„A képzavar csodálatos képződmény”

Abból az alkalomból beszélgettünk, hogy Parti Nagy Lajos kapta a Városmajor 48 Alapítvány hetedik életműdíját. A korábbi díjazottak Spiró György, Végel László, Rakovszky Zsuzsa, Nádasdy Ádám, Tolnai Ottó és Garaczi László. Egy Tandori-kiállítás terében voltunk az Art Departmentben, a címe A feltételes megálló. „Tandori költői terébe átlépve számolódnak fel a műfaji határok irodalom, képzőművészet és építészet között” – írják a készítői a kiállításról, amely megidézi a Keszthely 81 projektet is, Rajk Lászlóék meg nem valósult városfejlesztési tervét.

 
– Mit szóltál a kiállításhoz?

– Nagyon izgalmasak ezek a finom kapcsolódások, például Rajk és Tandori között. Pláne A feltételes megálló című 1983-as fontos és nagyszerű könyv kontextusában.

– Neked mi a legfontosabb Tandoriból?

– Mintha az utódok mind, így vagy úgy Tandori köpönyegéből bújtak volna ki, és mégis utánozhatatlan. Nem akar az lenni, hanem az. Tudja a legtöbbet, amit író tudhat: szemrebbenés nélkül mer unalmas lenni. A hetvenötödik születésnapjára írtam az Állóbüfé című verset. Mottója két szonett, egy Tandori- és egy saját.

– „Ki egymagad vagy nálad tandoribb”, írtad a hatvanadikra. És 2013-ban a hetvenötödikre, többek közt ezt: „Rabok legyünk, avagy.”

– Nem tudsz olyan opust találni ebben az óriási életműben, amiben valami újra és újra meg ne hökkentene. Persze aki végigolvasta Tandori minden sorát, az talán csak Márton Laci. De nem, még ő sem. Egy ismerős katedrális tele váratlan, csodás zugokkal, titkos részletekkel.

– Amikor indultál, mennyire figyeltél rá?

– Az első kötetei, a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása idején, 1968-ban, illetve 1973-ban még nem. Ahogy Petrire vagy Tolnai Ottóra, rá is a 70-es évek második felében figyeltem föl, miként Esterházyra és Nádasra. Mikor már a Jelenkor folyóiratnál dolgoztam, végképp dőlt rám a kortárs irodalom.

– Itt van a kezemben az összegyűjtött verseid majd nyolcszáz oldalas kötete, a hetvenedik születésnapodra jelent meg 2023-ban. Az első három kötet, az Angyalstop, a Csuklógyakorlat és a Szódalovaglás a rendszerváltás előtti verseidet tartalmazza. Mikor a díjat decemberben átadtuk neked, Csáki Judit azt írta a laudációjában (megjelent a Literán 2024. dec. 13-án), hogy a Szódalovaglás kötetnél figyelt föl rád, mégpedig arra, hogy „a költő úgy rontja a nyelvet, hogy javítja, azzal, hogy az elkoptatott jelentések egy kis ficam révén fölfénylenek”. Ezt honnan tanultad? Nem tudok költőelődöt mondani. Kapcsolódik a költészeted az egész magyar költészeti hagyományhoz, Arany, Ady, Kosztolányi, József Attila és így tovább. De a különös hozzáállás a nyelvhez, ez alkati dolog? Hogy találtál rá?

– A rövid válasz, hogy tudja a fene. Nem rátaláltam, hanem rém lassan rájöttem, hogy nekem kézre áll ez a ruha, azaz inkább jelmez, ez nem lötyög rajtam. Hogy kézre áll ez a nyelviség, isten áldja a képzavart. Egy másik irány a küldetéses-látomásos népnemzeti költészet lehetett volna, aminek a 70-es években erős húzása volt, Nagy László és Juhász Ferenc a magyar költészet élvonalába tartozott és tartozik, lenyűgöztek engem is. De valahogy ez nekem mégsem állt jól. A humor, az irónia maszkja mögül jobban lehetett alanyi költészetet csinálni, mert az ember elbújtathatta a szövegben az alanyt.

– Nem volt mintája annak, amit elkezdtél?

– Eszemben sincs hasonlítgatni magam, de Weöresnek mi volt a mintája? Különben meg rengeteg minta van, mindenki minta. Rám akkor az avantgárd, főleg Kassák nagy hatással volt. Meg Morgensterntől Karinthyn, Örkényen át Hašekig sokan. Rájöttem arra az evidenciára, hogy a nyelv az anyagom. De tudom-e úgy gyámbászni, ahogy szeretném? Hiszen az anyag is játszik velem, nemcsak én vele. Mikor az első kötetem megjelent, s a kritikusok erről, a nyelvközpontúságról írni kezdtek, eléggé meg is erősített ebben. A Csuklógyakorlat kötet nagyrészt ennek volt a tanulmányi terepe, hogy utána a Szódalovaglás kibontsa, mi ez a versnyelv, ha tetszik, nyelvhús, és mennyire működik.

– Aztán a 90-es évek elején kevés verset írtál. Azért, mert elkezdtél prózát írni, vagy azért, mert már nem akartad ezt a versnyelvet folytatni?

– Azt gondoltam, vagy elkezdem ismételni magamat, vagy, mivel olyan rövid az élet, kipróbálok egy másik műnemet. Elkezdett izgatni a prózaírás. Hogy milyen és mit jelent történetet írni, a magam módján. Azért a Jelenkornál eltöltöttem hat évet, a lap a magyar prózafordulat egyik legfontosabb helyszíne volt, elég intenzív viszonyom volt ezekkel az írókkal és irályukkal.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy többet tanultál az új próza szerzőitől, mint a költőktől. Tartást? Beszédmódot? Észjárást?

– Észjárást. Sűrítést. Azt Mészöly Miklóstól nagyon lehet tanulni. Mikor a Film című regényét olvastam a Kortársban ’74-ben, reveláció volt. Esterházytól is rengeteget tanultam, szövegszabadságot mindenekelőtt. De ami igazán lenyűgözött, az Ottlik meg Nádas. Olvasóként, hisz az ő nyomukon írni sose tudtam és tudnék. Verskultúrát persze elsősorban a Nyugat és az Újhold költőitől tanultam.

– Igazából öt versesköteted van. A már említett első három után jött a több mint húsz év anyagát tartalmazó Grafitnesz 2003-ban, majd a szintén közel húsz év verseit összefoglaló Létbüfé, 2017-ben. A többi kötet válogatás, az Esti kréta vagy Németh Zoltán 2005-ös „legszebb versek”-kötete. Két köteted olyan erős szerkezetű, hogy nem lehet megbontani: a Szódalovaglás és a Létbüfé. Miért volt fontos neked ott a zárt szerkezet?

– Ezekben készre írt töredékek vannak, címet adni nem lett volna értelme. Puzzle-ként tologattam asztalon, parkettán, monitoron a cédulákat, hogy átlássam. Lassú szöszölés oldalpárokkal. Egyszer csak állt a lábán. Szerkezet, persze, de nem előre kitaláltam, hanem kiadta magát.

– A gyűjteményes kötet legvégén az utóbbi években írt alkalmi verseid vannak, köszöntők, ilyesmi. De akarod-e folytatni a Létbüfé őszológiai gyakorlatait?

– Nem, nem, nem. El tudnék vele lenni még évekig, hisz eleven anyag, bárhol belenyúlnék, nyílnának lehetséges utak, de nem.

– Meglepő, hogy a gyűjteményes köteted az Ősz című verssel kezdődik. 1970-ben írtad.

– Hát, én is meglepődtem ezen. Merő véletlen.

– Na de 17 évesen ez volt az első megjelent versed, ez azért sorsszerű.

– Inkább azt mondanám, hogy közhelyes. Egy ezerszer használt költői toposz, 17 évesen megragadva.

– Radnóti Sándor azt írta az ÉS-ben a Létbüféről (ÉS, 2017/50., dec. 15.): „Parti Nagyot a nyelvrontás, a szövegrontás mesterének szokás tartani. (…) De a Létbüfében nem a rontás vagy javítás a lényeges, hanem valamifajta szelíd archaizmus, amely a költői szabadságba beleérti az értelmetlent, a nem odaillőt, vagy a gátlástalan társítást, a viccet.” Érzékelsz-e ilyen elmozdulást?

– Mozdulást folyton, de nagy elmozdulást nem érzékelek. Verset írni jó, de tényleg. Mikor muszáj volt, mert felgyűltek a cédulák, vagy nagyon kérte egy lap, összeraktam pár új verset, ahogy ezután is, remélem, de a fogcsikorgató késztetés, a megmutathatnék eléggé kiment belőlem.

– Sok mindent csináltál a versíráson kívül. Mikor a Jelenkornál dolgoztál szerkesztőként 1979–86 között, még kritikákat is írtál verseskötetekről, például Rakovszkyról.

– Igen, az jó iskola volt, kipróbáltam. De én nem találtam meg azt a magamra szabott esszényelvet a másokról való írásban, amit például Kukorelly Endre megtalált.

– A régi Magyar Naplónál is voltál a versrovat szerkesztője 1991–1993 között. Akkor kezdtél tárcanovellákat írni, ebből lett a Se dobok, se trombiták. Ösztönzött valaki, vagy magadtól kezdted el? Izgalmas volt akkor a politikai helyzet is.

– Kíváncsi voltam, hogy amit tudok versben, működik-e faltól falig, tehát prózában. Úgy emlékszem, Reményi József Tamás ösztönzött, meg persze Dérczy Péter, így lett ez a rovat. Kéthetenként kellett szállítani, ez volt az első sorozatom, ha nincsenek a határidők, a felét se írom meg ezeknek a kisprózáknak. A rendelés jó alkalom, hogy az ember megírja, amit különben csak halogatna.

– Lusta szerző vagy?

– Nem. Halogatni persze szeretem a dolgokat, ameddig lehet.

– Azért elképesztő, a nagy halogatásból mi minden lett. A tárcákból novellák. Egy tárcasorozatból regény. Színházi munkák sora. Végül is annyi feladattal terhelted meg magad mindig, hogy alig győzted.

– Igen, de hát ebből éltünk, ez is benne van, azt nem mondom, hogy nagyon jól. Az egyik dolog, az egyik műnem hozta a másikat. A próza kapcsán vonzott be a színház, a fordítások, az átírások. A Hősöm tere eredetileg tárcasorozat volt az ÉS-ben. Azt mondta Závada, hogy ha ezt a regényt most, 1999-ben nem írod meg, akkor később már nem fogod megírni.

– A Hősöm tere megvan németül is, Terézia Mora fordította. Jól fogadták ott is?

– Elég rendesen írtak róla. A politikumát értékelték elsősorban, a szélsőjobbtól való félelmet és a szélsőjobb kritikáját. Van újabb kiadása, ma nyilván sokkal jobban megérinti a jelenlegi politikai helyzet miatt a német olvasót is. Katharina Raabe egyszer kérdezte, hogyan lehet engem fordítani. Hát csak úgy, hogy a fordító megteremti újra a célnyelven, kvázi saját regényként. Terézia Morával nagy szerencsém volt, mert megcsinálta.

– Harmadik tárcasorozatod, a Magyar mesék, szintén erősen politikus. A mostani rezsim viselt dolgairól elkezdtél az ÉS páratlan oldalára meseparódiákat írni. Kérdeztem már tőled, de nem bírom kihagyni: mi a szöszt kezdjen egy rendes magyar író ezzel az egész borzadály politikával, ami itt van? Ugyanaz megy minden héten.

– Ezért hagytam abba. Én voltam a naiv, azt hittem, hogy ennek az ámokfutásnak állati gyorsan vége lesz. Másrészt hogy a valóság nem éri utol a szatírát. Pedig dehogynem, még le is körözi. A tarló lombkoronasétányait nem lehet überelni. Szóval nem tudtam olyan abszurditást kitalálni, ami a valóságban meg ne történt volna. Közben elkezdtem unni, hogy ezek a magyabszurdok aktuálpolitikai szerepet töltenek be, bár én akartam így. Az álmesenyelvvel szívesen mancsoltam volna még, de három év után, a 2014-es választások előtt elhatároztam, akármi lesz az eredmény, abbahagyom. 154, mondjuk, tanmese után elegem lett a heti készültségből. Ette az időmet, túl sok örömöt nem okozott.

– Majd az unokáinknak taníthatják rajtuk, hogyan is éltek szegény nagyszüleik. Lehetne talán egyszer egy lábjegyzetelt kiadást csinálni, nem?

– De, lehetne. Az anyag, cikkek, hivatkozások, vázlatok zöme megvan a gépemben, mégse hiszem, hogy én megcsinálom valaha is.

– Ám ha már a paródiánál tartunk, kihagytuk egy fontos munkádat, a Sárbogárdi Jolán: A test angyala című sikerkönyvedet. 1990-ben írtad, kötetben először 1997-ben jelent meg.

– Azt nagyon szerettem, egy lendületből, lényegében egy hétvége alatt megírtam. Több száz oldalig bírnám, ezt gondoltam akkor, tudtam, éreztem a nyelvét. Isten állatkertje kimeríthetetlen, a bornírtság örök, nekem csak alá kell tartanom a papírt.

– Honnan tudtad, hogyan működnek a dilettánsok? Onnan, hogy versszerkesztő voltál?

– Nemcsak, de a tapasztalatok zöme a Jelenkor folyóirat szerkesztéséből jött. Másrészt ez is a nyelvrontásnak, a nyelvépítésnek, a szövegromlásnak, a nyelv egészséges ficamodásainak a gyűjteménye. Egy borzalmas költői kép éppoly erős hatású, mint egy zseniális. A képzavar csodálatos képződmény.

– A kritika azt mondta, milyen remekül parodizálod a Júlia-regényeket, de azt mondtad, hogy ilyeneket nem olvastál.

– Nem. Valahogy levettem a levegőből. Megvolt az első mondatom: „Margittay Edina még sohasem volt egymáséi.” És ez az i betű megcsinálta a könyvet. S akkor még nem ismertem Nádasdy Ádám nyelvészeti munkásságát. Sokkal megengedőbb vagyok én is ma már, az ember idővel megszereti a nyelv speciális művelőit, a nyelvrontókat, a dilettánsokat. Hiszen legnagyobbrészt azok vagyunk mindannyian. Kis profizmus itt-ott, ebben-abban.

– Ebből aztán hangjáték is lett, meg ez alapján egy darab.

– Igen, az Ibusár. Volt egy üres nevem, amit odaírtam A test angyala elé, a Sárbogárdi Jolán, akinek a sorsára kíváncsi lettem, írtam belőle egy színművet. Aztán pár év múlva lett a Mauzóleum. Utána sok átírnoki munkám volt, egy csomó dramatikus művet fordítottam, illetve átírtam színházak kérésére A Molière-átiratok kötetben is megjelentek.

– Sok alkalmazott munkát csináltál. A lapszerkesztéstől kezdve a színházi átdolgozásokon, filmes háttérmunkákon át, két hatalmas beszélgetőkönyvig. Tolnai Ottóval és Réz Pállal.

– Mindkét ember nagyon fontos számomra. Akkor még volt Magyar Rádió, és voltak életútinterjúk. Nagyon élveztem ezeket a munkákat, büszke vagyok rájuk. Az nem úgy van, hogy leírja az ember magnóról, hanem újra kell írni a mondatokat. Nem tartalmilag, hanem a lélegzetvételt, a tónust. Réz érzelmes reszelősségét például. Az ő mondataival sokat tököltem, hogy olyanok legyenek, mint valójában.

– Visszafogtad magad, a kérdéseid nagy részét kihúztad.

– Tolnai Ottó zseniális szövegáriáiban teljesen nyomdakész, ha megkérdezed arról, tegnap mikor ment le a nap, tíz oldalig meg sem áll. Javasoltam, hogy vegyük ki teljesen a kérdéseimet. Nem, nem, felelte, mert akkor mondhatja a tizedik oldalon, hogy „kérdésedre válaszolva”, majd folytathatja ugyanazt az áriát, amit korábban elkezdett.

– Mészöly Miklós születésének a héten van az évfordulója. Nagy versed, az én kedvencem, a Rókatárgy alkonyatkor. Ezt 1994-ben a tatai JAK-táborban olvastad fel, és elkértem a Nappali ház számára, amit akkor szerkesztettem, ott jelent meg először.

– Ennek a felolvasásnak a róka volt a tárgya. Javasoltam Mészölynek, hogy az Anyasirató című nagyszerű novelláját olvassa fel. Ebben, zanzásítva, lőnek egy rókát a fiatal főhősnőnek, ami az élet során bundává lesz, aztán stólává, végül egy muffá zsugorodik. De hogy én mit fogok fölolvasni, nem tudtam. Gondoltam, lelopom valamelyik Mészöly-motívumot, prózának indult, vers lett belőle, beindult egy dallam. Innen a cím, hogy Rókatárgy alkonyatkor.

– Kevesen tudják, de te is Szekszárdon születtél.

– Igen, édesanyámat Tolnáról bevitték szülni a kórházba, de soha nem éltem Szekszárdon. Szekszárdi Babits, Mészöly, Baka. Ha nézem ezt a listát, literálisan én is szekszárdinak érzem magam.