Goethe

No, ez a Goethe is benne van már a korban. Kétszázötven éve született ezen a napon. De azért még jól tartja magát. Hiába parentálták el már nemegyszer, újra és újra erőre kap, előbukkan, feltűnik, kézbe kerül. Felejthetetlen. Nem lehet meglenni nélküle.

Nem volt meg nélküle a saját százada sem már, sem a tizenkilencedik, és ez sem, ez a piszkos, szánalmas század, még ez sem bírt meglenni Goethe nélkül.

Élete annyira egy Goethe tollára volt való, hogy alig győzte újra és újra megírni.

Megcsinált mindent, amit mi, gyávák és kicsinyek csak titokban vágyunk megcsinálni. Ha kedve szottyant, utazott. Ha megkomolyodott, magas hivatalt viselt. Ha megunta, otthagyta azt. (Nemrégiben előkerült, még publikálatlan források szerint fölajánlották neki a Németek Világszövetségének elnöki székét is, de udvariasan elhárította a megtiszteltetést, mondván, hogy az már túlzás lenne.) Tán csak hogy az utókor gimnazistáit bosszantsa, egész sor nője volt. Öregen fiatalt szeretett, fiatalon öreget. Elszerette jó barátjának asszonyát. Amikor a kékharisnyákat megunta, elvett gyorsan egy proletárleányt. Szert tett egyenrangú barátra, és vett maga mellé szavát nem csupán ájultan leső, de gondosan lejegyző hódolót is. Amikor unta az embereket, akkor elküldte őket a fenébe.

Egész életében a nagy művön dolgozott, és ha tökéletesen tető alá nem is hozta azt, de azért az eredmény mégiscsak említésre méltó: a Faust megírása óta e mű nélkül az európai kultúra nem létezhető.

Nélküle nem lett volna, de legalábbis nem lett volna az, aki lett Beethoven, Schubert, Liszt Ferenc, Madách, Bulgakov, Thomas Mann, de még Gyurkó László sem.

Nemcsak életében lett élő klasszikus, de holta után is az maradt.

A helyzet az, hogy minden sora érdekes, akinek van rá agya és ideje, elspekulálhat rajta mindig.

Pár hónappal ezelőtt, a szomszédban zajló háború idején falusi magányomban véletlenül önéletrajzát, a Költészet és valóságot lapozgattam.

A könyv első részében Goethe egyik kedves gyermekkori élményeként írja le szülővárosának, Frankfurtnak a hétéves háborúban megesett francia megszállását.

A Goethe papához beszállásolt francia tiszt, Thorane gróf mindenekelőtt a képtárszobát tekintette meg, és a helyben élő mesterektől azonnal rendelt képeket. Több éven át tartó bekvártélyozása alatt mintaszerűen viselkedett, tolmácsát nyelvtanárként a megszállt család tagjainak szolgálatára bocsátotta, a gyerekeket édességgel traktálta, ajándékot szigorúan semmit nem fogadott el, ha rátört a búskomorság, akkor bezárkózott szobájába, nehogy rossz kedélyével feszélyezze a meghódított háziakat, még térképeit sem szögezte fel a falra, nehogy kárt tegyen a faburkolatban.

Az jutott eszembe, persze, hogy a derék szerb hazafiaknak, mielőtt nekiláttak volna albán —vagy bosnyák, vagy horvát, vagy oly mindegy nekik — csecsemőnyakat nyesni cel, kezükbe kellett volna adni Goethét: lássák, lehet hódítani úri módon is, ha már mindenáron hódítani kell.

De hát Goethe nemzetének fiai közül sokan, nagyon sokan nemhogy forgatták volna, de betéve tudták, fújták a nagy mester megannyi opusát — és Goethével fölvértezve tettek olyat, amit ember még nem tett addig, és amire nemcsak hogy mentség, de még magyarázat sem lesz igazándiból soha.

Nem kell okoskodni. Mert kell okoskodni.

Mert szürke minden elmélet, barátom, ugyebár.

Olvasni kell, pontosabban nem is kell, de lehet. Én készültem, újra el- és hozzáolvastam egyet és mást, nem lustaságból idézem végül Szerb Antalt, hanem mert nagyon szeretem, és mert pontosabban — úgy érzem — nem lehet Goethéről írni magyarul:

„Ez az ember, a legemberibb minden ember között, teljességre érve elvetett magától minden emberi kapcsolatot. Anyját tizenhárom éven keresztül nem látogatta meg, mikor felesége haldokolt, beteget jelentett és nem kelt fel az ágyból, a fiatal költőkre hegyként nehezedett közelsége. … A nemzeti közösséget nem vállalta, gyakran sajnálta, hogy németnek született, és a felszabadító hadjáratok idején közömbös, sőt franciabarát magatartásával honfitársaiból a legfájdalmasabb megdöbbenést váltotta ki. Nem érzett szolidaritást senkivel, csak Schillerrel, és amikor Schiller meghalt, teljesen egyedül maradt. Szerelmeinek története azt tanítja, hogy csak szerelmes tudott lenni, szeretni sohasem szeretett. A mindenki számára oly otthonos költő a leginkább »unheimlich« minden alkotó közül. Goethe mindenképp teljes és utolérhetetlen: mint a közösség embere is és mint a legmagányosabb ember is.”

Ilyenek vagyunk mindannyian.

Csak kicsiben.

És még azt a kicsit se szoktuk megírni.

Bächer Iván