Nyaralás I.

Térkép

Nem akarok nyafogni — nyaraltam.

Nem azért, mert szeretek nyaralni, hanem mert szeretek pár embert. Különben is: minden érdekes, még a nyaralás is lehet az. Engem például már az is elgondolkodtatott, amikor elővettem a térképet, hogy megnézzem, hová lesz az út.

Eme meglehetősen újdonsült ország térképére csak egy pillantást vetni elég ahhoz, hogy az ember fejében újrafogalmazódjék a régi, történelmi igazság: mihelyst egy nép nemzetté válik, elszemtelenedik azonnal.

Rá kell pillantani a térképre, és látható: a félnemzetecskék között ki volt az erősebb éppen.

Ez a szép, lassan tíz éve létező sarló alakú ország például a tenger mellett húzódik, vékony csíkban végestelenül, úgyhogy egyetlenegy kis tapodtat, a térképén nem is látható tengerpartot hagyott meg egykori testvérnépének, akivel vállvetve is háborúzott, és akit irtott és kergetett is persze nemrégiben.

 
Activity

Életem során négy dolgot tanultam tizenöt évnél huzamosabb ideig: történelmet, zongorát, oroszt és franciát. Komolyan egyikhez sem konyítok, de az első kettőbe bele-belekontárkodom hébe-korba. Nyelvvel viszont — mivel soha nem időztem nyelvterületen, soha nem voltam ösztöndíjas, és világéletemben utáltam utazni — nyelvvel viszont csak eggyel élek: ezzel.

Érdekes módon ma már mégsem szorongok, ha valami idegen világba vetődök, ahol magamban kell kicsinyt bóklásznom, nyelvtelenül.

Remekül ektivitizem ugyanis.

Mostanában a gyerekek között divatba jött egy — amúgy ősi — játék, amelyet ők ektiviti névvel illetnek és amelyben én nehezen vagyok verhető. Különösen idegen földön könnyű a dolgom, hiszen ott állandó tréningben vagyok, utcán, piacon, boltban, kocsmában ektivitizem szüntelen. Persze néhány alapszónak birtokában vagyok, Malim jedno pivo — ezt például a legtöbb szláv, latin és germán nyelven meglehetősen tudom mondani, sőt második naptól már cifráztam is, Karlovácskát kérve. Felködlött persze itt néhány orosz kifejezés is, a számokat is megértettem úgy, ahogy, és ez már elég volt, különösen a Trznyicán, mely szó, amilyen csúnyán indul, olyan szépen és kedvesen veszi végét. A piacon igazán könnyű volt például egy fej vöröshagymát kezembe véve, cikkekre szedését mímelve, orromhoz emelve és jólesőn mosolyogva megértetnem, hogy fokhagymát szeretnék, három fejet, könnyen csápoltam a polipot is el, egyedül a gyümölcslevesbe való fahéj esetében kellett összeszednem magam, de megoldottam azt is: mondogattam, hogy tyoplájá csájá és vino, és alig kezdtem szórni bele a hozzávalókat, máris a kezembe nyomták a megfelelő staniclit.

 
Pénz

A helyi pénz köztudomásúan az őslakosság egykori totemállatáról neveztetett el, a nyestről, melynek szőrméje állítólag általános egyenértékesként is funkcionált egykor.

Kicsit olyan ez, mintha minálunk a csodaszarvas lenne a forint és a turul a váltópénz. Harmincöt csodaszarvas ötven tinóba lenne a nagyfröccs.

Amikor a jövedelmi viszonyok felől érdeklődtem, azt viszont képtelenek voltak megadni nyestben. Senki ugyanis a kis ragadozóban nem kalkulál. A nemzeti pénzzel a nép nem él. A nemzeti állat, mihelyst a nép közé szabadul, kimúlik azonnal szegény. Ott csak egy népi egyenértékes él és virul: a márka.

 
A helyiek helyei

Első szabad délutánomon, amely az első délutánom volt amúgy, gondoltam, megkeresem azon intézményeket, amelyeket a mindent ellepő turisták nemigen látogatnak, a törzshelyeket, a helyiek helyeit, ha már magam hon nem lehetek, legalább olyanok közt lehessek, olyanok orcáját lássam, akik ott vannak.

Délután öt óra után, mikor a lányok még odalenn időztek a strandon, nyakamba vettem az óvárost tehát, az óvárost, amely épp olyan volt, mint a többi óváros erre, van óvárosból vagy száz vagy kétszáz is itt, a partvidéken, volt benne megannyi keskeny sikátor, középkori kapukeret, gótikus kápolna, reneszánsz címer, hegytetőn gyönyörű terecske, kampanilla, napóra, s a tér egyik oldalán kőmellvéd, melyre könyökölve, szemlélhető, amint a végtelen tengerbe lassan alámerül az alkonyi nap arany korongja stb., örömmel talpaltam tehát a hegyre húzódó óvároska felé, miután előbb körbejártam a hetvenes években épült, émelyítő túristaszagot árasztó, rengeteg étteremmel, kocsmával, büfével, terasszal fölszerelt bevásárlóutcát és teret, ahol nem láttam egyetlenegy őshonost sem állni, ülni, mentem tovább, fel az egykor falakkal övezett ősvároskába föl, mely egyetlen erőd volt valamikor, persze a Frangepánok kezén, bejártam a tanácsháza terét, ahol szintén nemigen fedeztem föl helyit időzni, mentem tovább a kis sikátorokba, ahol lassan megfogyott a turistanép és megszaporodott az őslakos, mentem egyre lassabban, mert egyre több érdekességet láttam, mentem lesve, nem tagadom, belesve mások lakába, ami nem volt nehéz, hisz minden ajtó az utcára tárva volt, odabenn hetvenes évekbeli berendezés, kis kredenc, két-három szék, kis asztal, frizsider, rezsó, egy-két lakos odabenn, ugyanannyi odakinn az ajtó elé helyezett székeken diskurálva, az idegennek kedvesen előre doberdanozva, csupa öreg ült odakinn, jó arcú, csendes öreg, halászok, vagy halászok fiai, gondoltam, akik szintén megérhettek néhány impériumváltást, anélkül, hogy sikátorukból ki kellett volna moccanniok, csendesen ültek, botra támaszkodva, egyik néni alatt párna volt, ezt is ismertem, ehhez se kell sok nyelven beszélni, hogy értsem, minek a párna, amin alighanem majd egy kis folt is marad majd, sétáltam szinte otthonosan már, nézgelődtem a konyhákba befelé, köszöngettem, láttam, mindenki hon van itt, örömmel bóklásztam tehát, nem zavart az sem, hogy ömlött rólam a víz, az elmúlt több mint négy évtized megtanított arra, hogy nyáron meleg van, télen hideg.

Csak helyi helyet nem leltem sehogysem. Viszont amint be-bekukkantottam a kis lakokra, lassan érezni kezdtem, hogy minden konyhában van valami közös, történik valami azonos, de még eltartott egy darabig, míg rájöttem, micsoda.

Mindenütt ittak éppen.

Az egyik helyen épp arra kukkantottam be, mikor szedték elő a kis poharakat, a másikban töltöttek az asztalra tett talpasokba, a harmadik helyen már a koccintásra lestem, volt pinceajtó is résre nyitva, ott két öreg kvaterkált odabenn, ittak, poharaztak, hörpintettek, kortyoltak, vedeltek, szivornyáztak, lötyböltek, mindenütt.

Rá kellett döbbennem: az itteni ősnép otthon iszik, legalábbis ilyenkor. Behúzódik a vacokba nyáron és otthon iszik, mert átengedi a várost, a városnak minden éttermét, kocsmáját, büféjét, bárját, minden létező evő- és ivóhelyét egészen a turistahadnak, amelyből él.

Akárcsak a háziak.

Bächer Iván