Szarvasbőgés

Fölébredtem. Pontosabban riadtam. Nem tudtam, mire. Mert amire riadtam, az akkor történt, amikor még aludtam. Füleltem a kertre tárt ablakon kifelé. Nem hallottam semmit. Csak tücsökzenét. Az elnyom minden más neszt, ha lenne más nesz netán. Kicsit hánykolódtam, aztán kitapogattam a lámpa kapcsolóját, féltem félálomban is, hátha most talál agyonütni az áram, általában mindig félek az áramtól, az áramtól is, itt meg különösen félek attól, a falusi házban, ahol ötven-hatvan éve ügyes kezű sváb parasztok által barkácsolt drótok, vezetékek bujkálnak a vizes vályogba vájt patkányjáratok között, és ahol egyetlenegy leffegő, földeletlen konnektormaradványról elágazó hosszabbító- és elosztórendszerről nyeri az áramot masinéria, nyomtató, rádió, villanykályha és vagy öt mindenféle lámpa.

Még ezt a gyújtást megúsztam megint. Vaksin kapartam az órát, lestem. Kettőt mutatott. Kicsit spekuláltam, osztottam és szoroztam, mérlegeltem, aztán meghoztam a döntést: kimegyek.

Kétféle az ember. Az egyik kimegy éjjel, a másik nem megy ki. Magam általában az utóbbi — gyanítom, kisebb — csoportba tartozom, nem szokásom az éji mászka. De most, pár napja kimegyek; nemcsak a szükség hajt, szeretek kimenni más miatt is. (Nem panaszképpen, csak a teljesség miatt jegyzem meg, hogy a nem kimenők csoportjának van egy alosztálya is. Ide azok tartoznak, akik maguk nem mennek ki ugyan, de a mellettük alvó igen. De ez — az együttalvás — egy külön, és föltétlenül tárgyalandó — problémakör. De most épp magam voltam, magam keltem, magam mentem ki.)

Fölhúztam a gondosan fél kézügybe készített sortgatyát, belebújtam a szandálba, és indultam. Végigmasíroztam a három szobán, amelyeket az ablakokon át kellő bevilágított a folyosón odakinn égve hagyott lámpa, a falusi barátaim mindig csóválják a fejüket emiatt, égeti a lámpát a pesti éjjel is, minek égeti, fölveti persze a pénz, de hát azért égetem, hogy könnyebben lehessen menni kifelé, mentem is a konyhán át, onnan pedig kiléptem a gangra.

Megálltam kicsit odakinn, beleszippantottam a friss falusi, nyár végi légbe, és már hallottam, amit hallottam. Leléptem két lépcsőfokot, és mentem tovább az egész ház előtt végighúzódó gang második szakaszán, az egykori gazdasági helyiségek előtt, elcsattogtam az istálló ajtaja mellett, majd a szín sínen húzható hatalmas kapuja előtt egy pillantást vetettem fejem fölé, hogy jói alszanak-e a fecskék a nagy út előtt, hál’ istennek, úgy aludtak, jól.

A folyosó legvégin megálltam, szagoltam, füleltem, egy pillanatra eszembe jutott, hogy nem is kellene menni tovább, innen is elintézhetőek a dolgok, és innen is hallható már, ami hallható, de erre rögtön eszembe ötlött az is, hogy miként teremtette le a nagyobbik, ám igen jól nevelt lány pár hete a sógoromat, amiért az rest volt továbbmenni, pontosabban továbbállni, a gyerekek is olyanná válnak idővel, mint a szülők, akkor is ott vannak, amikor nincsenek ott, mintha csak mögöttem állna a lány, gyorsan elhessegettem a lustaság szülte ideát, leléptem a fűre, és azon, a szép, hosszú, dús, harmatos füvön mentem tovább egészen a kert végibe, a szilvafák közé.

Ott aztán megálltam. Hold volt, szép nagy, ha tán nem is teli, de majdnem az, és rengeteg csillag ragyogott odafönn, majdnem annyi, mint a csillag az égen.

Folyamatosan zúgtak a tücskök, a túlsó út felől egy kuvik huhogott kitartón, s messziről szinte állandóan hallatszott az is, ami hirtelen közelről, harsogón hasított az éjbe.

Megszólalt a szarvasom. S rögtön ráfelelt a másik is. Itt bőgtek akkor már napok óta, pár száz méterre a falu szélitől a völgyben, itt bőgött a két szarvas, a két hatalmas bika.

Magam ugyan nem láttam őket, de az utca végén lakók mondták, hogy gyönyörű bika mind a kettő, a nagyobbik, amelyiknek olyan visszhangos, öblös, érces a bőgőse, mintha egy hatalmas vödörbe bőgne bele, megvan vagy kétméteres marmagasságú, agancsa lehet nyolckilós, és tízes vagy kilences, vagy hányas, mindenesetre számos, csudás a másik, a vetélytárs is, akinek hangja jól megkülönböztethetőn vékonyabb, élesebb, mint az emezé, és aki nem adja könnyen föl, az ott lakó Laci nem tudott napokon át aludni az egész éjjel meg-megismétlődő agancscsattogástól.

Bezengte a szarvasbőgés az éjszakát, a falut, a kertet.

Elérzékenyedtem, mi tagadás, miközben persze dolgomat intézni sem felejtettem el.

Szeptemberben fölkerekedni, erre menni és ott szarvasbőgést hallgatni — hosszú éveken át volt ez rendes szokásom.

Már gimnazista koromban, drága tanárommal, Éva nénivel álltunk a turistaház teraszán, és hallgattuk a bőgést, aztán apám tanítványa, Gáspár vitt el Trabantjával és egy marmonkanna borral Szilvásváradra, majd rákövetkező ősszel Perőcsényben sikerült hasonló készségekkel fölszerelve bőrig áznunk, aztán onnantól rendszeressé váltak a bőgések, megszakítás nélkül minden szeptember derekán útra keltünk, csoporttársakkal, táborosokkal, focistákkal, barátaimmal és persze barátnőimmel vonultunk a Börzsöny hegyei közé, nagynénémtől kapott pompás hatszemélyes, zöld színű sátrat cipelve, sokat látott sátor lett tanulmányaim végire, de híven szolgált tovább, mert tanár korszakomban is, amikor tanítványokkal keltünk útra már, a sátor végül épp pedagógiai működésemnek esett áldozatul, valamék — azóta családapává vagy anyává serdült — tanítvány kezén-közén keveredett el.

Sokat voltam bőgni, sokat sokka] és sokféleképp, bőgtem, mint okoskodó, szakállas kis filosz és mint egy részeg állat, kúsztam az erdőbe be, mint hű barát és mint hűtlen fiúcska, indultam útra mint tekintélyt parancsoló tanár, mint derék férj és mint egy éjszakára elmenekülő betegápoló, bőgtem büszkén és bőgtem lopva, gondtalanul, felelősen és törve-zúzva, kísért bőgni bánat, szorongás, lelkiismeret-furdalás, ellágyulás és hébe-korba fölém kerekedő ádáz cinizmus.

Mindenkimmel voltam bőgni és mindenhogyan.

Ezt gondoltam egy pillantás alatt, éjjel kettőkor, a kert végében akkor, ezt gondoltam, vagy inkább csak futtattam át magamban, hogy egy ilyen bőgésben, amiről még itt, falun, az erdőhöz, állathoz szokott emberek is tisztelettel szólnak, s nemcsak azért, mert a bőgés bika műve, ugyebár, s a bikának falusi körökben nagy respektje van, de különösebb kultúrhistóriai alapozás nélkül is érzi a falusi ember, hogy a szarvas-bőgés az érintetlen természetnek megmaradt nyilvánulása, ősi, emberelőtti és -feletti dolog, nem véletlen, hogy nincsen sem csodaróka, sem csodanyúl, és hogy az apjuktól szakadó fiak se borzként vagy medveként hajolnak ama forrás fölé.

Álltam az éjben és hallgattam annak hangjait, tücsköt, kuvikot és a rengető bőgést, hallgattam a bőgést, pontosabban nem is hallgattam, hisz olyan közelről bömböltek a bikák, hogy nem kellett hallgatnom, belémbőgtek szinte a szarvasok azon az éjjelen, és abban az éjben benne volt minden hirtelen, ami voltam és vagyok, múlt, természet, zene és emberek, barátok, lányok és asszonyok, benne bőgtek mind az éjszakában akkor.

Bőgtek a szarvasok, bőgött az én két szarvasom szakadatlanul, és én azt éreztem, amit — ha nem is mutatom a körülöttem lévők előtt, de már minden percben — érezni szokásom. Hogy az élet: ünnep.

És akkor a bőgősbe belevágott egy durranás. Jó nagy, hangos lövés.

Csönd lett.

Elhallgattak a szarvasok, el a kuvik, el egy pillanatra mind a tücsök. Aztán még egy durranás. És még nagyobb lett a csend. Aztán megszólaltak a tücskök. Aztán felfütyült a kuvik. Csak a két szarvas, az maradt néma. Nem bőgött föl később sem, sem azon az éjszakán, sem később többé, az én két szarvasom.