Az én motorom

Motorom lett. Régi nagy vágyam volt, vagy talán nem is olyan régi, és nem is olyan nagy, mint inkább újabb és kis vágyam volt ez, egy kismotor, egy használt kismotor, afféle magamfajtához illő, ártalmatlan kis motor, amivel csak kicsit lehet bukni, amivel csak kis bajt lehet csinálni, ami csak kicsit romlik el, egy csendes, szerény kis motor, mindegy volt nekem milyen, csak menjen és legyen egyszer az enyém.

De legjobban arra vágytam, hogy ha már motor, akkor menjen, ne kelljen bütykölni, ne kelljen szétszedni, összerakni, ne kelljen foglalkozni vele, ne kelljen buherálni, mert én nem vagyok egy buheráló, egy motorbuheráló alkat, ezzel szembenéztem, nem vagyok és nem is leszek már.

Ez volt a vágyam, a kicsi. Egy olcsó kismotor, ami megy.

És mit tesz isten, nyár elején egyszer csak felhív egy kedves olvasó, kérdi, hogy mit segíthet, mire mondom, hogy persze semmit, de mégis, erősködik ő, mire gondolkodom, és eszembe ötlik a motor hirtelen, mondom hát ezt a motor dolgot, mire — megint csak mit tesz isten — két hónap múlva megáll a ház előtt egy mikrobusz, és kiszáll belőle egy motor.

Egy gyönyörű kis motor. Yamaha. Sárga. Harmincötezerért.

Egyszerű, minden flanc, sebváltó, mindenféle gomb, fölös kar, óra, mutató, bigyó nélküli, olyan, mint egy Babetta, de annál egy kicsit erősebb, kicsit komolyabb, nem nagyon, de azért egyértelműen.

Abban viszont egyezett a Babettával, hogy nem kulcsra indult, nem gombnyomásra, nem is berúgásra, hanem pedálozásra. Betekerős motorom lett.

Életemben nem volt motorom, semmilyen, soha nem motoroztam, talán ha hátul is háromszor, ha ültem, mit gondoltam én, hogy gond lehet ez a pedálozás, gondoltam, majd tekerek párat, mi van abban, fizettem, megittuk az áldomást, aztán kettesben maradván, nekiláttam örvendezni a motornak.

Miután kiörvendeztem magam, gondoltam, járok vele egyet, kinézek a kávéházba, példának okáért.

Föltoltam a motort a kapuhoz, és elkezdtem pedálozni lefelé a kertben, amely lejt. Tekertem, tekertem, és közben behúztam bal kezemmel azt a kart, kuplungot vagy micsodát, minek következtében a motor bepöccen.

De nem pöccent be. Meg se buffant.

Kifújtam magam, visszatoltam a kapuhoz újra a motort, s újra indultam tekerni lefelé. Ekkor már egyet-egyet köhögött, krákogott, horkant, harákolt a motor, de indulni nem indult.

Föltoltam újra, fordultam megint, és legnagyobb meghökkenésemre félúton, a kis cseresznyefánál egyszer csak felbőgött a motor. Na jó, visított. De mélyen visított. És ment. Pedál nélkül. Az én motorom.

Visszakanyarodtam a szilvafák között ügyesen, már-már rutinosan, és indultam utamra, persze a kutyabúcsúztatáskor, kapunyitás-csukáskor csak lefulladt a motor, az utcán kellett indítani újra, pedáloztam hát egy jó kétszáz métert úti célommal ellentétes irányba, mert arra lejt az út, de a malomnál máris bepöccent a motor, nem is fordultam, hanem egy jókora hurkot téve, jobbra térve a hídra a másik, párhuzamos utcán, melynek Altgasse volt a neve egykor, most a szomszéd falu nevét viseli, azon közelítettem meg a kávéházat, amely előtt ott ácsorogtak, lépcsőn ücsörögtek falusi barátaim, akik alighogy megálltam, mert megálltam elég ügyesen, csak kettőnek kellett elugornia, körbevették a motort, és nézték.

Aki tudja, tudja, hogyan tud a falusi ember egy motort nézni, csípőre tett kézzel, vagy éppen állat vakargatva, kissé félrebiccentett fejjel, összevont szemöldökkel — amelyik motort néhány falusi megnéz, az a motor meg van nézve rendesen.

Persze kérdezgettek is, hogy hány köbcentis, amit számszerűen nem tudtam ugyan, de mondtam, hogy számos és nekem éppen elegendő, kérdezték azt is, hogyan indul, mire mondtam, hogy-hogy hogyan, hát pedállal, mire mondták, mutassam, mire én felpattantam a motorra, és szépen körbepedáloztam a főteret.

A nép meg nézte ezt.

Aki tudja, tudja, hogyan tud egy falusi nép nézni egy városi embert, aki tekeri-tekeri motorját, kicsiny motorját egy elég nagy városi ember, a motor nyerge ráadásul meglehetősen alacsony, a városi ember térde az állát közelíti, ahogy előrehajolva teker, az efféle jelenségre szokás mondani, hogy majom a köszörűkövön, hát ezt nézte a nép komolyan és szótalanul.

Mire visszatértem, szóhoz én se jutottam, szívem kalimpált, tüdőm sípolt. Nem hittem volna, hogy ilyen fárasztó dolog a motorozás.

Csóválta fejét a falusi nép, mondták többen is, hogy ez nem lehet, ennek egy féltekerésre pöccennie kell, no tegyem csak sztenderbe, én néztem körül, hol van valahol egy sztender, amire a motrot föl- tehetném, de nem volt sztender sehol sem, de kiderült, hogy az a motornak a lába vagy bakja vagy micsodája, ami az aljára van erősítve, és amire föl lehet a motort állítani, hogy ne hulljon le a vakolat.

Sztenderbe tettem a motort, de én már tekerni persze nem bírtam, fölült hát Jani, és ő tekert, majd miután a motor nemigen indult, tekertek egy kicsit mások is, a motor hol beindult, hol nem, közben lekerült a burkolat is a motorról, majd feltűnt egy kézben csavarhúzó, egy másikban fogó, kalapács is került, és rögvest be lett fogva mind.

Nem szokásom már meglepődni gyakran, de most — mi tagadás — ez történt velem.

Mert arra számítottam, hogy ha nekem motorom lesz, akkor az nemigen fog menni majd. Azt is sejtettem előre, hogy ha a motor elromlik, akkor azt a falusi barátok javítgatják, ami azt jelenti, hogy épp az következik be, amitől féltem, ugye, buherált motorom lesz, ami nagyon jó motor, nagyon jó, csak éppen állandó buherálást igényel, az ilyen motor csak buheráló gazdának jó, csak annak kezes, a buherált motor csak motorbuheráló gazdájának engedelmeskedik, én pedig nem vagyok az, ugye.

Szóval erre készültem. Csak arra nem, hogy ez a dolog, a motor elromlása és buherálása már a vásárlás napján, mit napján, órájában bekövetkezik.

De be következett, és bekövetkezett rögtön az is, amire szintén számítottam; hopp, ez a sróf elnyíródott, biztos úgy tették bele, puff ez a kar meg letört, ezt semmi visszarakni, no nézz oda, ez a bovden is elszakadt, hát milyen bovden ez, hühű, ez a rugó meg elrepült, nincsen meg, nincsen, de hát minek ide rugó, teljesen jó ez rugó nélkül is, sőt rugó nélkül még sokkal jobb, nézz oda, hülyék ezek a japcsík, rugót tesznek ezek mindenhová.

Mégse mondhatnám, hogy szomorúan mentem hazafelé este, egyik kezemmel a motort tolva, másik kezemben a zacskóban a róla lefaragott alkatrészeket cipelve, nem, kimondottan a dologba belenyugodva mentem, mert régen tudom, hogy mindenki azt kapja, ami jár neki, aki nem motoros, az például nem kap motort, mert kétféle az ember, az egyik motoros, a másik nem az, és aki nem motoros, az ne akarjon az lenni, mert úgysem lehet az.

Másnap, vasárnap Karcsi barátom, aki szerint kismotorban ilyen dimbes-dombos, földutas vidékre csak a Simson motor a motor, és aki mikor meghallotta, hogy milyen motorom lett, megesküdött rá, hogy ehhez a motorhoz, ha elromlik, hozzá ő egy ujjal se nyúl, szóval Karcsi barátom öt-hat órai munkával megreparálta a motort úgy-ahogy, úgyhogy örvendezhettem megint és rögtön javalltam, hogy ugorjunk át a szomszéd faluba egy pofa kólára, hisz akinek motorja van, ne gyöpösödjön a maga falujában, a motoros mozogjon, azért van motorja neki.

Jó, mondta barátom, egy pillanat, hazaugrott, és az asszony legnagyobb megrökönyödésére levágta a szárítókötelet a kertben, zsebre vágta és már indultunk is.

Mit részletezzem.

Aki motorozott már kátyús, szakadékos, sáros földutakon, vaksötétben és ömlő esőben a motor orra elé hunyorgó lámpással oda, majd indult vissza egy másfél méteres szárítókötéllel rácsomózva egy hátsó lámpa nélküli Simsonra, aki aztán a nagy zajban csak onnan vette észre, hogy motorja beindult, mikor elrobog a vontatómotor mellett, majdnem kirántva azt lepetten üvöltöző utasa alól, és aki háromszor-négyszer is megismételte ezt a produkciót, egy-egy újabb falu roppant érdeklődő ifjúsága előtt, másszor, kukoricatábla közepén, harmadszor erdő mélyén, esti csendben, aki, látva már a dombtetőről falujának barátságos fényeit, mind magabiztosabban motorozott már, mind nagyobb örömét lelve e motorozásban, aki kezdett ráérezni végre varázsos ízére a motorozásnak, és arcát az ömlő esőbe, a végtelen ég felé tartotta már boldogan, és aki ekkor teljes sebességgel belerobogott már egy alattomos dagonya rendszerbe, és aki alól kicsúszott a motor egy villanás alatt, hogy aztán rögtön a sárba teperje utasát, és aki mindeközben hősiesen tekerte a gázt tovább, mert tudta, hogy a motornak nem szabad leállnia, és akinek gerjesztett motorja vadult paripaként próbálta kitépni a gerjesztő kezet magát, aki küzdött már éjjel, esőben, sárban henteregve evvel a bőszült baromállattal, evvel a fékeveszett fenevaddal, evvel az idióta motorral, az tudja, hogy mi történt.

Akivel pedig meg ilyesmi nem esett meg, annak hiába is mesélnék.

Motorom van. A pajtában sárgállik a falnál.

Este, mikor a falusi nép már nyugovóra tér, néha kiosonok hozzá, gusztálom, megfogom kormányát, esetleg ki is tolom a kertbe, feltolom a kapuhoz, ráülök, nekitekerek, behúzom a kuplungot, esetleg böffen egy kicsit, de be persze nem indul, nem is baj, legalább nem ébred senki fel, és úgysem akarnék menni sehová, hiszen hová is mehetnék, betolom csak a motorom, letörlöm róla a harmatot, gusztálom még egy kicsit elégedetten: jó motor ez, nagyon jó motor, épp nekem való.