz rám mindenki furcsán az utcán. Aztán városi emlékeim ködgomolyából kipattant hirtelen a felismerés — itt nem szokás minden szembejövőnek köszönni.

Visszaszokni nehéz.

Május eleje óta falun élek, most visszacihelődtem, és csudálkozom, hogy itt kékek a buszok. Mintha idegen ország idegen városába keveredtem volna — úgy érzem magam. Mint amikor a Wekerle-telepről először kellett a Cukor utcába eltalálnom egyedül.

Ami a legszembeszökőbb az — csak ismételni lehet — a kosz.

Azt hiszem, a pesti szem hozzászokott már a mocsokhoz. A falusi szemet jobban böki a szemét. Elképesztő, hogy milyen ótvarmocskos ez a város, szülővárosom, Budapest.

Pedig éppen most falun se volt kristálytiszta a lég — bejött a gáz, feltúrták az utakat, amelyek a főutca kivételével jobbadán földesek amúgy is, de most már földes lett a fő is, mikor esett, egy merő dagonya lett minden út, ha pedig fölszáradt, a legkisebb szellő is a szoba minden zugába bekavarta a port, de az por volt legalább, csak por.

Itt meg a por csak alapozása a mindent elborító elegyes városi kosznak.

Látom, itt, szűkebb pátriámban, Újlipóciában is vezettek valamit, gondosan fölbontva az aszfalt megint, fölbontva, túrva-dúlva minden, éppen úgy, mint volt tavasszal, télen és az elmúlt nyáron is, mint az eszelősök, úgy bontogatják az aszfaltot itt újra és újra föl, most már legalább vissza sem csinálják, és igazuk is van, minek? A kutya is szívesebben végzi a dolgát a homokban.

A por persze csak masszív alapozás, amire aztán szépen ráépül, kövül a többi, a törmelék, a sitt, a hordalék, a sár, a lom, a kacat, ócska vezetékek gomolyognak emitt, hatalmas papírhegy foszlik ott, az úton nejlonok tucatjait görgeti a szél, és ezt az egészet, ezt a gondosan kitervelt és fölépített szemétdombot, amit székesfővárosnak neveztek egykor, erre az egészre a szorgos kutyahad teszi föl a koronát akkurátusán.

Magam is megyek persze a kutyával, első napon nem is háromszor, mint rendesen, falun önjáró volt a kutya, májusban kinyitottuk a ház ajtaját és szeptember végén becsuktuk, közben a kutya akkor ment ki, jött be, amikor akart, hát most vissza kell állnia neki is, első nap négyszer-ötször kell mennünk ezért, falun persze nejlonzacsit se kellett a zsebbe gyűrnöm, de a második nap reggelén már automatikusan csinálom ezt is.

Megy a menés lassan újra. Battyogunk a Dunának a szeméthegyek között.

Hohó, de nem mind szemét az. Például ez a sárga műanyag szalag, amivel a teret kerítették a vizesek, gázosok, ni csak, egy egész tekercs hever belőle, nem kell senkinek, pedig ki tudja, mire lehet jó még, akárcsak ez a pár kidobált vascső, hát az ilyent kidobni vétek, bármikor szükség lehet egy vascsőre, pláne ilyen jóra, a két jókora csavarnál már habozás nélkül hajolok le, régen volt két ilyen remek csavarom.

Egy kapualjban betonkeverőre leszek figyelmes, megállók, igen jó betonkeverőnek érződik, ütött-kopott ugyan, de rendkívül masszív, látszik, hogy sokat használták, mert sokat lehetett használni, mert sokat bír, mert nagyon jó kis betonkeverő, itt áll, és senki sem vigyázza, nem kell senkinek talán, érdekes, igaz, hogy nekem sem kell most betonkeverő éppen, speciel most nem építkezünk, de aki tudja, az tudja, hogy házban, házon, ház körül mindig van valami bütykölni, pótolni, építeni, betonozni való, egy betonkeverő sosem árt, különösen egy ilyen erős, stabil és nagy betonkeverő.

A folyam partján konstatálom, hogy alacsony a víz, le lehet menni a kövek közé, hm, ilyen kőből is kéne pár tucat, minálunk falun csak agyag, föld s homok van, ilyen kőből lehetne csinálni egy jó kis kerti kemencét, majd el ne felejtsek minden lemenetelkor berakni a kocsiba egy-egy követ, lehetőleg észrevétlenül, mert kidobnak különben kövestül biztosan.

A kövek között persze itt is a szemét az úr, de ezt majd lemossa a víz legalább, hoppá, ez nem is szemét, ami itt a vízen leng, ez a fehér, hát ez bizony egy kiskutya, pfuj, Dorisz, menj el onnan! Ez egy kis vízi kutya, fölpuffadva szépen, fejét a vízbe fúrva, mintha inna, négy lábát szétvetve ringatózik, foxi lehetett, kedves, fehér, vékony, piros nyakörv mélyed puffadó nyakába, alighanem női kéz tette föl szegényre, ezúton is üzenem, hogy aki a Szent István park környékén elvesztett egy fehér kiskutyát piros nyakörvvel, az ne keresse már tovább, viszont a következőre jobban vigyázzon.

Persze mifelénk az ilyet el illik ásni, no de hát hol kapok én itt egy ásót, nincsen itt még egy rossz ásó sem, nem hogy egy jó ásó, persze mit tudtok ti városi népek arról, hogy mi az, hogy ásó, amilyent az ember szerzett egykoron, mert falusi ember nem vesz semmit, a falusi ember szerez, ásót is szerzett valamikor régen, mert az igazi ásó az régi, egy új ásó nem is lehet jó, az igazi ásó már sokszor lett kikalapálva, köszörülve, az már úgy áll gazdája kezéhez, mint egy derék jószág, egy ilyen ásó szinte magától ás.

Battyogok a városban, a rengeteg ember között, és meglepetten konstatálom, hogy egyiket sem ismerem. Itt vagyok városomban, ahol születtem, ahol negyvenkét évet leéltem, és nem ismerek senkit, csupa idegen arc néz el mellettem, csupa idegen, közönyös, és — mi tagadás —nem éppen jó arc.

Itt mindenki magabiztos, blazírt pofával siet, rohan, és feszt telefonoz, mindenki tudja, mit akar, mind úgy tesz, mintha csak lenne valami értelme ennek az egésznek.

És senkin sincs egy normális munkásruha.

Azért az jólesik, az segít az akklimatizálódásban, hogy a zöldséges kislány és az üvegdiszkontos megkérdi, hol jártam ilyen sokáig, ez utóbbi el is panaszolja azonnal, hogy épp tíz perce rabolták ki éppen, bejött két fiú, és ő rögtön tudta, hogy meg fogják lopni, de hiába igyekezett, nem tudott tenni ellene, briftasnija, húszezer forintja, bankkártyája bánja, hogy e városba vetette a sors, ráadásul a Körúton lakik szegény, és alig aludt a hét végén, mert egy sarokkal tőlük robbant a menetrend szerinti bomba.

Falun a bűn is másként működik, ott az is rendben. Pontosan érezhetni, tudni előre, mikor köszönt be újra, mikor aktivizálódik a három potenciális elkövető, persze nagy csínyre nem képesek ők, kisebb garázdaság, lopás után vonulnak másfél, két évre be, aztán onnan kijőve pár hónapig szolidan élnek közöttünk, aztán lassan nekilendülnek megint, de ez az egész szépen, rendesen, átláthatón és kiszámíthatón megy, ahogy váltják egymást az évszakok.

Egy dolog egy falun és városon: a sok szegény.

Híven strázsál szokott őrhelyén az összes koldusom, a bolt előtt a csendes és szerény fiú új, tiszta, sőt vasalt ingben tartja kezében a lapot, a Mekdodó előtti, aki főnöknek szólít tapsolva minden arra járót, szorgosan ténykedik, a parton a kopasz bőrruhás békésen alszik a lépcsőn reggelente, és ott van a többi is mind a helyén.

Falun, épp elutazásom előtt vizitáltam egy asszonynál, aki két gyerekkel egy házromban él, villanya, vezetékes vize, de még kútja sincs, nincsen tűzifája se semmi, hiába minden járadék, segély, az adósságokból kilábalni nem bír, nem elég ügyes, életrevaló, mások kevesebből is eltengődnek valahogy, ez közös falun, városon, hogy aki nem erős, nem ügyes, az elbukik menthetetlenül.