Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 4. szám, 2025. január 24.
GYÁNI GÁBOR
Történt pedig, hogy Kádár Jánosnak, a párt első titkárának a válogatott beszédeiből és cikkeiből összeállított kötetről írt recenzióba nyomdahiba csúszott (Valóság, 1974/12.). „Kádár nem államférfi politikus, aki a történelem jelenében gondolkodik” – szólt a mondat. A könyvismertetés illusztris szerzője a lap egyik szerkesztője (1969 óta a szerkesztőbizottság tagja), Gyurkó László volt, aki a hódolatát fejezte ki az 1956. november 4-e utáni kádári „gondolatrendszer és politikai gyakorlat” iránt: arról a politikusról áradozott, aki az ötvenhatos eseményeket követően mindent megtett a nép bizalmának megnyeréséért, a tömegek meggyőzéséért. S ebben sikerrel járt. A szokásos politikai diskurzus hangján szólt tehát Gyurkó az ország vezetőjéről, a nevével eljegyzett rendszerről.
Roppant kínos volt ez okból az említett sajtóhiba. Gyurkó nem is volt rest nyomban levelet írni Kádár Jánosnak, kijelentve: az eredeti kéziratban természetesen nem ez állt, vagyis a nyomda a hibás. „Gondolom, Kádár elvtárs megérti, hogy nem mosakodásnak szánom ezt a levelet, nem azt akarom bizonygatni, hogy én nem ezt írtam – ha nem lennék bizonyos, hogy ezt nem feltételezi rólam, akkor neki sem kezdtem volna ennek a levélnek” (Huszár Tibor: Kedves, jó Kádár elvtárs, 2002). Ezután zavaros fejtegetés szól arról, hogy milyen „felelőtlenség, sandaság, rosszindulat vagy ártani akarás” áll mindemögött. Azt viszont nem köti a levélíró a címzett orrára, hogy kinek a részéről nyilvánult meg ez az iránta tanúsított gonoszság. Egyébként, írja Gyurkó, már annyi „mélyütésnek” volt tanúja vagy elszenvedője a „közélet porondján” az utóbbi időben, hogy meg sem lepődik ezen az eseten.
Bő két hétre rá Kádár János válaszolt Gyurkó levelére, a pártvezető biztosította őt arról, nem érti félre e hiba folytán az írást, hiszen az nem „tudja kérdésessé tenni a cikk alapvető pozícióját és politikai mondanivalóját”. A „mélyütéseket” pedig – tanácsolta Kádár – el kell tudni viselni, mert csak az a fontos, „hogy a párt a drága áron kiszenvedett és kipróbált, a gyakorlat által igazolt útján megy tovább”.
*
Ki volt valójában Gyurkó László, és miért gondolhatta, hogy ott fent félreértik az önhibáján kívüli hibával megterhelt megszólalást? A recenzens ötvenhatos priusszal indult a pályáján (hathavi börtönbüntetésre ítélték), de már 1957-ben újságcikkei, könyvbírálatai jelenhettek meg (!); a kádári konszolidáció jegyében pedig a hatvanas évek elejétől az írószövetség folyóirata, a Kortárs foglalkoztatta őt szerkesztői minőségben. Innen került azután a Valósághoz szerkesztőnek (a szerkesztőbizottság tagjaként feltüntetve), ahol meg is állapodott 1991-ig. Gyurkó folyamatosan felívelő életpályájának eközben olyan állomásait jegyezhetjük fel, mint több színház igazgatása vagy az 1970-es évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig tartó országgyűlési képviselőség. De csupán a Leninről szóló könyvével (Lenin, október, 1968) vált ő a késő Kádár-kor emblematikus kommunista értelmiségi alkotójává. A bolsevik hatalomátvételről és a magáról Leninről szóló esszékönyv intelligens módon előadott apológia volt, amely a „felvilágosult” marxista–leninista diskurzus mintaszerű példányának számított akkoriban. Gyurkó a forradalom apoteózisát kívánta a könyvében megfogalmazni, mondván: az embertelenség és a kérlelhetetlenség dialektikája nélkül lehetetlen lett volna keresztülvinni a szükségszerű változásokat, melyeknek Lenin volt az első számú motorja: „benne fejeződött ki a kor, ezért lehetett a kor megtestesítője”.
Nem maradt el a munkájáért járó méltó elismerés sem: 1968-ban Gyurkó megkapta a Szovjetuniótól a Lenin Érdemérmet.
Az egyúttal szépíróként is jelentkező szerző az 1968-ban írt színpadi művében (Szerelmem, Elektra) szintén a forradalom kérdését exponálta – a parabola eszközével élve. Közeli barátja, szerkesztőtársa, később pedig átmenetileg a munkaadója, Vitányi Iván utólag, a 2000-es évek közepén úgy nyilatkozott, hogy ez a darab és az 1974-ben írt regény (Faustus doktor boldogságos pokoljárása) hamisítatlanul rendszerkritikus hangot ütött meg: bennük „nagy empátiával (?) mélyebb és keményebb kritikáját találjuk az egész szocialistának nevezett időszaknak, teljesebb indoklását szükségszerű bukásának, mint sok úgynevezett »ellenálló« munkáiban. És éppen empátiája folytán érvényesebbet” (Mozgó Világ, 2004/9.). Ezt a véleményt nem mindenki osztotta a kortársak közül, legkevésbé talán az akkori hatalom, amely készséggel engedélyezte és anyagilag is támogatta a színházainkban játszott dráma filmre vitelét 1974-ben Jancsó Miklós rendezésében. Erre aligha lett volna hajlandó, ha úgy ítéli meg, hogy a Szerelmem, Elektra a szocialista rendszer mély és kemény (ámbár empatikus) kritikáját fogalmazza meg. Ne feledjük: ezekben az években ideológiai szigorodás is történt Magyarországon, amely többek közt a gazdasági reform leállítását és a szellemi élet megregulázását eredményezte („filozófusper”). Ugyanakkor Gyurkó maga sem adta jelét ekkoriban a rendszerrel való elégedetlenségének, amit fényesen bizonyít, hogy így beszélt a nyomdahibás könyvkritikájában: „A tizennyolc évvel ezelőtti [az ötvenhatos] kaotikus, szorongató, élet-halál helyzetben (…) ritka éleslátás, politikai érzék, történelmi tapasztalat, emberi érzékenység kellett ahhoz, hogy valaki [mármint Kádár János] fölismerje azt az utat, melyről a történelem azóta bebizonyította, hogy az egyedül járható út volt.” Gyurkó korabeli, már évek óta jellemző beállítottságát sokkal inkább jellemezte, hogy kategorikusan ellene volt a hatalom legenyhébb bírálatának is. Történt, hogy 1968 késő nyarán, a Varsói Szerződés tagállamainak a csehszlovákiai intervenciójára reagálva, magyar értelmiségiek egy csoportja, Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Sára Sándor és más filmesek, valamint a Valóság néhány szerkesztője összeült, hogy nyilatkozatot fogalmazzon meg az esemény elleni tiltakozás jegyében, amihez egyúttal aláírásgyűjtő kampányba is kezd. A dolog végül azért is feneklett meg, mert Gyurkó határozottan a tiltakozás ellen foglalt állást. Így és „akkor indult az a – most már mondhatjuk, nem túlságosan nagy ívű – karrier, amit Gyurkó befutott” – fogalmazott ironikusan Kőrösi József, a Valóság akkor volt főszerkesztője egy 1992–1993-ban vele készített életútinterjúban (Kőrösi József emlékkönyv, 1998).
Ennek a „nagy ívű karriernek” a csúcspontja kétségkívül a Kádár János 70. születésnapjára mintegy ajándékként megírt életrajz – Gyurkó tollából (Arcképvázlat történelmi háttérrel, 1982). A könyvet 1986-ig négyszer adták ki újra és újra. Az apológia szándékában fogant munka nem hagyott kétséget aziránt, hogy szerzője maximálisan azonosul Kádárral, a politikussal, valamint magával a kádári politikai rendszerrel is. Ezt a tényt Kádár János is regisztrálta, amikor a negyedik kiadás kapcsán a szerzőhöz írt levelében megjegyezte: „Ön némely írótársa szemében kompromittálódott, mint »kormánypárti «” (Huszár Tibor: Kedves, jó Kádár elvtárs, 2002).
*
Az életrajzban megnyilatkozó szemléletmód dokumentálásához elegendő felidézni, hogy miként láttatta a valamikori „ötvenhatos” Gyurkó 1956-ot és benne Kádár szerepét. Azért választottuk pont ezt a témát, mert Gyurkó később több alkalommal is visszatér majd 1956 történetének az elbeszéléséhez.
Ötvenhat, állítja Gyurkó, ellenforradalom volt a javából, amikor szinte tombolt a kommunistaellenes hisztéria; ennek a „nemzeti tragédiának” a hiteles történetéhez és a helyes értékeléséhez elegendő Kádár Jánost beszéltetni, az ő tálalásában adva számot ötvenhat zűrzavaráról, valamint a belőle kivezető egyetlen helyes útról. Akkor is a hivatalos ötvenhat-kép köszön vissza Gyurkó e munkájában, amikor az 1956 végi kádárista terrorról, a sortüzekről emlékezik meg a szerző, ilyetén módon: „December közepén egy vidéki városban a tüntetők összecsaptak a karhatalommal; többen meghaltak, százan megsebesültek. Két nap múlva meggyilkoltak egy járási párttitkárt.” Nem kevésbé hazug és manipulatív az a megállapítás sem, mely szerint a kádári hatalom 1957 tavaszára megszilárdult, a népgazdaság 1957 végére talpra állt, és a rendszer 1958 januárjában konszolidálódott. Jóllehet tudott dolog volt, hogy a jelzett időben bőszen folyt a kádári megtorlás, és a legtöbb fontos per történetesen csupán 1958 tavaszán zajlott le (addig még a rendőrségi-ügyészi előkészítés stádiumában leledzett), benne a Nagy Imre-perrel, amely 1958. június 16-án, a volt miniszterelnök és két vádlott társa kivégzésével ért véget.
A szerző politikai megbízhatóságát visszaigazoló Kossuth-díj (1980) birtokában Gyurkó az évtized végéig változatlanul kitart rendszerhűsége mellett, és majd csupán az évtized vége felé kezd némiképp elbizonytalanodni. Amikor azonban először jelentetett meg egy ötvenhat krónikáját elbeszélő esszékönyvet (1956. Előtanulmány és oknyomozás, 1987), még rendíthetetlen volt a kommunista hite. „1956 októbere után többféle hatalmi, gazdasági, társadalmi struktúra elképzelhető. (…) Bármelyik megoldás csak a szocializmus megsemmisítésével, az ország társadalmi-gazdasági rendjének gyökeres megváltoztatásával képzelhető el.” Márpedig, szögezte le Gyurkó munkájában, 1956-ban az „ország sokkállapotba került, elvesztette ítélő- és cselekvőképességét, tudata elhomályosult”. Így fennállt az a veszély, hogy politikai restauráció következik az országban. „Ha [pedig] a nép feleszmél sokkállapotából, s ráébred a valóságra, hatalmát csak véres polgárháborúval szerezhette volna vissza.” Ezekből a szemelvényekből is kitetszik, hogy Gyurkó ott folytatta ötvenhat történetének az elbeszélését, ahol a Kádár-életrajzban abbahagyta. Ehhez képest némileg változott a világlátása, amikor egy, az ötvenhatos könyve megjelenésének az évében írt és hamarosan közzé is tett esszéjében a magyar szocializmus válságáról értekezett (Valóság, 1988/3.). A baj, fejtegette Gyurkó, újabban állt elő: ötvenhat után a párt jó politikát folytatott, mert „sikerült elkerülnie az ellenőrizetlen hatalom legfőbb veszélyét, az önkényt”. A hatvanas–hetvenes évek „jó közérzetét”, melyet a jólét és „az egyéni szabadság szélvédett állapota” (sic!) támogatott, majd csupán a nyolcvanas évek végi fejlemények kezdték ki. Viszont: „Magyarországon szocialista társadalmi rend van, s nincs sem belső, sem külső erő, feltétel, amely ezt megváltoztathatja. (…) A rend minden hibáját, fonákságát bírálni, támadni kell, fennmaradását megkérdőjelezni nem érdemes.”
Ez a deklaratív megszólalás lett az 1988-ban megalakuló Új Márciusi Front értelmiségi tömörülés platformja, amely szintúgy a rendszer további reformálását, de nem annak a leváltását ambicionálta. A dolgok persze hamar túlléptek ezeken a múltbeli szocialista reformeri buzgólkodásokon, és a szocialista politikai-társadalmi rendnek ezzel egy időre bealkonyult.
Gyurkó is hamar letűnt a színről, hogy a szépírói és az olykor tudományosnak feltüntetett esszéírói magányába vonuljon vissza. Ebből az érdemel itt nagyobb figyelmet, amely az identitásválsággal küzdő Gyurkó 1990 után megformált ötvenhat-képét illeti.
Ötvenhat negyvenedik évfordulójára időzítve adta ki Gyurkó az időközben átírt és jócskán kibővített 1956-os könyvét, immár jegyzetekkel is ellátva. Ebben a szerző már forradalomként szól 1956-ról, amely állítólag a jövőbe tekintett. „Tévedés, hogy 1956 azért nem volt forradalom, mert pusztán a tagadásra épült, az ország csak a zsarnokság, az elnyomás ellen lázadt. Ötvenhatnak pontos jövőképe volt, melynek lényege néhány nap alatt kikristályosodott a követelések dzsungeléből: a forradalom demokratikus, független, szocialista Magyarországot akart.” A forradalmat leverték, sőt „meggyalázták”, a Kádár-rendszer viszont – a túlélés érdekében – „sorra valósította meg ötvenhat követeléseit. Kivéve a két legfontosabbat; az állampolgári szabadság, a függetlenség nem adatott meg Magyarországnak.”
Mindez egy olyan munkában olvasható, melynek szerzője egy szót nem ejt arról, hogy közel egy évtizeddel korábban mindennek pont az ellenkezőjét vallotta a témáról szólva. Az öt évvel később újra megjelentetett, a korábbinál is vastagabbra duzzadt ötvenhat-krónika (A bakancsos forradalom, 2001) előszavában viszont megjegyzi: munkája az 1987-ben kiadott, 1985-ben írt könyv – újonnan szerzett tudás birtokában – frissített változata: „Ma már tudni vélem, hol tévedtem ebben a [valamikori] könyvben, hol jutottam el csak féligazságokig, hol vétettem az igazság ellen, ténybeli tévedésekkel, elsietett vagy hibás ítélettel, végig nem gondolt gondolatokkal, hol és miben volt torz, hamis, felületes a világképem.” Csak éppen arról nem beszél ez alkalommal sem a szerző, hogy az ötvenhatot illető koncepciója mostanra a korábbinak pont a diametrális ellentétébe fordult át, ami aligha magyarázható azzal, hogy sok új tudományos tudás halmozódott fel azóta, melynek immár hasznát vehette.
*
Gyurkó László szellemi és politikai pályaképét épp csak felvillantva, arra a ma is aktuális értelmiségi és állampolgári dilemmára kívántam történelmi példát hozni, amely sokakban váltja ki a politikai megfelelés érdekében önként vállalt identitásváltás belső késztetését. Gyurkó László kétszeri pálfordulása kézenfekvő mintával szolgál arra nézve, hogy milyen súlyos szellemi és morális nyomorba döntheti az embert a rövid távú előnyökkel kecsegtető politikai lojalitás készséges teljesítése egy diktatúrában vagy ahhoz közeli viszonyok között élve. A NER propagandagépezetének számos, főként a korosabbakhoz tartozó túlbuzgó működtetője úgyszintén keresztülment már ezen a kényszeres identitásváltáson, és nem kizárt, hogy a közeli jövő is hasonló átalakulásokat hoz majd egyesek életében.