Népszabadság, 1999. szeptember 9.
ház-táj
BÄCHER IVÁN
A városi ember, mikor valami falusi birtok kerül a birtokába, először roppant lelkesen indul a dolognak neki.
Egész télen könyvtárazik, tanácsokat kér, gyermekkori emlékeket elevenít, aztán, alighogy a hó elolvad, már ugrik neki nyesni, alighogy a föld fölenged, ő már ás, aztán alighogy kicsinyt melegebb lesz, alighogy a nap kisüt, ő már metsz, nyes, vet, dug, kapál.
Aztán lesi, hogy mikor mi kel ki.
Hazamegy hétfőn, és egész héten spekulál, vajon kibukkant-e már valami zöld szálacska a sárból.
Pénteken aztán rohan, és látja, hogy nem bukkant ki semmi se, pontosabban valami kibukkant, de hogy az a micsoda, az még nem tudható.
Eltelik pár hét, és a városi embernek szembe kell néznie a ténnyel: földjéből sok minden kikelt, csak amit ő vetett, az nem.
Koncepciót vált a városi ember ilyenkor, átmegy három nyomásba, vetésforgóba, mi másba, veszi a palántát kazallal, ültet, dugdos, kapar, matat odalenn megint, aztán lesi újfent, hogy hogyan szökken szárba a vetése.
De látja, hogy nem szökken kellőn. Nyilván a szárazság az ok.
Öntözni kezd a városi ember tehát, esténként locsol, esetleg a kutat is kimeri, hisz olvasta, hogy az állott kútvíznél nincs jobb a növényre, hátha még egy-két kutya, macska is javítja az állagot odalenn, húzza a vizet a városi, húzza egész szombaton, és vasárnap is húzza, nehogy megsínyelje az ő földjét az aszály.
Aztán kocsiba ül, indul a város felé, és alig ér a határra, hangos kopogással kezdi a szélvédőjét verni az eső, mert megered az eső ilyenkor, mit megered, zuhogni, özönölni kezd, és aztán esik és esik, és esik az napokig, sőt hetekig is, úgyhogy le se megy a városi vidékre ilyenkor, kivárja a végét a rengeteg esőnek, akkor megy le csak, és megy át, hátra, ki a kertjébe, és csudálkozik el nagyon.
Dzsungel nőtt a kert helyén.
Ahol ő paradicsomot, paprikát, hagymát, no meg persze padlizsánt, kávét, lótuszt és trópusi kajánbabot várt, ott most vállmagasságig tenyészik a mindenféle dudva, gyom, tarack, a koldustetű, a katángkóró, a beléndek, a tarsóska, a sárma, a maszlag, a székfű, a hamuka, a szulák, a bogáncs, az aszat, a csalán, a muhar, a perje, a szisz, a sás, a top, a húr és a vadkender, ugye, amelyet egyedül ismer föl a városi ember az egész, szörnyű, áthatolhatatlan indás, kacsos, tömör gezemicéből, ami telis-teli van ráadásul mindenféle bogárral, rovarral, hernyóval, pajorral, pókkal, léggyel és szúnyoggal.
Kaszára, kapára kap a városi ember ekkor, és nekilendül kaszálni, kapálni, no meg sarlózni, tépni, vágni, húzni, hurulni, sarabolni, ekézni, gereblyézni, dúlva-fúlva túrni, dúrni.
Aztán a végén betakarít háromkilónyi paradicsomot, huszonöt darab nyolckilós tököt.
Kővetkező tavasszal begyöpösíti a kert felét, és már csak a másik felének veselkedik neki. Harmadik évben már kétharmad, egyharmad az arány. Ötödik évre szép nagy gyep lesz a városi embernek az egész kertjében. Pontosabban nem az egészben, mert még el sem uralkodott egészen a gyep mindenütt, már elkezdi hódítását a városi ember szívének oly kedves anyag, a beton.
Elébb csak a kocsibehajtó helyére kerül kétsávnyi, aztán az egész beálló beton lesz, hisz könnyebb úgy seperni, majd a kúthoz, a szatetlihez, a komposzthoz, a kerítéshez indulnak betoncsíkok neki, majd szépen lassan ráébred a városi ember, hogy a betont egyáltalában nem kell nyírni, és nemsokára a városi ember kertjét szép, sima, gondosan sepert beton borítja, amelyen a városi ember napestig lábtengózhat az új házasságból való két remek fiúval, és amelyen — rosszabb esetben — remekül gördül a kerekes kocsi.
Már csak a kutyát kell megtanítani arra, hogy dolgát itt is a betonon végezze el.
Bächer Iván