A földvári vásár

Három Földváron is jártam e szezonban: Tiszaföldváron csukát sütöttem, Balatonföldváron fürdőt vettem, Dunaföldváron pedig vásárt vizitáltam.

Mindhárom Földvár kedves lett szívemnek, de a leglátványosabb program mindenképpen a harmadik volt.

A földvári vásár, az vásár. Az nem hazudik — mondanák róla itt falun.

A valamiféle városi világból a poros forgatagba tévedő elsőre még azt gondolhatja tán, hogy egy nagy műanyag bóvli az egész, ahol láthatóan nem kell művésztől félni, él és virul itt minden, mi mű, a műanyaggal lepett pultokra magasra halmozva tarkállik a napfényben az ezernyi tarka műkacat, műmütyür, műjáték, műpuska, műgéppuska, műűrpuska, műkard, műszer, műszirszar, műlégy, műhal, művirág, műméz, műbor, műbőr, műkő, műfa, műgumi, műszőr, műszempilla, műköröm, műhaj, műbél, műzene, műdal, műmosoly, művígság, műbánat, műbú.

Azt hihetné az, kinek érzékeit eltompítja a műanyag kazettákról bömbölő, ömlő, fülbemászó műzene, hogy az egész csak egy ezredvégi természetes művilág.

Pedig nem az.

Ez vásár. Itt minden van. Van mű is, de van igaz is.

Mindenekelőtt az maga a vásár. Igazi, szerves, ősi.

Nem mű, de valódi emlék, műemlék, évszázados, sőt tán már egy évezredes műemlék a földvári vásár, értékesebb megannyi turistahad ostromolta váromladéknál, lakatlanra glancolt ósdi laknál, üvegvitrinbe fulladt holt kacatnál.

Ez a műemlék él ugyanis. Él, lüktet, hullámzik, lélegzik, szuszog, zsezseg, zúg, üvölt és zabál — no és persze ürít is — évszázadok óta szüntelen.

Amióta ember csak lakni képes, azóta ez a táj embernek szolgál lakhelyül. Elég ma is csak a hídról, a partról vagy a földvári toronyból egy pillantást körbevetni, s ennek oka máris érthető.

Adva van itt vigyázásra alkalmas hegy, nem is egy, mindenre jó hömpölygő folyó, mi még fontosabb, azon alkalmas átkelő és mindenekelőtt: itt adnak egymásnak randevút a mindenünnen, Bécsből. Budáról, Fehérvárról, Pécsről, Zágrábból és az Alföldről továbbtartó utak.

Halad itt át hadidút, kocsiút, vízi út, gyalogút, kövesút és vasút.

Pont itt csomózódik össze egy csomó pont.

Ezt a pontot aztán — közelebbről mindenekelőtt az Öreghegyet, ahol a torony van — minden erre járó addig lakta, birtokolta, építette és erősítette — míg csak ki nem ebrudalta onnan a következő.

Őrködött és persze szedte a vámot itt kelta, római, avar, magyar, török, labanc, kuruc, német, horvát és mindenféle más nép.

Dunaföldváron megfordult mindenki, kinek nem itt volt dolga, az is, hisz annak is erre volt útja, és ha már itt volt, persze pusztított kicsit, érdekes dolog ez, hogy ilyen az ember, ha fölkerekedik, akkor leginkább már csak pusztítani indul.

Egy kivétel van ez alól: a kereskedő.

Egyvalami dacolt a bajjal, egyvalami élt kasul minden veszedelmet, egyvalami volt kontinuus, egyvalami élt túl vonulást, sarcolást, hódítást, hódolást, megszállást és pusztulást — a bírhatatlan, irthatatlan, pusztíthatatlan, örökéltű és örök-éltető kereskedés.

Földváron a vásár soha nem maradt el.

A háborús idők még föl is virágoztatták az adást-vevés művészetét. A sok irtó katona irtó sok marhát zabált.

Az Alföldről Nyugatra — Itáliába, Ausztriába — tartó marhacsordák a földvári vásárban cseréltek gazdát évszázadokon át. Persze a földvári vásáron folyt a bor-, a só-, a gabona- és az iparcikk-kereskedés is, de nevezetessé az állatpiaca tette. És az teszi azzá ma is.

Mert most is van minden itt, ősi szakmák ma is élő mesterei, kékfestők, kosárfonók, kötélverők, tekenősök, késesek. Kádárok rakják ki a gyepre a hordót, a húszliterestől a tízhektósig, a szitások pakolják a rengeteg szitát a tenyérnyitől malomkeréknyiig, és a többi, két kézzel készített szép, míves valódi dolgot, és persze magyar, cigány, lengyel, ukrán, vietnami és kínai árus kínál mindennemű műt és ezernyi valódit, beszerezhet mindenki mindent, tetőtől talpig felöltözködhetik, ki azt akar, és pénze van rá, beszerezhet bárminő kelléket a paraszt, a borász, a konyhás, a horgász, a kutyás, a méhész vagy a madarász.

— Ötezer helyett magának adom négyezerért — dugnak orrom elé egy gusztusos késkészletet — a félkör alakú, vastag faalkalmatosságba legyezőszerűn van beledugdosva vagy tucatnyi vágószerszám.

— Köszönöm, van késem — hárítok, s már megyek is tovább.

Kettőt se lépek, és már ezerötszáz az ötezres készlet. Képzelhető, mennyi lenne, ha alkudtam volna. És képzelhető az is, mennyibe volt az árusnak a készlet.

Ez persze nem kérdés, vagy igencsak költői, ha az.

Állok a rengeteg vásár közepén, és elképzelem, hogy milyen lenne, ha minden kiderülne itt, ha valami csuda folytán mindenkiről kiderülne, honnan keveredett ide, miként, mi okból, ha minden árucikkről megtudhatnánk, hogy honnan került, mi módon és mennyiért.

De sose tévesszük szem elől: nincs az az ezernyi vásározó, aki annyit bírna lopni, mint egy-egy darab állam. Pláne polgári.

A legkomolyabb dolog mégiscsak a lóplacc.

Ott nem lehet viccelni ma sem.

Ott nem a polgári élet hivatalos törvényei, hanem annál sokkal szigorúbb cikkelyek hatályosak. Évszázadosak ezek a cikkelyek, aminthogy évszázadosak a figurák is, akik az üzleteket kötik.

Ha levonjuk egy mai lókupecből a mobiltelefont, akkor egy fél évezred előtti lókupecet is kaphatunk nyugodtan.

Lókupecnek lenni — arra születni kell. Az nem foglalkozás, nem is hivatás, nem is egész lényt kitöltő szenvedély — az egy kitüntetett species.

Úgy tartani az ostort a vállon, úgy lenni százhatvan centisen hatalmasnak, úgy ránézni emberre-lóra, ahogy a lókupec tud, nem tudhat senki más.

A vásárban mindenre alkudni kell, de a lóalku különbözik minden alkutól. Lassan indul, mutatják, futtatják, ugratják, mustrálják, vizslatják, dicsérik, blamálják, égig magasztalják és földig gyalázzák a lovat előbb, a lovat, amelyet persze mindenki, aki idevalósi, ismer régről, tudja, ki volt a lónak apja, anyja, nagyapja, nagyanyja, dédnénikéje, az igazi kupec kinézte már a lovat tavaly, a kisbéri vásáron, de azért úgy tesz, mintha most látná először, csodálkozik is nagyon, hogy keveredhetett ide ilyen satnya, göthös, szerencsétlen jószág, aztán — és ez már nem tréfadolog — megindul a picsi-pacsi, a mind szorosabb embergyűrű közepén irtózatos erővel ütik, vágják egymás tenyerét a felek, a pörölyként csapó, tízcenti vastag aranylánccal, hat-nyolc aranygyűrűvel, nachtkasztli méretű aranyórával nyomatékosított kemény marok tömzsi ujjai a másik ütőerébe vágnak, úgy, hogy attól megmozdul, felpezseg, felforr az egész kupecben mind a vér.

Mert a lóvásárban minden vérre megy.

Aztán, ha megköttetik az üzlet, meg lehet nyugodni lassan, lehet inni valamit, és lehet enni mindenekelőtt.

A vásárban az ember húst eszik.

Van más is, hisz ez vásár, minden van benne hát, lehet itt enni kukoricát, dinnyét, kürtőskalácsot, mindenféle cukrot, törökmézet, grillázst, fagyit, lehet enni mindezt a gyereknek.

De meglett ember a vásárban húst eszik, nem is ehet mást, húst hússal csupán, hús hátán hús van itt, húshalmok, húshegyek tornyosodnak a medencényi tepsikben, csillog, gőzölög egymásra halmozva, egymás zsírját, illatát, ízét átadva-járva a pirosló pecsenye, apró, rabló, szűz és mindenféle más, a vidám vese, a mesés főtt fej, a finom félflekknyi flekken, a csillogó sült császár, a hurka, a feketén ragyogó véres és a mulya májas, a lapátnyi rántott szelet, csirkecomb, csirkemáj, csirkemell, csirkeszárny, a fűszeres sertésmájszelet, a karmonádli, melynek csontjáról már lágyan omlik le a vajpuha hús, a bicskabökésre pimaszul piros zaftot pöffenő sült kolbász, a csülök, aminek koppanó-roppanó a héja, de a húsa a szájban szinte széjjelolvadó, és a forró, fűszeres húslében hosszan, hanyagul végigheverő avarbarna, aranyveres oldalasheveder.

Úgyhogy el is döntöttem, hogy kiveszek két hét szabadságot.