Nyaralás II.

Persze napi túráim során csak fogtam nyelvet is: a piactér jó néhány egysége közül az egyiknek pincérhölgye — és mint később kiderült: egyben tulajdonosnője — magyarnak bizonyult.

A harminc körüli, vékony lány Baranyában született, a Duna-Dráva szögletében lévő — úgy tudom, a legutóbbi időkig színmagyar — Kopácson. Tizenegy éve él a tenger mellett helyi férjurával. Már akcentussal beszél magyarul, szabadkozik is, nincs kivel gyakorolnia magát. Gyereküknek, majd ha lesz, annak már anyanyelve apja nyelve lesz.

Mondja, hogy a háború ide nem ért el. Szerbek kevesen voltak a városban, aki nem exponálta magát, nem hőbörgött, az maradt, persze szerb voltával nemigen kérkedik. Nekiindulás, hevesebb esemény nemigen volt az elmúlt tíz évben itt. Nyugodt a nép, közbiztonságra nem kell adni, mert az adott, béke van, békés szegénység.

A lány szülei az első puskalövések után pár órával átlépték a határt. Mára már Szigetváron van szép házuk, de Bécsben dolgoznak amúgy. Ez is a hetvenes évek gyümölcsmaradványa, a nyelvtudás, jugoszláv vendégmunkások voltak Nyugat-Németországban, akkor, amikor még ez a két ország létezett. A szülők Bécsben bérelnek kis lakást, de terveik szerint öregkorukat a szép, kertes, szigetvári házban töltik el.

Kopácsra többé vissza nem térnek.

Kikértem egy palack piros címkés Karlovácskát, és egy határon túli magyar családdal kevesebb lett, mire megittam.

 
Álláspontom szerint a víz az a hal helye, ahol embernek semmi keresnivalója — csak a strandoló, az pofátlankodik bele.

A strandban a strandoló, az a jó, elnézni azt. Például, ahogy helyét keresi.

Mert a parton — strandoló szemszögből — vannak jó helyek és kevésbé azok. A strandoló addig talpal tehát, míg megtalálja a jó helyét.

Na most, ha messziről nézi egy nem strandoló az egészet, akkor azt látja, hogy a parton, sok-sok száz kilométeren át mindenütt van strandoló, nem is egy, amiből az következik, hogy a partnak minden pontja jó hely. De maga a strandoló nem így látja, őszerinte csak egy jó hely van a tenger partján, és őneki azt kell megkeresnie, lefoglalnia és megtartania. Mellesleg, ez a nyaralás célja, értelme, lényege.

Ha strandoló nem lel helyet, megfelelőt, akkor meg kell szereznie más helyét.

Legtöbben gyereket alkalmaznak erre a célra, gyermeket nemzenek, kicsinyt föltáplálják, aztán már viszik is ki a strandra. Megfelelően kiképzett gyermekkel bíró strandolónak nem is kell helyet keresnie és szereznie — lesz neki magától, magától a gyerektől, akit, ha nincsen hely elegendő, csak be kell üzemelni, teljes hangerőre kapcsolni, föltuningolni, felhúzni, pörgetni, medicinlabdát adni neki, sprickoló vízigépágyút, dobot és dudát, aztán már a többi megy magától.

De láttam olyan helyszerzőt, aki bélöntést alkalmazott.

Egy zacskó halbelet, véres halzsigert, fejet, miegymást vitt ki a strandra magával. Az ilyen aztán nem is keresett helyet, kiment, beletuttyantotta, plottyantotta zacskója tartalmát a vízbe, majd lehúzta nadrágját, lekapcsolta a jobb lábát és leheveredett.

Lett helye, bő.

 
Állunk a kis, tengerparti városka, a Bakari-öböl bejáratánál fekvő Kraljevica — egykor Portoré — közepén, a Zrínyi-kastély kapuja előtt, és általnézünk a kis tengeröblöcskén az alig ötszáz méterrel odébb magasodó, romosan is méltóságteljesen reneszánsz Frangepán-vár felé. (Útikönyvünk teli van históriai érdekességekkel, írója, Budai Zoli láthatóan szereti a múltat, ami büszkeséggel tölt el, mi tagadás — én okítottam e tárgyra annak idején.)

Nézzük a Zrínyi-várból a Frangepánt.

Két szomszéd-, sőt sógorvár.

Nemcsak szomszédok voltak ugyanis, hanem rokonok, közeli rokonok: az ősnek, a szigetvári Zrínyinek is Frangepán Katalin volt a neje, és ugyanígy hívták az író-hadvezér testvérének, a szintén dédunoka Péternek is nejét.

A tengerparton ez már vagy a tizedik, utunkba eső vár, kastély, erőd, miegymás, amely e két család birtokában volt egykoron.

Errefelé, ami nem Zrínyi, az biztosan Frangepán.

Van Zrínyi-ház és Frangepán étterem, Frangepán-torony és Zrínyi kocsma, Zrínyi tér és Frangepán büfé. Az öt csodaszarvasos, pardon ötkunás pénzjegyen két szép, hullámos hajú úr profilja látható: Zrinskyé és Frankopáné.

Persze, persze, tanulta az ember, hogy horvát beütés volt a famíliáknál, ami annyit tesz magyarul, hogy horvátok voltak, még arra is lehet emlékezni Bethlen Miklós leírásából, hogy az az idióta fővadász, horvátul szólt oda urának, hogy meglőtt egy remek vadkant, akinek érdemes lenne utánaeredni, de azért más ezt itt, a tengerparton, így, szinte tapinthatón tudomásul venni: horvátok voltak egészen, mind a Zrínyiek és a Frangepánok, törzsökösen és kihalásig hív horvátok, a költő-hadvezérnek szinte erővel kellett magyarosodnia, hogy a legnagyobb magyar költők egyike lehessen, öccse pedig egyenesen horvát nemzeti költő lett és maradt, aki le is fordította horvátra fivére veszedelmét, amelynek eredeti címében is szerepelt a tenger: Az Adriai tengernek Syrenaia, mert nem csupán horvátok voltak, hanem tengeri emberek, még ha a Zrínyiek csak a Frangepánokba beházasodva is szereztek birtokokat itt, de a költő és az összeesküvő már törzsökös tengeri nevelést kaphatott.

Áll a szárazföldi magyar ember a tenger partján, a Zrínyiek és Frangepánok várai alatt, és eszébe ködlik a nevezetes kép, a bécsújhelyi börtön gótíves ablakú termében ülő két összeláncolt, egymás kezét fogó alakkal, és arra gondol, hogy ez a két magyar mártír nem csupán hogy horvát volt egészen, hanem tengeri ember is mindkettő, tenger melléken gyerekeskedtek, gyerekszobáik ablakai a tengerre néztek, nevelőik a tenger mellé vitték le sétálni őket, később kikötőkbe kószáltak, csavarogtak, halászhajókra kéredzkedtek föl, kagylót, rákot, tintahalat, polipot, langusztát ettek.

Otthon elővettem a képet és néztem hosszasan. A két horvát-magyar nagyurat. (Mellesleg jó kép, nagyon jó, nem is gondolta volna az ember, amikor ezerszer elment alatta a harmadik bé olajjal és fűrészporral kisepert padlazatú termén, és felnézett rá, ahogy ott lógott Ék Sándor fölszabadító tankja, és az ülésen felugró Lenin között.)

Néztem a képet, spekuláltam, miről beszélgethetnek. Hogy horvátul teszik ezt, az kétséges nem lehet.

De vajon miről esett szó köztük, ha még esett.

A fontos dolgokon már túl vannak, ezt szépen lefestette Madarász. Nincs mit beszélni a legmagyarabb összeesküvés bukása után. Mit beszéljenek azon, hogy nem tudott megegyezni soha senki senkivel. Nincs mit beszélni arról, hogy nincsen megoldás. Hogy csiki-csuki volt a helyzet. Ha a törökkel egyezünk meg, az lesz a vesztünk, ha a Habsburggal, akkor az. Erdély odavan, a végvári had a német zsoldossereggel versenyben öli-rabolja a népet, aki valamit tenni próbál, azt lebeszéli a többi, ha az egyik indít felkelést, akkor a másik stopolja le — és árulja gyorsan el —, ha a másik indult harcba, akkor az egyik cselekszi ugyanazt, mint a másik az elébb, lebeszél és beárul legott, mert áruló lett mindenki, összeesküvő, aki nem, az csak azért nem, mert meghall elébb, mint Lippay érsek vagy Wesselényi nádor, de ez utóbbit helyettesítette az árulásban özvegye, nyilván az érseket is helyettesítette volna az övé, ha lett volna neki, áruló lett mindegyik összeesküvő, ők is, a mártír-sógorok, ők is elárulták egymást, akik most összeláncolva, egymás kezét fogva várják, hogy kikísérjék őket a vérpadra, ahol már vár rájuk a bakó.

Mindennek vége volt már.

Miről beszélgethetnek?

Miről beszélgettek volna másról, a két tengeri úr, mint a tengerről. A tengerről, amelyre első pillantásuk esett eszmélésük idején, amely mellett gyermekkoruk, ifjúságuk évei teltek el, amely az övék volt, és amely, miután elvesztettek mindent, egyedül maradt az övék, a végtelen, vakító, szabad tengerről Frangepán, ez a nyakas horvát, még talán dacol, még mond valami azért is-t, de a Zrínyi Péter ábrándos szemei előtt már csak a tenger végtelen kéksége csillog.

— Sajnálom — mondja horvátul. — Mindegy, mindegy most már, minden mindegy… Csak a tengert, csak ha azt láthatnám még egyszer, a tengert…

— More… — bólint rá Frangepán haragosan. — More.

— More… Meg valami jó halat, ha még ehetnék… Puran…

— Puran…

— Jegulja.

— Pastrvra.

— Rakovi.

— Skusa.

— Tuna.

— Skampi.

— Dagnje.

— Sipa.

— Smud.

— Lignje…

— Óh, lignje… lignje… istenem… lignje… Megpárolnák egy kis olajban a hagymát, adnának hozzá rizst, fügét, mazsolát, píniát és amit kell, és azt töltenék a tintahalba, átsütve olajban, megfőzve borban… Vagy kirántva… bécsiesen…

— Szégyelld magad, Péter!

— Na jó… fokhagymásan… olajbogyóval…

— Az igen… Főtt krumplival. Mangolddal…

– Az-az… kuhani krumpir…

— Hagyjuk…

— Hagyjuk…

— Vége.

— Vége, vége.

— Do videnja, Péter.

— Do videnja.

— Tálán lesz tintahal is odaát.

— Lesz.

— Ugye, hogy lesz?

— Lesz, egészen biztosan lesz…

És ebben megnyugodva indultak a halálba másnap.

Bächer Iván